Egy nyugdíjas rendőrkutya naplója

Nózi nyomoz

Lux-ból Lucifer, avagy az első magyar rendőrkutya kálváriája

2020. április 14. - Nózi nyomoz

Ismered azt a viccet, ami az első magyar kutyavezetőről és kutyájáról szól? Sajó rendőrtanácsos és Lux kutya biztosan nem nevetett volna. A vicc jól ábrázolja az első kísérlet kudarcát, amit a magyar rendőrség a „detektív kutyák” bevetése kapcsán elszenvedett. Íme:

vicc.png

Színházi Élet 1922. 52. szám

Sajó Sándor budapesti címzetes rendőrtanácsos a VII. kerületi kapitányságról nem akart hős lenni, és hírnévre sem pályázott. Az, hogy a korabeli sajtó egyik fele piedesztára emelte az első kutyavezetőt, a másik fele pedig sátánt kiáltott, nem az ő bűne. Ő csak szerette volna meghonosítani a Nyugat-Európában már nagy sikerrel alkalmazott rendőrkutyákat. Szerencsére nem sokat törődött azzal, hogy a magyar rendőrségen akkoriban nem létezett kutyás alegység, nem létezett kiképzőközpont, nem voltak trénerek, és pénzt sem kapott az erőfeszítésekért. 1907-ben megvásárolta hát első kutyáját a németországi Desszauból, aki azonban nem akart rendőrnek állni, és az első adandó alkalommal megszökött tőle. Sajó rendőrtanácsost azonban nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Luxot, az új kutyát nyolszáz márkáért hozatta Németországból 1908-ban, miután a kutya első díjat nyert a hamburgi rendőrkutya-vizsgálaton. Luxnak csodájára is járt mindenki. Elterjedt róla, hogy

 “Csodálatosan ki van fejlődve Lux-nak az ösztöne : ha tisztességes külsejű embert lát, nyugodtan marad, de ha kopottas, rongyos ruháju embert pillant meg, figyelmét rögtön fölébreszti s készenlétbe helyezkedik, hogy gazdája intésére lefülelje. Lux támadásban csak akkor harap, ha ütik, de ekkor sem halálosan. Megszabadulni tőle nem lehet, még ha doronggal ütnék-vernék, akkor sem, sőt a revolverlövésre sem hederít, ennek azzal veszi elejét, hogy páratlan ügyességgel észreveszi a fegyvert és kimarja támadója kezéből.”

(1908 – Tolnay Világlapja)

 sajo_es_lux.PNG

Tolnay Világlapja 1908

És valóban. Lux, nevéhez híven, bevilágította a teljes közvéleményt, valóságos cel-EBbé vált. Nem volt olyan sajtóorgánum, amelyik ne foglalkozott volna vele, és igaz vagy kreált hőstetteivel. Sajó rendőrtanácsos pedig – akarta vagy sem - sorsközösséget vállalt kutyájával és hőssé vált, annak minden kellemes és kellemetlen tünetével együtt. Lux egyik nevezetes esetéről a Budapesti Hírlap 1911 augusztus 11-i száma is beszámolt. Megtudjuk, hogy Sajó rendőrtanácsost borzasztó köszvény kínozta, ezért a Pöstyéni fürdőbe ment, hogy gyógyírt nyerjen a nyavajára, Lux-ot azonban Csabdin hagyta. Egy nap távirat érkezett Pöstyénbe Sajóhoz egy borzasztó hírrel: Lux előző nap megszökött Csabdiból, és hiába kereste őt a helyi rendőrség, sehol nem bukkantak a nyomára. Sajó elborzadt a hírre, magába roskadva töltötte a délutánt szobájában. Egyszer csak kopogtak az ajtón.

“ — Szabad, tessék!.

A vendég azonban csak nem nyitott ajtót. Hanem megint kopogott, de olyan furcsán, hogy Sajó tanácsos az ajtóhoz sietett és kinyitotta. A látogató Lux volt. A sáros, lucskos rendőrkutya, az agyonhajszolt, kiéhezett, megtépázott, szegény, kedves kis Lux.

Fejérmegyétől Trencsénig félországnyi az út, hegyeken, tavakon, folyókon, árkon, bokron, erdőn általvezető, de mindezt megjárta a derék, hűséges állat, hogy rátaláljon gazdájára, akinek eltávozását nem tudta elviselni.” (Budapesti Hírlap)

A budapesti rendőrség is nagy érdeklődéssel kísérte Sajó tanácsos kísérletezését, azonban az akkori főkapitány, dr. Boda 

“ nem volt meggyőződve a kutyák hasznosságáról a nyomozás terén”

Ezért a kutyák hivatalos térnyerése – legalábbis a bűnügyi vonalon - egyelőre váratott magára.

Boda főkapitánynak persze kisebb gondja is nagyobb volt a kutyáknál 1908-ban. A nép lázadozott, ami mindenképpen prioritást érdemelt. 1908-ra a Muszkaországból vagyis Oroszországból származó kommunista eszmék gyökeret vertek Magyarországon is, az ébredező munkásosztály pedig egyre hangosabban támadta a Tisza István-vezette koalíciós kormányt. Mindennapossá váltak a tüntetések. Ekkor jutott eszébe Boda főkapitánynak a híres kutya, Lux, aki hamarosan akarata ellenére Luciferré vált a nép szemében.

1908 szeptember 17-én egy kisebb, (a Népszava szerint) békésen tüntető tömeg követelte a jogait, köztük az általános választójogot. A tüntetés feloszlatására intézkedett Boda főkapitány, és úgy döntött, hogy ezúttal lehetőséget ad Lux-nak is, hogy bizonyítson. Tömegoszlatásban – minden kut(y)atásom szerint – első ízben vetettek be kutyát, és noha Lux senkit se tépett szét azon az első bevetésen, ezt megtette az ellenzéki sajtó Lux-szal, és gazdájával, Sajó címzetes rendőrtanácsossal.

 

“Egy lelketlen gazember szemérmetlen merészségének köszönhetjük, hogy a rendőr-szobák elrejtett borzalmait a Rákóczi út és a Körút bámuló közönsége az utcán is megismerhette. Sajó rendőrtanácsos ez a cinikus gazember. A koalíciós kormány uralma alkalmat nyújtott ennek a perverz alaknak, hogy sadistikus hajlamait kielégítse. Ma még csak a rendőrpribékek munkáját szemlélte beteges gyönyörrel. Holnap talán már saját maga is résztvesz a munkában és leteper egy-egy nőt, hogy állatias gyönyörűséggel gyomrozza.

A főváros utcáin megszűnt az életbiztonság. Lux úr, a kiváló véreb, illetőleg Sajó főrendőr hajtóvadászatot tart a védtelenekre. Ezt a vérebet el kell távolítani a rendőrség kötelékéből. Van elég gyógy-intézet az ilyen betegek részére. Ha ez nem történik meg rövidesen, akkor a főváros lakosságát kényszeritik arra, hogy fegyveresen védekezzék a rendőrvérebek ellen. (…)

Végül még csak ezt: minél brutálisabb és gazabb eszközökkel küzd a koalíciós kormány ellenünk, annál elkeseredettebb, kitartóbb és határozottabb lesz a harcunk az általános választójog kivívásáért!” Népszava, 1908. szeptember 17

Innentől kezdve elszabadult a pokol, az ellenzéki sajtó ütötte Sajót, ahol érte, Lux-ról pedig egyre másra jelentek meg a cinikus hangvételű, tehetségét megkérdőjelező írások. Még bohózatot is írtak róla, amit 1911-ben rendszeresen műsorra tűztek a Steinhardt mulatóban.

 bohozat_az_ujsag_1911.PNGAz Újság 1911. április 12.

 Lux kétes hírnevét a Magyar Posta is felhasználta egy kis önreklámozásra. 

posta.PNG

Az Ujság 1908. Október 6.

 Pesti Napló Lux-ot egyenesen vicc tárgyává tette, és azt híresztelte, hogy megveszett. 

“ Lux minden más városában a világnak annyit jelent, világosság. Nálunk ellenben amint valaki a lux szócskát kiejtette, mindenki nagy betűvel gondolt reá és a VII. kerületi kapitányságra, amelynél Lux a rendőri kutya, illetőleg a véreb szerepét töltötte be. Lux Budapesten fogalommá vált s nem egy vicclap rajzolta, vagy rajzolhatta volna le, hogy Lux mint húzza maga után láncon a gazdáját, Sajó Sándor rendőrtanácsost. Mert Luxot mindenki erősnek, keményszájúnak, duzzadt ajkú bestiának látta képzeletében.

De a valóságban Luxot alig ösmerték, szerepkörét soha sem tölthette be és Sherlok Holmesnek se csinált konkurenciát. Nem ő fogta el a rétsági gyilkosokat, nem ő hajszolta fel a dánost haramiákat, hivatalosan Lux rendőrkutya, sőt véreb volt, de magyar szokás szerint ez a hivatal csak szinekura volt, jó tartással, címmel és ranggal járt, de dolgozni nem kellett. Néha sétálni vitte Sajót. A kerület minden más kutyája tisztelettel és irigységgel nézett rá, Lux nem törődött a kutyarendészeti kihágásokkal s ha befordult a harmadik, a negyedik utcába, a sarkon egy-egy percre megállva, a többi borzas eb halkan kaffantotta a kapualjban:

— Könnyű neki! Protekciója van!

És Lux igy élt, éldegélt már Budapesten két esztendeje. Lux sehogysem tudott megbarátkozni a közállapotokkal, nem bírta ki a budapesti közigazgatást, se a rendészeti viszonyokat és — megveszett. De mert hivatalos személyről van szó, amelyről nem lehet csak úgy könnyedén ilyen súlyos kijelentéseket kockáztatni, szépítgetni iparkodnak a dolgot s azt mondják, hogy Lux több embert megmart és ezért „megfigyelés alá“ helyezik. Éppen mint a nagyurakat. Szanatóriumba küldik. De, aki ösmeri a mi viszonyainkat, nagyon jól tudja, hogy senkit se küldenek ok nélkül szanatóriumba. Luxszal is baj van. A tekintélyén mindenesetre csorba esett. Lux, akinek gonosztevőket kellett volna elzáratnia, maga is zár alá került s aki nyomozásra született, maga lett nyomozás tárgya.

Lux magánzárkára van internálva, kényszer ruhanemű van rajta és állatorvosok és ápolók között tölti el minden idejét. A VII-ik kerület csibészei megkönnyebülten tekintenek a jövőbe és Chicagóban, — már mint a budapestiben — apák nem rémitgetik gyermekeiket Luxszal. Lux megszűnt közrendészeti, és közigazgatási tényezőnek lenni. Lux lezűllött a kóbor falusi kutyák sorsára, — megveszett. És mi lesz a vége? A kérlelhetetlen orvosi tudomány kimondja rá, hogy tényleg megveszett és ekkor eléri a szomorú sors, lelövik. És ekkor húsán sóhajt fel kedvence fölött Sajó:

— Kutyám, jaj, de mélyen aluszol!”

Pesti Napló, 1909. január 5.

A veszettségről szóló hírek kacsának bizonyulhattak, hisz Sajó rendőrtanácsos még évekkel később is úgy beszélt kutyájáról, mint aki jó egészségnek örvend. Addigra azonban a presztizsükön hatalmas léket ütöttek az események. Egy legenda szerint – amit 1908-ban a Pesti Naplón kívül még számos hírlap leközölt – amikor Sajó rendőrtanácsos volt ügyeletben éjszaka, senkinek nem volt szabad megzavarni az álmát, máskülönben azt kockáztatta volna, hogy Lux széttépi. Nem tudta ezt az új tisztiszolga, aki bement a szobába, és Sajó tisztított egyenruháját a szék támlájára tette. A szolgát egész délelőtt nem találták, mindenki a legrosszabra gondolt. Végül előkerült. A fogalmazó találkozott vele a folyosón.

 — Ember, — kiáltotta — maga még él?

— Hát . . . szegényesen, de élek. — felelte a legény.

— Benn volt a tanácsos úr szobájában? . . .

— Benn én,

— A... a ruhákat...

— Letettem az ágya mellé a székre.

— No és a Lux... a kutya ... nem tépte össze magát?

— A kutya? Kétszer botlottam keresztül rajta, fogalmazó úr, de úgy aludt az, mint a tej... Még csak meg se ugatott...

... Lux aludt. Az éber Lux. Sőt talán hortyogott is. Luxtól akár az egész rendőrséget ellophatták volna... A rendőrségen most kinevetik Luxot. Igaztalanul. Ez a Lux igazán tanulékony egy állat: alig egy-két hónap alatt már hozzá tudott nivellálódni a rendőrségünkhöz.”

 

Forrás: adtplus.arcanum.hu

Kövess engem facebookon is: www.facebook.com/nozinaploja/

 

Ceasar és Harras, az első európai rendőrkutyák

avagy Bisseniusz rendőrfelügyelő "bolondos" gondolata a kutya-detektívekről

Az előző bejegyzésekben beszámoltam arról, hogy viseltettek a 18. és a 19. század emberei a kutyáik iránt ( itt és itt ). A 20. század eleje, az 1905-ös év végre igazi fordulatot hozott. Magyarországon is komoly figyelemmel követték a németországi eseményeket és a kutya-detektívek ottani sikereit. Olyan mélységű szakcikkek jelentek meg a Németországban hadrendbe és a köz szolgálatába állított kutyákról, hogy senkinek sem lehetett kétsége a hasznosságuk felől. Magyarországon azonban még mindig váratott magára a nagy áttörés. De lássuk ezeket a cikkeket.  

Az 1905-ben kiadott Vasárnapi újság 52. száma nemcsak hűen beszámol a németországi eredményekről, de első ízben fotókat is közöl rendőr – és hadi kutyákról szolgálat közben.

A cikk szerint az airedale-terrier és a német juhászkutya terjedt el erre a célra

“Németországban, mely a hadi és a rendőri kutya kiképzésének igazi hazája. Nálunk (Magyarországon) csak a legutóbbi időben kezdenek komolyan foglalkozni a hadi kutya kiképzésével és alkalmazásával, rendőri szolgálatra betanított kutyáról pedig egyáltalán nincs nálunk szó. Pedig mindkét minőségben megbecsülhetetlen szolgálatot tesz a kutya. Nézzük meg őket sorjában. A hadi kutyák a földerítő- és biztosító-szolgálatban nyernek alkalmazást. Különösen előreküldött őrjáratok jelentéseinek elszállítására, az egyes őröknek megtámadtatás ellen való biztosítására, az összeköttetés fönntartására kell a kutyákat használni….”

arcanum3_6.png

“A hadi kutya sokkal többre használható, mint gondolták. Használható például a sebesültek fölkutatására, segítség hívására és arra is, hogy az elfogyott municzió helyett ujat vigyen a tűzben levő katonának. Minderre, kiválóan alkalmas az airedale-terrier. Szálkásszőrű, nagyon arányos testű, okos. engedelmes, erős állat. Képeink megmutatják, amint jelentésre vár, hogy elvigye a hátrább álló csapatnak; látjuk, amikor ugatással jelzi, hogy halott emberre bukkant és amint nagybüszkén őrzi a katona holmiját. Mindennek megtanulására bámulatos fogékonysága van ennek a fajtának. “

Az írás ezután hosszasan részletezi a kutya kiképzésének mozzanatait, felszerelését, és azt, hogy miért nem vált be a hadi kutya a németek afrikai hadjáratában, a herrerók ellen.

arcanum3_5.png

„Míg az Airedale-terrier hadi kutyának a legjobb, a német juhászkutya a rendőri szolgálatban tűnik ki. A rendőrt elkíséri portyázó útjára; parancsszóra megállít mindenkit és egy tapodtat sem engedi tovább; gazdájának felszólítására a menekülő gonosztevő után veti magát és elfogja; bámulatos szimatjával megtalálja a gonosztevő nyomát és a vizsgáló-bizottság kezére adja a bűnöst. Természetes, hogy az erre való betanítás nagy türelmet kiván, de a tanításra fordított gond százszorosan kifizeti magát”.

arcanum3_4.png

A Tolnai Világ-lapja Bűnügyi Krónikája szintén 1905-ben még jobban körüljárta a témát, azon belül is a rendőrkutyák alkalmazási lehetőségeit, köszönhetően Székely Vladimir rendőrfogalmazónak, a rendőri sajtóiroda főnökének.

 "A sok barát között ez a hűséges, értelmes állat a legjobb barátja az embernek.

De az embernek nemcsak együtt futkározója az élet keservein s örömein át, hanem hasznos állata is lehet, amely itt-ott megbecsülhetetlen szolgálatokra is képes. A vadászember régóta használja, a fagyos észak törpe lakói szánuk elé fogják s semmiféle éji bakter jobban el nem látja a házőrzés dolgát.

Ezzel azonban még nem merült ki a kutya hivatása.

A dresszurára kiválóan alkalmas állat ma-holnap már a köznek is egy ideális funkcziót végző szerve lesz, mely akárhány mamlasznál értelmesebben s szebben végzi előirt «hivatalos» kötelességét. Valóságos hivatalnok-féle, akire akár nyugodtan rábízhatjuk vagyonunk és életünk őrzését, sőt ha kell, detektiv-szerepre is küldhetjük ki.

Legalább erre engednek következtetni azok a legujabbi kísérletezések, melyek a kutya nagyszerű szimatoló erejét a policzia szolgálatába akarják szegődtetni.

Mondhatjuk, hogy mindenütt igen szép sikerrel válnak be.

Olyannyira, hogy Németországban, Braunschweig városában, ma már egy külön «kutyarendőrség» szakasz van költségvetésileg is beállítva.

Azt hiszszük, hogy olvasóinkat mindenkép érdekelni fogja, ha ezt a «kutyarendőrséget» tüzetesebben is ismertetjük.

Van benne mindenekfelett sok tanulságos is, mely élénken mutat arra, hogy még sok kiaknázatlan tőke hever az állatokban ép az ember számára mindama nekik ösztönadta tulajdonságaikban, melyekben felette állnak az embernek.

Braunschweig városa meglehetősen nagy területtel biró város. Akárhány nagy várossal vetekedhetik, azzal a különbséggel, hogy külvárosaiban erősen széttagolt fekvésű házaik nem illeszkednek egymáshoz. Kertek szegélyezik, sétányok választják el egymástól, majd kifelébb sok beépítetlen telek találkozik.

(E tekintetben talán Budapest is hasonlít hozzá, melynek szintén óriási, csak gyéren beépített kül- része van.)

Ilyen körülmények között a rendőrségnek őrszolgálata, különösen éj idején, erősen terhes, miután a csavargó- s gazembervilágnak számtalan búvóhelye akad, s a rendőrszemélyzetnek aránytalan szaporodása tehetné csak lehetségessé a külrészek alapos áttekinthetőségét.

Így támadt a rendőrség egy agilis emberének, Bissenius rendőrfelügyelőnek az a gondolata, hogy megfelelő dresszura mellett kutyákat alkalmazzon rendőri szolgálatra."

arcanum3_3.png

 

Ehhez az állam és a város is nyújtott anyagi segítséget.

Most pedig már tizennyolcz kutya szorgoskodik «rendőri minőségben». Koruk másfél és három év között ingadozik.

Többnyire az éjszakai őrszolgálatban segédkeznek, de hármat már bűnügyi szolgálatra is beosztottak. Sőt az exekutivánál is foglalatoskodnak, kivált este, a veszedelmes helyeken, a nagy kiterjedésű parkokban és nagyobb népcsődületek alkalmával.

A braunschweigi rendőrkutyák oly jó hírnévnek örvendenek, hogy már nem egy rendőrség inkvirálta őket egy s más kriminális esetben. Most is rendszeresen kér majd ez, majd az a rendőrség ilyen kutyákat, úgy, hogy Bussenius egyre szélesebb és rendszeresebb alapra fekteti dresszur-iskoláját.

Egy ilyen kutya-dresszura természetesen nem oly egyszerű. Rendkívüli kitartást és türelmet kíván, amellett alaposan kell ismerni a kutya természetét. A dresszura az állat 6—9 hónapos korában kezdődik. Ez első sorban a vezető védelmezésére, a nyom követésére és a tettes üldözésére szorítkozik. Harapni nem szabad a kutyának, kivéve önvédelemből.

Nagyszerűen alkalmazható a rendőrkutya a vizen is. A vízben való apportálásra és a vízben való keresésre tanítják. Ha ez a dresszura sikerül, úgy a rendőrkutya vizbefultak holttestének felkutatásánál, vagy vízbe dobott lopott holmi felapportálásánál nagyon jól alkalmazható.

Egyáltalán, ami a praktikus eredményeket illeti, úgy a braunschweigi polgár tökéletesen meg lehet elégedve az ő négylábú policzistáival. Az éjszakai lopások a minimális százalékra redukálódtak. Nemkülönben igazi tekintélynek örvend az a detektív, vagy tisztviselő, aki egy ilyen állat kíséretében indul el felfedező útjára. A nagy német juhászkutyák éles fogaival nem jó megismerkedni.

arcanum3_2.png

De nézzük őket «szolgálat közben».

Egy pár érdemes esetüket feljegyezte a braunschweigi rendőrség krónikája, amely esetek tökéletesen dicsőségére válnak a rendőrök uj «kollégáinak».

A múlt év szeptember havában Braunschweig- ban egy «nehéz» betörőt frissen tetten értek s rögtön hűvösre is tettek.

Az éjfél körül inspicziáló fogházőr mindent rendben talált. Nemsokára azután azonban «Caesar», aki ép felügyeletes volt, nyugtalankodni kezdett, úgy, hogy a fogházőr még egyszer nekifogott az inspicziálásnak. Ekkor észrevette, hogy az imént bekerült betörő cellájának az úgynevezett figyelő- nyílását betapasztotta volt. Rögtön utánanézett a dolognak, s Caesarnak igaza volt. A betörő már félig kiemelte a börtönablak vasrácsozatát.

Braunschweig közelében, Königsletter táján, magányos tanya terül el. A múlt év julius hó 3-án ott meggyilkolva találtak egy ott alkalmazva volt cselédet. A tettesnek nyoma sem volt, minden fáradozás hiábavalónak látszott.

Legfeljebb egyetlen egy ember ellen szólt némileg a gyanu, de csak gyanú maradhatott, bizonyíték egyáltalán nem volt. Ez egy Duve nevű házimunkás volt. Ekkor a nyomozást vezető rendőrtisztviselő Braunschweigból egy rendőrkutyát kért. Harras a gazdája kíséretében csakhamar kivonult. Körülszaglászta a gyilkosság helyét, majd a holttestet és ezzel egyszerre Duvére vette magát.

A kísérletet mégegyszer megpróbálták.

Duvét távol a gyilkosság színhelyétől, a többi cselédség közzé állították.

Harrast megint a holttesthez vezették.

A szaglálás után a kutya elrohant, ki az udvarra s ott megint azonképpen rávetette magát Duvére, a ki zavarodottságában be is vallotta bűnét. Meg is jutalmazták érte Harrast. Aznap jó adag beafsteakot kapott.

arcanum3_1.png

Ezek az esetek minden ékesszólásnál meggyőzőbben utalnak arra, hogy a kutyának a rendőri működés ágában minő jelentősége lehet és van. A braunschweigi rendőrségé az úttörő érdem.

Hány bűnt és gonoszságot előzhet meg egy ilyen állat, amikor egy éjszakai razzia alkalmával egymásután hozza elő búvó helyükről azokat a csavargókat és tolvajokat, akik különben jól meglapulva nyugodtan nevethették volna a policemanek erőlködését !

A csendőrségnél különösen beválna ez.

A braunschweigi rendőrség egyébként buzgón folytatja és tökéletesíti a rendőr-kutya intézményét. Azt hiszszük, hogy nem is oly sokára, majd minden nagyobb rendőrség számolni fog a braunschweigiak e speczialitásával.

Elvégre, ha vannak számolói és tudós lovak, miért ne lehetnének kriminalista kutyák is? Miért ne legyen a kutya ne csak barátja az embernek, hanem rendőre s detektivje is?

A bűn s a bűnösökkel szemben való küzdelemben minden újítást örömmel kell fogadni, — még ha kissé bizarrnak is tetszik — ha az a rendőrség fegyverarzenálját gyarapítja.

Hisz csak egyet említünk s ezzel le is zárjuk fejtegetéseinket.

Ha például annak idején Micsinay Mihály, a hires tolvaj postakocsis Braunschweigban sikkasztott volna... meg vagyunk arról győződve, hogy nem kellett volna hetek hosszat a szomszédban hajszolni. Harras vagy Caesar ur — jó magyarsággal szólva — hamar kikundsaftolta volna a búzatáblákban és erdőbokrokban bujkáló primitív tolvajt.

arcanum3.png

A sikerekhez nem fért kétség, Magyarország mégis sokáig tétlenül nézte, ahogy Európa országai elhúznak mellette a bűnüldözés gyorsvasútján. Pedig – mint tudjuk – a zsiványok amúgy is mindig jó pár lépéssel a zsandárok előtt járnak.

Szerencsére azonban néhány rebellis rendőr és csendőr nem tudott ölbe tett kézzel várni, és a saját szakállára nekiállt rendőrkutyát képezni. Hát innen indult a magyar történet nem sokkal ezen cikkek megjelenése után. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.

forrás: Arcanum, a digitális levéltár https://adtplus.arcanum.hu

 

A Woodstock-i kutyapecér

Az előző bejegyzésben (itt) megismerhettük a “rút kutyázás” kezdeteit az 1700-as évek végéről, amikor néhányak az ölebek szeretgetését az erkölcsi züllés visszavonhatatlan jelének tartották. Szerencsére azonban egyre másra szaporodtak az olyan kutyás híradások, melyekből a kevésbé éleseszű kétlábú is kénytelen volt levonni a következtetést, hogy a kutyák nemcsak az ölben, de a terepen is helyt állnak. Különleges képességeikre egyre inkább felfigyelt a világ, a történetek pedig gyanúsan egybecsengtek, hisz a világ minden tájáról hasonló tapasztalatok gyűltek össze. A házi kutya életet mentett…a házi kutya rátalált…a házi kutya nagy távolságról is hazatalált….. Úgy tűnt, hogy a 19. század közepén az ember lassacskán készen állt arra, hogy szó szerint hadrendbe, és a köz szolgálatába állítsa a kutyákat.  

arcanum2.PNG

De nem Magyarországon. Bár a Vasárnapi újság 1834-ben megjelent cikke egyenesen követeli, hogy hazánkban is honosítsák meg az Angliában elterjedt gyakorlatot, ehhez még közel 100 évnek kellett eltelni.

arcanum2.png

”Angliában van a kutyáknak egy fajtája, melyet ott vér-kutyáknak neveznek. Míg nálunk a kopók és a vizslák a vadat kutatják, a vér-kutyak gonosztevők után nyomoznak a szaglásuk erejével. Ugyan a használásuk egy ideje kiment a divatból, de most néhány megyében újra meghonosodott. Marboro herczegnek például a legjobb féle fajtája van eme kutyákból. Nemrég egy Vuddsztakk nevű faluban a herceg egyik árendásánál (árverező) tűz támadt. A herczeg pecérje (kutyagondozó, idomár) elsőként jelent meg a tűznél, és mivel friss nyomot vett észre, odahozta az egyik vér-ebet, és beleigazította a nyomba. A kutya mindjárt nekikezdett a szokott mély hangú ugatásnak, és bámulásra méltó pontossággal kísérte a nyomnak minden csavargását. Végül megérkezett egy kicsi házacskához, melynek lakói már régtől fogva rossz hírben voltak. A házat üresen találták, de a fáradhatatlan ügyes kutya nem zavarodott meg, orrát mindíg a földön hordozva visszanyargalt a tűzhöz, és ott az egybegyűlekezett sokaságban nekiment egy embernek és megkapta. Ez az ember első ijedtségében csakhamar megvallotta, hogy ő volt a gonosz gyújtogató. Talán nagy uraink, akik vadászati gyönyörűségekre az angol vizslát nálunk elszaporították, az emberiseg javara e hasznos fajtakutyat is megszerezhetnék országunkba, így sok alattomos gyilkosság, tolvajság és gyújtogatás derülne ki.”

arcanum2.jpg

                  

Örvendetes volt olvasni az emberi felismerést, hogy nem az emberben lakozó lélek (spiritus) az, ami a kutyát a nyomon tartja (ahogy ezt a korábbi cikkben olvashattuk), hanem egy annál sokkal gyarlóbb, és kevésbé fennkölt ismertetőjegy: az ember szaga. Úgy tűnik, a vadászok elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy ezt, illetve általában a kutyák nyomkövetési képességeit megfigyeljék, lejegyezzék és maximálisan kihasználják, olyan területekre kiszélesítve, mint a bűnüldözés. Talán valahol itt, ebben az időszakban szökkent szárba az a kis csíra, melyből mára egy óriási fa fejlődött, minden ágán-bogán külömböző célokra kiképzett szolgálati kutyákkal (nehéz lenne még felsorolni is, hányféle keresőkutyát alkalmaznak szerte a világban). Mostanra pedig az is bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül kell vérebnek lennie a nyomozó kutyának, sőt, a pedigré egyáltalán nem számít. Erre jómagam vagyok az élő példa.

De térjünk vissza a 19. század elejére, ahová időutazóknak ajánlatos egy kis tetanuszt is vinni, ugyanis a főként kutyák által terjesztett ebkórság (veszettség) mindennaposnak számított, és jobbára érvágással igyekeztek gyógyítani.

arcanum2_1.png

A Századunk 1839. október 3-i száma egy érdekes hírt közöl Párizsból. Egy vízbefúlt ember testét nem tudták azonosítani, ezért– ahogy azt Párizsban szokták abban az időben – közszemlére tették. Így sem akadt azonban senki, aki felismerte volna. Valaki azonban észrevette, hogy egy kis házi eb gyakran megfordul ott, ahol a holttestet a partra húzták. Ez a hír eljutott a kerületi rendőrhöz is, akinek az az ötlete támadt, hogy a kutya nyakába egy cédulát akasztott egy rövid tudósítással a szerencsétlenségről. Másnapra – ahogy azt várták – a családtagok jelentkeztek.

Se szeri se száma a hasonló híradásoknak a 19. században, lehetetlen az összeset lejegyezni. Utolsóként az 1896-os Pesti Napló tudósítását elevenítem fel, mely egy magyarországi esetről ír.

"Nagyivánról három cselédleány indult el Egyekre a szomszédos faluba, hogy az ünnepeket ott töltse. A házi kutya utánuk kullogott. Kergették vissza, de semmit se tágított. Az egyik leány még tréfálkozott is: — Hadd jöjjön, legalább ha farkassal találkozunk, elzavarja.

Útközben hóvihar lepte meg őket, úgy hogy alig tudtak haladni.

Az egyik leány leült, mert nem bírta tovább. Meg is fagyott ott ültében. A másik kettő is ellankadt és leült.

A szomszéd faluból éppen fuvarosok jöttek az országúton. A kutya a kocsikhoz szaladt, vonyított, harapdálta a lovak lábát: mintha segítséget akart volna kérni. A kocsisok rá se hederitettek — míg végre az utolsó kocsis kíváncsiságból követte a kutyát. Így értek a leányokhoz, akik közül az egyik már meg volt fagyva, a másik kettő pedig már eszméletlenül feküdt. A kocsis mind a hármat feltette a kocsijára és behajtott velük a faluba Egyedre, ahol dr. Grünwald körorvos nyomban ápolás alá vette őket, és sikerült is a két leányt életben tartani."  

arcanum2_3.png

1905-öt írunk, amikor fülön csíptem az első komoly és kimerítő szakcikket a hadi és rendőri kutyák hasznosságáról, és Bissenius rendőrfelügyelőről a németországi Braunschweig városából, akinek az a „bizarr” gondolata támadt, hogy megfelelő dresszura mellett kutyákat alkalmazzon rendőri szolgálatra. De erről majd legközelebb mesélek.

Kövess engem facebookon is! Kattints idehttps://www.facebook.com/nozinaploja/

----------------------

Kedvenc - szokatlanul szókimondó -  reklámom a korszakból :

arcanum2_2.png

 

A “rút kutyázás” kezdetei

avagy minden kutya farka balra görbül

  

Mióta megírtam saját memoáromat, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy vajon hol és mikor kezdődött mindez az emberek és kutyák között? Hol jött el az a pillanat, amikor az ember rájött arra, hogy a köz szolgálatába állíthatja leghűségesebb barátját? A köz szolgálatába….ismétlem. Hiszen tudjuk, hogy a valamirevaló magánember sosem lehetett meg nélkülünk. Időtlen idők óta segítjük a kétlábút házőrzésben, nyájak terelésében, vadászatban, vagy akár a magány elűzésében. Elhatároztam, hogy utánajárok a magyarországi kezdeteknek. Visszamentem az írott sajtó gyermekkorába, és olyan cikkekre vadásztam, amelyek kutyákról szóltak. Bármilyen kontextusban.

 2c5b44f9a4d217d19953173eda81862d.png

Mondhatom, aranybányára leltem. Kéjes örömmel mazsolázgattam a korabeli magyar tudósításokat, amelyek egy korrajznak is beillenek. Vajon hogy bántak a kutyákkal az 1848-as forradalom idején? Volt bármiféle szabályozás a tartásukkal kapcsolatban? Vetettek ki ebadót? Hogy lehetséges az, hogy az első világháborúban már speciálisan kiképzett hadikutyák segítették a katonákat a frontvonalban? Vajon ki volt az első, számon tartott rendőrkutya? Nem csak ezekre kaptam választ. A bűnügyi hírekre vadászva egyenes adásban nézhettem végig a kriminalisztika korai botladozásait, mulatságos tanait az azonosításelméletről, a nők rendőrré válása körüli hajcihőt, komoly horderejű, vagy épp mára már mulatságos bűneseteket, és sok már érdekességet, amelyek mind hozzájárultak a mai tudásunkhoz. Egy egész blogsorozat körvonalazódott előttem, kimeríthetetlen témákkal. És ehhez a csodás időutazáshoz nem kellett elmennem egy poros levéltárba, ahol kényelmetlenül feszengsz a hullacsendben, és a levéltáros-kisasszony szigorú tekintettel büntet, ha megreccsen alattad az ódon szék. Nem. Kényelembe helyeztem magam a kedvenc fotelemben, és beléptem az Arcanum digitális levéltárába. Mintha Verne Gyula hívott volna egy időutazásra, néha tényleg kapaszkodnom kellett, hogy bírjam az iramot.

Az első bejegyzésben annak jártam utána, hogy miként viseltettek a régi korok emberei a kutyáik iránt. Hiszem, hogy tetten érhetőek azok a lépcsőfokok, melyeknek tetején a köz szolgálatába állított kutya áll, legyen az rendőr, határőr vagy hadi kutya.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze sodródom a történelem folyamán. Az ember-kutya viszonyának emléket állító első, magyar nyelvű cikkeket 1783-ban találtam, a Magyar könyv-ház címet viselő periodikában, mely az egyik legelső magyar nyelvű ismeretterjesztő folyóiratnak tekinthető. A folyóirat rendszeresen foglalkozott a kutyakérdéssel, például fajtaleírásokat is közöl. Ebből megtudhatjuk, hogy a házi kutyáknak 11 alneme van, és a szerző már az elején fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy mindegyik farka balra görbül.

 5fdeb40d60e13d8600c252a91dfc800a.png

Ugyan a yorkshire terrier nagy bánatomra nem szerepel az alnemek között, azért a biztonság kedvéért ellenőriztem a saját farkamat, amely nagy megkönnyebbülésemre szintén balra görbül. Ezek szerint egyenes ági leszármazottja volnék a 11 fajta kutya egyikének. A szerző által megállapított alnemek a következők:

  1. „Az igaz házi kutya – annak fülei felállnak, a farka alja gyapjas
  2. Visla – fütyésző (?) eb, a fülei leállanak, a hátulsó szárain fattyú ujja vagyon
  3. Grajus – farkas nagyságú, a dereka horpadt, a szája vége elvékonyodott
  4. Komondor – farkas nagyságú, izmos tagú, ajkai kétfelől lefityegnek
  5. Búvár kutya - hosszú, fodros szőrű. Mint a juh.
  6. Meliteus – akkora, mint egy evet (mókus)
  7. Fricator – lapos orrú, függő fülű, négyszögletes testű
  8. Agár – hajlott lábú, hosszú derekú, sokszor pettegetett  11. Egyiptusi mezítelen – nincsen szőre”

 6a5b92ea6664525553a064b416c456b3.png

Látnivaló, hogy az a 11 alfaj valójában csak kilenc, ugyanis a számozásnál a nyolcas után rögtön a 11-es következett. Helyesírási következetlenségek is bőven akadnak a korabeli cikkekben (egyszer fülei, egy mondattal később füleji), mindez persze mit sem von le a komoly történelmi értékéből. A cikkeket olvasva egyébként arra is rájöttem, hogy egy mai magyar ember valószínűleg elég elveszettnek érezné magát az akkori Magyarországon. A hosszúságot ölben, a területet holdban, a magasságot singben, a távolságot mérföldben adták meg. Pengő forinttal fizettek a népszerű, nyilvános kótyavetyéken, a marhahúsnak fontja pedig 9 krajcár volt. Na ugye bajban lennél a hentesnél te is? De az általános iskolában is behúznánk a nyakunkat, hogyha az aritmetika, az ortográfia, a geográfia vagy a história tanár szólítana ki a táblához felelni. Maradjunk inkább a jelenben.

Ugyanezen folyóirat egy érdekes kutyás történeteket is megoszt az olvasókkal.

 Az említett cikk tehát így szól 1783-ból: (a szöveget kicsit maivá tettem)

„Quebekből Portroyálba utazván bizonyos Katona, ki a zászló alól eleresztetvén, egy rettentő nagy erdőben járva eltörte a lábát. Nem volt vele más az ebénél. Fogta a papirost, az ón-tollat, és levelet írt. Azt a kutya nyakába kötötte és a kutyát megütötte, hogy menjen. Az nagy nehezen megindult, mintha féltené otthagyni az urát. Quebekbe érkezve az ebet felismerték a beteg jó barátai, a cédula pedig megadta a helyet, ahol a katona megsérült. A kutyával együtt útnak indultak; és magukkal vittek mindent, ami segítségükre lehetett. Sok napig tartott az utazás, de végül megtalálták a bágyadt embert, aki így segítséget kapott.„

61803aa97b2bd4cb3b771faa4726fc9c.png

Egyáltalán nem csodálkozunk a történeten, igaz? A mai kor embere evidenciaként kezeli ezeket a kutya-képességeket. A történet lejegyzése viszont meglepett. Azt igazolja számomra, hogy az embert elkezdte fogalkoztatni a kutya viselkedése és lélektana. Gondolkodó lényként tekintett rá, aki az ember szolgálatára lehet, hogyha az bajban van. Pontosan ezt akartam tetten érni ebben a korban. Abban is biztos vagyok, hogy vannak még ennél is korábbi emlékek a témában, nekem eddig sikerült visszapörgetnem a történelmet.

A fenti sztorira visszatérve a nevezett hős eb valószínűleg akkor is visszatalált volna a gazdájához, hogyha a cédula nem fedi fel a szerencsétlen baleset helyét. Ez megint egy olyan sajátosság, melyet már abban a korban is nyilvánvaló tényként kezeltek. De vajon az akkori ember mivel magyarázta a kutya nyomkövető-tehetségét? Erre is választ kapunk a Mindenes Gyűjtemény 1789 november 14-i számában.

A válasz a “spiritus-ban”, vagyis a lélekben keresendő. A cikk szerint

"a Spiritus egy olyan különös folyadék, amelynek nagy ereje vagyon. Edénybe szorítani nem lehet, de megvan az minden élő állatban, az emberben, baromban, és a növényekben is. Ha nem messze marad el a gazdájától a kutya, akkor rátalál a nyomára ezer között is. De vajon ez a kutya miatt van-e?” – teszi fel a kérdést a cikk, és nyomban választ is ad rá.

“Nem.” – állítja határozottan.

“A Spiritus, ami az ember testében sátoroz, olyan megmagyarázhatatlanul megkülönbözteti egyik embert a másiktól, hogy azt a kutya megismeri, és megtalálja.”

Spiritusz, spiritusz… jó irányban keresgéltek, bár bevallom, nekem ennél sokkal kézenfekvőbbnek tűnik az emberi szag. Főleg abban a korban, amikor a szappan finoman szólva hiánycikk volt a nemlétező fürdőszobákban. Szép, szagos idők lehettek. Szerintem egy valamirevaló véreb akár egy több hónapos nyomon is sikert ért volna el azokban a történelmi időkben.

Na de haladjunk tovább. Ugyanebben az időben furcsa kutyás szokás ütötte fel a fejét Magyarországon, amely az sajtót írásra ingerelte. Ez pedig a “rút kutyázás” jelensége, amely azóta is szépen tartja magát, bár én nem bánom, hisz imádom, ha kényeztetnek. Miről is van szó?

d596c68edd4dd725e4a6d426cd642ff1.png

A Mindenes Gyűjtemény magazin 1789. augusztus 15-i számának cikke pellengérre állította az asszonynépet, mert túlságosan is “kebelére vonja” az ölebét (vagy ahogy akkor hívták, a mops-át). Lássuk hát, hogyhan hordozta a tenyerén (vagy inkább a kebelén) a kutyáját egy igazi bécsi, vagy magyar dáma. (Az ódon nyelvezetet kissé modernizáltam a jobb érthetőség kedvéért - Pacsi annak, aki megfejti az első mondatot az eredeti forrásból, amit képként közlök alant)

“ Némely bécsi dáma szégyelli a saját magzatát ölbevenni, közben Mopsz kutyáját kényesen hordozza karjain. Sokan gyermekeiket nem hagyják az asztalnál enni, pedig az ebek tányérokról esznek mellettük. A kutyák lágy párnákon hálnak, őket tisztára fürösztik, fésülik, a legjobb levesekkel, kávéval, csokoládéval táplálják, gyermekeiket pedig egy alá-való ember, és cseléd gondviselésére és nevelésére bízzák. Ez a rút kutyázás már a magyar dámáinknál is szokásba jött, legalábbis azoknál, akik Bécsben megfordulnak, és ha mást nem is hoznak onnan, kebelükön hordozott mopszokkal térnek haza. Sőt, ami még ennél is nevetségesebb, már néhány polgári rendű asszonyka is hordoz magával mopszot. Nem is tudjuk, hogy ez szomorú, vagy inkább nevetséges.“

 bdcd23f9010ee038b5af561246616487.png

(A bécsi kutyák számát egyébiránt a korabeli források 30 ezerre tették, és kiszámolták, hogy mennyi kenyértől fosztják meg az embert, ha mindegyik csak egy fertályt eszik naponta)

Olyan súlyos problémaként tartották számon a magyar nemes asszonyok kutyával való játszadozását, hogy egyenes következtetéssel megbomlott erkölcsökről beszéltek, melynek okán a magyar nemesnek féltenie kellett asszonyát egyéb hívságoktól is, mint pédául a szabados társalgás. Ennek bemutatására szolgált az alábbi tanmese, amelyet több korabeli lap is leközölt, hogy lehetőleg minden magyar nemeshez eljusson a figyelmeztetés a “rút kutyázás” mellékhatásairól.

 Magyar Kurir, 1789 november 28. (A szöveg ismét “magyarosítva” általam)

 d12e572b4353a80a8799395817e17d0b.png

“Egy nemes úri ember igen nehezen viselte, hogy a szomszéd gyakran meglátogatta a feleségét. Egy nap elszomorodott, mert messzi utazásra rendelték. Hogy lecsendesítse félelmét, keményen meg akarta tiltani a feleségének, hogy a szomszéddal találkozzon, de csak akkor jutott eszébe ez a gondolat, amikor már néhány mérföldre volt otthonról. Megelégedett hát azzal, hogy az inasát bocsátotta vissza a feleségéhez ezzel a rendelettel. Az előrelátó, okos inas azonban jobbnak látta megváltoztatni ura rendlkezését. Bement a házba, és azt mondta az asszonynak: Az én uram három mérföldről küldött engem vissza, hogy óva intsem! Míg távol van, őrizkedjen a házi kutyától, nehogy az bántsa. Az asszony elcsodálkozott ezen a szokatlan gondoskodáson. Hát már a házi kutyámmal se lehet az időmet töltenem? – gondolta. – Hiszen ugyanannyi jussom van nekem ahhoz, mint a férjemnek. - A kutyát az asszony maga elé rendelte, és saját kezével etette napokig, hogy magához édesgesse. És hogy a férjén tökéletesen bosszút álljon, arra vitte a nyughatatlansága, hogy a kutya hátára ült, hogy vele hordoztassa magát. A kutya ebben nem lelte kedvét, és megharapta. Amikor hazatért az Ura, az asszonyát nagy nyavalyában találta. Az asszony megkérdezte: ugyan miért tiltotta el tőle a házi kutyáját, ami most, lám, nyomorulttá tette? A nemes ember nem értette a dolgot, így kikérdezte az inast, aki a rendeletet vitte. Az inas így válaszolt: lám, milyen az asszonynép, ellenkezik az ura parancsolatának. Hová lett volna mostanra az asszony becsülete, hogyha azt a parancsot kapja, hogy az ura távollétében nem szabad a szonszéddal társalognia?

Óh, milyen szép dolog, ha a férjnek nem kell félteni a feleségét, és ha az asszony nem ad okot erre a férjének, a másokkal való szabados társalgás által. A mi magyar asszonykáinknak megvolt eddig ez a szép dicsősége más nemzetek asszonyaihoz képest. Vajon a mostani erkölcsök megzavarodásában, amikor már az asszonyaink a kutyákkal is szeretnek játszadozni, nem változik-e ama régi szép dicsőség?”

 a4f7c74fccf1f5f06017200d0c7cdab9.png

 

Sok ebnek más sors jutott osztályrészül, a másik oldal szörnyű valóságára a későbbi cikkek ébresztettek rá. Mondhatom, kutyául éreztem magam, és dühös lettem. Na nem abban az értelemben, ahogy ezt a szót az 1800-as évek elején használták. A “dühösség”, az “ebdüh” és a “víziszony” egyetlen rettegett betegséget takar, melyért az akkori ember szerint a kutyák voltak elsősorban felelősek. Ez a veszettség. (A veszettséggel kapcsolatos érdekes esetleírások és a betegség ellen alkalmazott szerek megérdemelnek majd egy külön bejegyzést). A betegségtől való félelem súlyosan beárnyékolta az ember-kutya kapcsolatát.

Múlt és Jelen - Erdélyi Hírlap 1844 május 28-i száma a Pesti városi kapitányság egy ezzel kapcsolatos, szigorú rendelkezéséről számolt be. A rendelet a kóborló kutyák kiirtásától a veszettség visszaszorítását várta.

 18a20fbd08f7ef583ba56142a89ca9b1.png

Sajnos a kóbor kutyák problematikája mit sem változott azota, pedig volt rá…mennyi is? Majdnem kétszáz év. Az eszközök persze sokat változtak, de az összkép továbbra is szomorú. A fenti rendelkezés életbe lépése után egyébként egyre-másra szaporodtak a panaszos esetek. Alig néhány nappal a kihirdetést követően “az egész eb-nem ellen általános kiirtási hadat” üzentek a “hóhérok”, és minden olyan kutyát, ami nem volt “felkosarazva” (póráz és szájkosár), leütöttek. A cikkek tanúsága szerint a 48 órás türelmi időt egyáltalán nem tartották be, számos esetben a tulajdonos szeme láttára szenvedték el az ebek a hóhérok buzgalmát. A panaszokról ugyanez a napilap hűen beszámolt, talán ennek is volt köszönhető, hogy a helyzet néhány éven belül konszolidálódni látszott.  

Az 1800-as évek első felében - a kóborló ebeken és a gyekekként tartott plázakutyákon túl - egyre gyakrabban jelentek meg híradások olyan, kutyákkal kapcsolatos esetekről, amelyek lenyűgözték az akkori közvéleményt. Életmentő ebekről, nagy távolságokról hazataláló, vagy a gazdája gyilkosán évek múlva is bosszút álló négylábúakról szóltak ezek a hírek. Vagyis olyan kutyákról, akik mintha ember-módra gondolkodtak volna. Mondhatom, nehezen esett le a tantusz kétlábúaknál, de végül egyre többen gondolkoztak el azon, hogy miként állíthatnák ezeket a különleges képességeket a köz szolgálatába. Nem is kellett sokat várni erre, de mindezekről majd a következő bejegyzésben számolok be.  

Kövess engem facebookon is, kattints ide: www.facebook.com/nozinaploja

----

Kedvenc közérdekű közleményem a korszakból (nem kutyás hír, de olyan viccesen, emellett hűen tükrözi a korszakot, hogy nem mehettem el mellette)

Magyar Hírmondó 1801

 494164efab435fcda4ac2119937187d2.png

Forrás: www.arcanum.hu – A digitalis levéltár

 

Nőnapi üdvözlet a 19. század árnyékából

A nőket sokféleképp lehet ünnepelni. Lehet szavakkal, például írhatsz hozzá verset. Aztán lehet tettekkel is ünnepelni, jelesül virágot vihetsz a nőnek, adhatsz szerenádot az ablaka alatt, elhívhatod vacsorázni. Ki gondolta volna azonban, hogy lehet ünnepelni a nőt passzivitással is, azaz ha nem csinálunk semmit.

Pedig így van.

Például ha nem szabjuk meg neki, hogy milyen ruhát vegyen fel, hogy elmehet-e a barátnőivel moziba, hogy milyen hobbit űzhet, hogy mit tekintsen élethivatásának, vagy hogy mennyi gyereket szüljön. Utóbbi kettőbe a politika a mai napig is előszeretettel belekotnyeleskedik, míg az előzőek jobbára megmaradnak családi körben.

A politika minden korban megadta a maga válaszát arra, hogy mi a nő helye és szerepe az adott társadalomban. A 19. századi Magyarországra utazom most egy fantasztikus digitális levéltár, az adtplus.arcanum.hu segítségével, hogy tetten érjem mindezt. Ez a reformkor, Petőfi és a szabadságharc kora.  

kep5.png

A fehérnép, fehércselédek, vászoncselédek, szépneműek, vagyis a nők jogait először Nyíry István kísérelte meg összefoglalni 1834-ben “NŐJOGTAN, A' SZÉPNEM' TERMÉSZETI JUSAINAK ALAPTUDOMÁNYA” című írásában. Természetesen illúzió lenne azt hinni, hogy a Nőjogtan a nők jogairól szól. Helyesen a Nőjogtan a “hatalmasb” férfiak jogait rögzíti a “gyenge” nők felett, a nők társadalmi korlátaival együtt. Még az olyan, manapság már megkérdőjelezhetetlen EGYENLŐSÉGI JOGgal kapcsolatban is gyorsan hozzáteszi:

Az egyenlőséget tehát mindenkinek a saját társadalmi helyzetéből fakadóan szabad csak vizsgálni. Ennélfogva a terhek sem lehetnek egyenlőek. Az írás számba is veszi ezeket, nemek szerint.

"A férj erősebbségére nézve, kötelességük ezeknek:

a) Az élet terheinek erősebb vállalatai. És így az élelemről való gondoskodás. A férj tartsa az asszonyt, ő vállalja a kereső kötelességet (….)

b) Több kötelességek tevése. Ahol több az erő, ott több is legyen a végrehajtás (...)

A férj nagylelkűségi erényére nézve, kötelessége neki:

a) Hatalmával a gyengébb nőre nézve vissza nem élni

b) Eltűrni tehát:

 aa) A nők természeti gyengeségét

bb) Erkölcsi gyengeségükre nézve is engedékenyeknek lenni. Az igen érzékeny nőnek a csekélység is gyakran nehezen eshetik, — ha rendkívüli szeretetét viszonozva nem látja, — ha szenyveit nemhogy enyhíteni, de szaporítatni tapasztalja."

 Ezután az írás bevezet minket a nők gyengeségeinek okaiba.

"a) Erővel nem birván, beszéddel igyekeznek győzni. És így ezen gyengeségüket erőhiányuk miatt el kellene tűrni.

b) Czifraságszeretők, tetszeni kívánásból és így a szép-szeretetből."

 kep3.png

Az asszonyok kötelességeit a' női szeretet' erényéből eredezteti, mely mindent felülíró “kényszerítő ösztön” .

Ebből fakadóan a nők kötelességei a következők:

"a) Kedveljen mindent, ami férje előtt is kedves. Ha valamitől idegenkedik, vagy ellenszenve volna, igyekezzen azt is legyőzni.

b) A férj' örömét és boldogságát részvényes érzésekkel szeresse (feltételezem, itt nem a BUX indexre gondolt - a szerk.)

c) Eszközölve is dolgozzon azokon."

A női erkölcsök megóvását szintén célul tűzte a Nőjogtan. Megállapítja, hogy a nők ártatlansága nemcsak a nőknek “becses vagyona”, de a “társaságnak” is (vagyis a társadalomnak) , ezért a jognak minden eszközt be kell vetnie, hogy oltalmazza ezt a vagyont, amelyet nem csak külső erőszak fenyeget, de különféle csábítások is. A nemi kicsapongások lehetőségeit ezért minden áron el kell kerülni. Hogy igazságos legyek, hozzáteszem, hogy a férfiaknak is javasolja, hogy maradjanak meg asszonyaik mellett.

A Nőjogtan természesen kitér a nők társadalmi szerepvállalására, vagyis inkább szerep–nem–vállalására. Világosan fogalmaz.

 “Noha a személyes jogokat bátorságosítja (garantálja) a köztársaság a nőkre nézve; mégis megengedi, hogy a nőknek a többi köztársasági joguk elenyésszen, vagyis hogy ők a köz dolgaiba csak férjük által közvetve, de egyenesen be ne folyjanak; hogy nekik még tisztelt nevük is eltöröltessék (vegyék fel a férjük nevét), hogy nekik szavazatuk, hivataluk, alkalmaztatásuk se lehessen.”

A szerző azonban rögtön megnyugtatja a szépnem képviselőit. Az, hogy nincs szavazati joguk, nem jelenti azt, hogy a köz dolgait ne beszélhetnék meg urukkal. Azáltal, hogy a nők “szelíd és érzelemmel győző előadásai”-val meggyőzik férjüket az igazukról, máris részt vesznek a köz dolgaiban. De óva int az írás! Ha a nőnek nem sikerülne mindez, és különböző véleményen maradnak az adott kérdésben, akkor fontos, hogy mindez ki ne tudódjon a társaságban, mert ezzel csak maga ellen vétene a nő.

kep2.png

A nők tudományosság és hivatal iránti vonzódásukat is hosszan rendezi a Nőjogtan.

“Igaz, hogy a szépnem mind a tudományokra, mind a gyakorlásokra igen alkalmatos. Miért engedik tehát a felsőbb akadémiai s egyetemi tanulás pályáit tőlük elzárni? Vagy, ha a pajkos ifjakkal tanulni nem akarnak, miért nem nyitottak magoknak mindeddig is a tudós és mívelt európai asszonyságok felsőbb tudományos intézetet és karokat ?”

Amellett, hogy az adott korban cinikusnak tartom számonkérni a magyar nőkön azt, hogy miért nem nyitnak maguknak egyetemet, az írás későbbi szakaszai nem hagynak kétséget afelől sem, hogy valójában mit gondolnak a cilinderes, sétapálcás urak a tudományt hajszolni kívánó nőkről. Elismeri ugyan, hogy a nőkből “remek elmék” válhatnának, ha nyitva volnának előttük a felsőbb tudományok hajlékai, de gyorsan megállapítja, hogy maguk a nők nem kívánják ezt, és nem élnének vele. És miért nem élnének vele? Szerinte azért, megt a nők felismerik értelmük korlátait. Ők túlzottan intuitívak a döntéseikben, míg a férfiak – nehéz okoskodások után – átlátják a fogalmak nehéz viszonyait.

Mindezek után azt hiszem látható, hogy nagy utat tettünk meg, mi nők. Közülünk is persze főleg azok, akik a viszontagságos időkben sem féltek kiállni magukért, vagyis a nőjogi aktivisták, a szüfrazsettek és a feministák. Nekik köszönhetjük, hogy Európában a nők már nem képezik a férjük tulajdonát, hogy szavazhatnak, választhatók és választhatnak, és a maguk szabta keretek közt élhetik az életüket. Legalábbis jogilag. Persze még nem dőlhetünk hátra. Az igazi egyenlőség még odébb van. Amikor a nő ugyanazért a munkáért ugyanannyi pénzt kap. Amikor nem a nőt teszik felelőssé azért, mert erőszak áldozata lett. Amikor a gyereknevelés és a háztartás gondjaiből mindkét fél – tehetségéhez mérten – kiveszi a részét. Amikor a meghirdetetett állást ugyanolyan eredmények mellett a nőnek is ugyanannyi esélye van elnyerni. Most ezen kell dolgoznunk, hogy a későbbi nemzedékek rólunk is úgy emlékezzenek meg, mint akik tettek valamit önmagukért, és ezáltak értük is.

A képek és Nyíry István Nőjogtani értekezésének forrása: adtplus.arcanum.hu - a digitális levéltár

Csukás István emlékére

Ma tíz órakor tartották Csukás István búcsúztatóját a Farkasréti temetőben. Sajnos nem tudtam ott lenni, de emlékezem. Engedjétek meg, hogy egy személyes, pontosabban az egyetlen személyes élményemmel búcsúzzam tőle. Csukás Istvánnal többször is találkoztam, leginkább könyves eseményeken, ahol nagy megtiszteletetésnek tartottam, hogyha közvetlenül előtte dedikálhattam. 2018 október 7-én az Állatkertben egy gyermekkönyv-fesztiválra volt hivatalos, ahogy én is. Szokásomhoz híven egy kis helyszíneléssel és ujjnyomkutatással színesítettem a Nózi nyomoz sorozat népszerűsítését a gyerekek körében, amikor megérkezett a legenda. Megszólított. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a Nózi nyomoz sorozat szerzője, én pedig megszeppenve válaszoltam, és borzasztó megtisztelőnek éreztem, mikor megtudtam, hogy Csukás István olvasta és szerette a könyveimet. Bíztatott, hogy csak így tovább. Mivel még az asztalon álltak a porok és az ecsetek, amivel korábban a gyerekekkel ujjnyomatokra vadásztunk, megkérdeztem, hogy megörökíthetem-e a tenyérlenyomatát. Nevetett, és azt mondta,megpróbálhatom, de szerinte nekem sem fog sikerülni. "Néhány hete útlevelet akartam csináltatni" - mondta. "Az okmányirodában pedig csődöt mondott az elektronikus ujjnyomatolvasó is. Nekem már elkoptak a rajzolatok az ujjaimról" - nevetett. Akkor a kezeimbe vettem a kezeit. Megforgattam, nézegettem, de semmi olyat nem találtam, ami miatt ne lehetne ujjlenyomatot venni. Kértem, hogy kicsit tapogassa meg a homlokát, az orrnyergét, hogy kicsit "bezsírozódjanak" azok a rajzolatok. Aztán a tenyerét egy üres papírlapra nyomtam. Finomra reszelt vasporral és mágneses ecsettel dolgoztam. Megdobbant a szívem, mikor lassan lassan előtűntek azok a rajzolatok.
A tenyérlenyomatot - Csukás István aláírásával - itt őrzöm a szobámban. Mikor ránézek, szinte látom, ahogy a bőrrajzolatok íves ágain Pom-Pom hintázik fe-he-he-hel s le-he-he-he, dombjain Mirr-Murr és Oriza Triznyák kergetőzik, örvényeiben a Nagy Ho-Ho-Horgász lógatja a botját, barázdáit pedig maga Süsü taposta vackorkeresés közben.
Nyugodj békében, szívünkben örökké élsz!

43364701_1984629288504464_6227765934262583296_o.jpg

43339975_1984629385171121_2834346706445795328_o.jpg

43221103_1984629321837794_6596959102528651264_o.jpg

43379729_1984629425171117_7701570132090290176_o.jpg

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorki, Smoky gazdájával

harmadik rész

A kis háborús hős yorkie, Smoky gazdájával készítettünk interjút, melynek harmadik, befejező részét olvassátok éppen.

 Az eredeti sztoriért katt ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/smoky_a_haborus_yorkie

Az interjú első részét itt találod: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/interju_bill_wynne-nal_a_haborus_yorki_smoky_gazdajaval

A második részért katt ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/interju_bill_wynne-nal_a_haborus_yorki_smoky_gazdajaval_326

Bill Wynne-nal egy hónapon át tartottam a kapcsolatot. A 94 éves veterán katona végig elképesztően segítőkész és együttműködő volt, még a Smokyról írt könyvéből is küldött egy dedikált példányt, ami a napokban meg is érkezett egyenesen Clevelandből.

 

együtt a relikviákkal

És akkor lássuk az utolsó három kérdésre adott válaszát.

Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 2016 május 30-án a new jersey-i VETERAN Emlékpark egy egész szekciót avat fel a háborús hős kutyák emlékére (Ez a nap Amerikában az Emlékezet Napja).  A park az 1770-es forradalomig visszamenőleg őriz emlékeket minden harcról. Egészen addig nem is hallottam erről a parkról, amíg az emlékhely alapítója fel nem keresett engem a hírrel, hogy Smoky-nak is szeretnének emléket állítani.  A Parkot üzemeltető Igazgatótanács úgy döntött,hogy Smoky képviselje a II. világháborúban szolgált kutyákat. 

Smokyval együtt öt életnagyságú kutyaszobor áll majd a parkban, mindegyikük egy-egy háborút képviselve, így  Stubby az I. világháborút, Smoky a II. világháborút, Judy a koreai háborút, Nemo a vietnámi háborút, és Fluffy az iraki háborút.

 Mindegyik kutya képmását kőbe faragva örökítették meg, melyek leleplezése ezen a napon történik majd meg. Az igazgatótanács felkért engem, hogy mondjak beszédet, amelyet el is vállaltam, de a korom miatt kértem, hogy gondoskodjanak egy helyettesítő személyről is. Nagyon sok családtagom is jelen lesz.

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

70 éve volt, amikor a film ötlete legelőször kipattant. A könyvemben is írok arról a producerről és feleségéről, akik a hollywoodi Warner Brothers Studios-nak készítettek filmeket, és akikkel én együtt dolgoztam a Night Unto Night c. produkción. Ebben a filmben játszott főszerepet Ronand Reagan, az USA későbbi elnöke és  Vivica  Lindfors svéd színésznő. A filmben szerepet kapott egy kutya, akinek “Butch” volt a neve. Őt kellett felkészítenem a munkára.  Mind a producer, Owen Crump, mind  a felesége le volt nyűgözve attól, amit Smoky tudott, és kijelentették, hogy a következő filmet Smoky történetéről készítik. A sors azonban másfelé vitt, Ohio-ba vezényeltek, majd dolgoztam az akkor megalakuló Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal-nak, a NASA-nak is. 

Most, 94 évesen odáig jutottam el, hogy van egy megírt forgatókönyv, amely a II. világháború utolsó két évét fedi le Smoky történetével a középpontban. Amint tudod, Smoky rendkívül aktív szerepet játszott a háborúban. 18 hónapon keresztül folyamatosan bevetésen volt, Ausztráliától Koreán át több mint 40000 mérföldet utazott  a harctéren -  főként repülőgéppel, de hosszú hajóutakat is megtett – lefedve a fél világot kelettől nyugatig, északtól délig. 

 

Smoky ejtőernyős bevetésen

Jelenleg van egy producer és egy befektető, akiket érdekel a dolog. Remélem, hogy hamarosan jó hírrel tudok szolgálni, ugyanis rövid időn belül keresni fognak ez ügyben. A film két éven belül “Smoky, a háborús kutya” címmel kerülhet a mozikba.

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Smoky számomra a tökéletes kutya volt. Természetesen sosem vittem volna egy alig két kilós kutyát a háborúba, de valaki ezt megtette, így Smoky és én szerencsésen egymásra találtunk az Amerikai Légierő Csendes-óceáni bevetési egységének északi bázisán. Smoky nemcsak nekem, de a bázison élő katonák életébe is derűs perceket hozott.  

Manapság már hétköznapi tény, hogy kutyákat alkalmaznak a háborúban, általában mint bombakutató, jelző vagy elhárító kutyák. Ezek az ebek azonban – amellett, hogy életeken mentenek - egyúttal egyenrangú társak is abban az egységben, ahol szolgálnak.

 

Van egy mondásom azokról, akik olyanok, mint én. Hétköznapi, ismeretlen emberek a világ számára, akik nem a társadalom prominens személyei, csak egy egyszerű dolgozó, akinek van kutyája.  

Ezek az emberek megtapasztalják, hogy hazaérvén a kutyájuk óriási izgatottsággal, ugrálva köszönti őket, amivel mintha csak azt mondanák “ BOLDOG VAGYOK, HOGY LÁTLAK TÉGED! És történjen bármi, a kutyája szemében azt fogja látni, hogy “TE VAGY A LEGCSODÁLATOSABB ÉS LEGNAGYSZERŰBB EMBER A VILÁGON!

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorki, Smoky gazdájával

Második rész

Interjú sorozatunk második része következik Bill Wynne-nal, az amerikai veteránnal, aki a kis háborús yorkie, Smoky gazdája volt.

 Az eredeti sztoriért katt ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/smoky_a_haborus_yorkie

Az interjú első részét itt találod: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/interju_bill_wynne-nal_a_haborus_yorki_smoky_gazdajaval

Bill Wynne Smoky emlékműve mögött

 

 

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Amikor Smoky elpusztult, megjelent egy újságcikk róla. Ezek után felhívott az ausztrál Katonai Kórház egyik nővére, és elmondta, hogy 1943-ban kapott egy kis yorkie-t az akkori jegyesétől karácsonyra. A nővér, Mrs Heidenreich magával vitte a kiskutyát egy fesztiválra az új-guineai Dobodurába, de a kutya elszökött tőle, és eltűnt a forgatagban. Smokyra később egy bajtársam,  Ed Downey talált rá, amikor egy távoli, dzsungelt átszelő úton vezetett 200 mérfölddel arrébb. Elakadt a dzsippel, ezért kiszállt az autóból, felnyitotta a motorháztetőt, hogy megnézze a vezetékeket. Ekkor lett figyelmes egy nyüszítő hangra a közeli, utat szegélyező fák alól. Egy aranyszínű szőrrel borított kis fejecskét látott meg, amint próbál kibújni egy elhagyatott rókalyukból. Ed ugyan nem volt különösebben oda a kutyákért, de megmentette a kis állatot, és a dzsip hátsó ülésére tette. Ed visszament a dzsippel a telepre, és átadta őt az ügyeletes tisztnek. A következő napon én megvettem tőle 2 ausztrál fontért, vagyis 60.5 amerikai dollárért. Smokynak neveztem el.

A háború miatt a yorkie-k rendkívül ritkák voltak. Az Angol Kennel Klub 1944-es adatai szerint Angliában csupán 22 kölyköt regisztráltak. Ausztráliában ez a szám 10 volt, míg 1945-ben az USA-ban 67 yorkie-t tartottak számon. Szinte a csodával határos, hogy Smoky megmenekült, hisz néhány órán belül elpusztult volna a trópusi hőségben.

Azt, hogy ő yorkie fajta, négy hónappal később tudtam meg, amikor az egyik katona bajtársamnak küldtek egy példányt a National Geographic magazinból, amely az akkori számában kutyafajták fotóit tette közzé.

Nemrégiben rátaláltam Smoky tenyésztőjére is, aki az ausztráliai Brisbane-ben lakik. Az ő története egybevág azzal, amit nekem a nővér elmondott a vásárlás körülményeivel kapcsolatban. A tenyésztő arról is tudott, hogy a kutya annak idején eltűnt.  

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat?  

Mielőtt szolgálatba álltam volna a II. világháborúban, beiratkoztam egy kutyakiképző tréningre, ott Clevelanben, 1942. novemberében.

Az órákat Cleveland főterén tartották, ezzel szerették volna felhívni a lakosság figyelmét arra, hogy a háborúban szükség van a négylábúakra, és ösztönözni az embereket arra, hogy adományozzanak kutyákat a hadseregnek. Nagytestű ebekre volt elsősorban szükség, németjuhász kutyákra, dobbermanokra, vagy nagytestű keverékekre.

A tanfolyam tíz hetes volt ugyan, de engem 1943. január 12-én, amikor még csak hat hét telt le a kurzusból, szolgálatba hívtak.

Amikor 1944 márciusában Smoky hozzám került, azonnal elkezdtem a kiképzését.  A fegyelmező gyakorlatokat póráz nélkül végrehajtotta már a második napon. Hamar megtanult „fütyülni” is, és azt, hogyan tettesse halottnak magát. Tulajdonképpen a tíz hetes tanfolyam elvárásait sikerült néhány nap alatt elérni vele.

A kiképzést rövid etapokban, naponta 30X 5 percben folytattam le. Szerencsére abban az időben sok szabadidőm volt, mert áthelyezési megbízásra vártam.

A clevelandi kiképzői tanfolyam során megtapasztaltam, hogy azok túl hosszú kiképzési idővel dolgoztak, így a kutya hamar elfáradt. Biztos voltam benne, hogy sűrűbb, de rövidebb képzési időkkel többre megyek. 

Mindig pórázon dolgoztam vele, és mindig jutalomfalat nélkül, hisz arrafelé semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésre. Folyamatosan a frontzónában voltunk, és élelem csak nagyon szűkösen jutott, sokszor meg is romlott az Egyenlítőhöz közeli területetekre jellemző trópusi hőségben. Az ő jutalma mindig az én lelkesedésem volt, és az, hogy huzakodtuk a zoknimmal. Később megtanítottam őt olajoshordón járni, „robogózni”, létrát mászni, és bekötött szemmel egyensúlyozni egy kifeszített kötélen. 

Minden kiképzési eszköz kezdetleges volt, gyakorlatilag repülőgépek roncsaiból épült. A „robogó” például egy narancssárga faláda néhány deszkája volt, amire kerekek gyanánt egy repülőgép roncsaiból „kikukázott” csigákat szereltem. Ezek nagyon jó minőségű, könnyűfém csigák voltak, melyeknek eredeti funkciójuk az volt, hogy a kontroll kábeleket tartsák a vezérlőben.

A háború alatt csaknem 200 parancsot és trükköt tanult meg. Mindig az osztag tagjai, vagy a kórházba került katonák és tengerészek előtt gyakoroltunk. Végül a produkció zenei aláfestést is kapott, ahol a zene minden trükknél változott. A háború után 10 évig a show-business-ben dolgoztam vele. 1950 –ben egy élő TV show vendégei voltunk, ahol 42 héten át szerepeltünk, és a trükkök sosem ismétlődtek.  

Smoky ki tudta betűzni a saját nevét. Hogy tanította meg rá?  

 Az, hogy sokáig tartott őt megtanítanom a nevének kibetűzésére, az én tudatlanságomnak köszönhető. Ez egy teljesen új kísérleti terep volt számomra. Meg akartam tudni, hogy

megtanítható-e a kutya arra, hogy kibetűzze a saját nevét a betűk felismerése által?

Kiürült A3 nyomtatópapír dobozokat használtam arra, hogy kivágjam belőle egyesével a betűket : S M O K Y. A betűk kb. 25 cm magasak voltak, és még egy kis talppal is elláttam őket, hogy fel tudjam őket állítani egy sorba.

Amikor ezzel megvoltam, Smokyt a kezembe vettem, és az egész testével „leírtam” minden egyes betűt, követve azok vonalát. Az orrocskáját külön- külön bedugtam a betű „réseibe”, hogy még jobban rögződjön nála a betű alakja. Aztán fizikailag összekevertem a betűket, és újra és újra „leírtuk” őket, mindig vigyázva azonban arra, hogy a leírás sorrendében a betűk mindig kiadják a S M O K Y szót.   

Ezután letettem őt a földre, és egyenként, parancsszóra leültettem a betűk előtt, vigyázva megint a megfelelő sorrendre : S M O K Y.  Ezt sokszor gyakoroltuk, mielőtt legyártottam még négy készletet a nevének betűiből. Ezeket aztán egymás utáni sorokban elhelyeztem úgy, hogy minden sorban másképp kevertem össze a nevének betűit. Így az első sorban a betűk azt adták ki, hogy S M O K Y, a második sorban K O M Y S, a harmadikban Y M S O K , és így tovább. A sorok közt haladva egyesével leültettem őt a betűk előtt, ismét vigyázva a megfelelő sorrendre. Eleinte nagyon zavaró volt, hogy Smoky semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy megértette volna a feladatot. Két hétig gyakoroltam ezt vele, minden eredmény nélkül. Végül el is raktam a kivágott betűket a barakkban, és nem foglalkoztam vele többet. Ez 1945 áprilisában volt. Július végén a századot áthelyezték Okinawa-ra, ahol egy rettentő sok áldozatot követelő összecsapásban vettünk részt a Japánokkal szemben. Mikor végül vége lett a háborúnak, és hazafelé készülődtünk, összeszedtük azt az egy táskára való holmit, amit hazavihettünk. Ekkor kerültek elő újra a kivágott betűk. Akkor már nem sátrakban, hanem a korábban Japán hadsereghez tartozó barakkokban voltunk elszállásolva. Hét társam előtt csak úgy szórakozásból kitettem a betűket (összekeverve) , és mondtam Smoky-nak: betűzd ki a neved! Én lepődtem meg a legjobban, amikor odasétált az S betűhöz, és leült előtte. Következő! – mondtam neki, mire odasétált az M betűhöz, és leült, és így tovább. Mindezeket csak egy dologgal magyarázhattam. A kiskutya nem szerette ezt a trükköt, mert a betanítás során fizikailag kényszerítettem arra, hogy a fejével lekövesse a betűk vonalát, és hogy dugja bele az orrát a betűk nyílásába. Ezt ő egyáltalán nem szívlelte, és talán úgy döntött, hogy nem árulja el nekem, hogy megértette a trükk lényegét. Az is lehet, hogy már az első pár napban megértette, de nem hozta ezt a tudomásomra. Az évek során, amikor bemutatókra jártunk, mindig is vonakodva csinálta meg ezt a trükköt, sőt, sokszor vissza is utasította, noha jól tudom, hogy pontosan értette, mit szeretnék tőle. A többi trükknél ilyesmi sosem fordult elő.

Bill Wynne-tól még az alábbi kérdésekre kapunk választ a következő bejegyzésben:

Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Tartsatok velem legközelebb is!

Kövess engem Facebookon is, kattints ide:https://www.facebook.com/nozinaploja/

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorki, Smoky gazdájával

Első rész

Talán emlékeztek még Smokyra, az apró yorkshire terrierre, aki azzal vált híressé, hogy – miután egy amerikai katona rátalált az új-guineai dzsungelben, egy rókalyukban - két évet töltött el a II. világháborúban, a csendes-óceáni hadtest nem hivatalos tagjaként. Apró termetét kihasználva olyan helyzetekben tudta segíteni az amerikai hadsereget, amire talán senki sem gondolt. A kiskutya végül tizedesi rendfokozatot kapott, ezzel egy “szintre” került gazdájával és katonatársával, Bill Wynne –nak. A történetről és a kis Smokyról hosszabban itt olvashattok: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/smoky_a_haborus_yorkie 

A háttéranyagok gyűjtése közben a  Szerkesztőm olyannyira Smoky rajongó lett, hogy gondolt egy merészet, és felvette a kapcsolatot Smoky gazdájával, a 94 éves veterán katonával, aki jelenleg Clevelandben él. Egy interjút kért tőle, amire Bill Wynne azonnal igent mondott.

Bill Wynne a Smoky tiszteletére emelt háborús emlékmű előtt

A facebook csoportomon keresztül leadhattátok azokat a kérdéseket, amiket Ti szerettetek volna feltenni a kis háborús hős gazdájának Smokyval vagy akár a háborúval kapcsolatban. A feltett tíz kérdésre Bill Wynne olyan bőséges válaszokat adott, hogy az interjút részletekben ismerhetitek majd meg.

Íme az első három kérdésre adott válasza:

Hogyan érez a II. Világháborúval kapcsolatban? El lehet felejteni valaha is a háború borzalmait?

Lehetetlen elfelejteni a háborút – legyen az bármilyen háború – hogyha részese lettél. A II. világháború közülük is a legszörnyűbb volt. 75 millió áldozatot követelt világszerte. A háború végére az USA 16.4 millió katonát veszített Indiában, a Közel-Keleten, a Csendes-óceán délnyugati területein Ausztráliától Japánig, Hawaii-szigetektől Borneóig. Új-Guinea dzsungeleiben három évig folytak a harcok. Két évbe tellett, mire 400 mérföldet megszereztünk az 1500 mérföld hosszú szigeten. A háború végére már 5000 mérföldet tudhattunk a magunkénak.  Afrikába, Olaszországba, Angliába, és úgy általában az európai kontinensre több katonát küldtek. A legnagyobb fókuszt az európai hadszíntér kapta, hisz egészen az 1941. december 7.-ei belépésünkig tartani lehetett a német inváziótól Anglia területére.    

A délnyugati csendes-óceáni haderő minimális lefedettséggel működött. 160 ezer amerikai nézett szembe 1 millió japánnal Új-Guinea térségében, több ezer repülőből álló légiflottájuk a mi néhány száz gépünkkel szemben. 1941 decemberében nem voltunk felkészülve a háborúra.  MacArthur tábornoknak (csendes-óceáni hadsereg parancsnoka – a szerk.) csak annyit mondtak, hogy tartsa a japánokat Ausztrálián kívül, amíg segítség nem érkezik az európai hadszíntérről. De  MacArthur ennél sokkal brilliánsabb volt. Vele messze várakozáson felül teljesítettünk.

MacArthur tábornok, a csendes-óceáni haderő parancsnoka

Segített Smoky jelenléte abban, hogy túlélje ezeket a napokat, vagy megtartsa az életbe vetett hitét?

Smokyt az Isten küldte. Úgy éreztem, hogy ő és én egymásnak vagyunk teremtve. Azt is jól tudom, hogy ez a kutya bárki más kezében csak egy hétköznapi kutya lett volna. Ha egyáltalán túlélte volna a háborút egy másik gazdával.

Mielőtt besoroztak (mielőtt Smoky hozzá került – a szerk.), Clevelandben elkezdtem egy 10 hetes kutyakiképzői tanfolyamot az akkori kutyámmal, de csak hat hetet tudtam teljesíteni, mert közben behívtak, indulnom kellett. Abban a kiképzői csapatban összesen 25-en voltunk az egy milliós clevelandi populációból, mert abban az időben nagyon új ötletnek számított az, hogy kutyákat is bevessenek a háborúban. Végül 11 ezer, amerikai magántulajdonban lévő kutya szolgált a II. világháborúban. Azok a kutyák, akik túlélték a háborút, visszakerültek eredeti tulajdonosaikhoz. A kutyám, akivel a kiképzést Clevelandben elkezdtem, még túl fiatal volt a háborúhoz, csak hat hónapos volt. Otthon maradt a családommal.      

Smoky teljesen elterelte a figyelmemet a háborúval kapcsolatos problémáimról. Csak arra koncentráltam, hogy valahogy keresztülvigyem a háborún. Eleinte próbáltam tartani magam, hogy ne kötődjek annyira hozzá. Pusztító lett volna a veszteség. 

Eldöntöttem, hogy épségben hazaviszem őt. Trükkök és parancsszavak százait tanítottam neki a dzsungelben.

Smoky és Bill fütyülnek a világra

Amíg a fülöp-szigeteki Luzonba nem kerültünk, teljesen izolált életet éltünk.  Itt a katonáink többsége két évig nem is találkozott nővel, hacsak nem került kórházba, ahol nővérkéket láthatott, vagy nem kapott eltávozást Ausztráliába, ami nagyon ritkán fordult elő (Smoky és én a szerencsések közé tartoztunk, mert mindkét helyzetet átélhettük J ). 1944-ben dengue lázzal bevittek a 223. Honvédkórházba. Smokyt elhozták nekem, és azzal, hogy a nővérek és az orvosok később körbevitték az akkor zajló, Biak hadműveletben megsérült katonák között, az első, regisztrált terápiás kutyává lépett elő.  

Smoky a kórházban "rendel"

Feltehetően az amerikai hadsereg nem volt felkészülve egy dzsungelben talált „négylábú katonára”. Milyen ételt kapott ott Smoky?

 A civilizációtól teljesen elszigetelten éltünk mi ott, Új-Guineán, a történelem előtti időket leginkább megőrző szigeten. A part mentén élő törzseket kereskedők látogatták már 200 éve, akikkel nagyon barátságosan viselkedtek. A világ második legnagyobb szigete (Grönland után) ugyanakkor egy óriási esőerdő volt, amely 1600 mérföld hosszan, és néhol 400 mérföld szélességben terítette be a területet. A belső, szárazföldi területeken élő, 50 ezer éves történelemmel rendelkező törzsekben élő emberek gyakorlatilag a kőkorszakban ragadtak. Lándzsákat, íjakat és nyilakat használtak fegyverként, használati tárgyaik kőből és helyenként agyagból készültek. 1951-ig egyáltalán nem használtak fémből készült termékeket.Néhány törzs tagjai teljesen mezítelenül, mások félmeztelenül élték mindennapjaikat. Az új-guineai esőerdőben négy hónap folyamatos esőzést nyolc olyan hónap követ, amikor naponta legalább egyszer esik az eső. A hőmérséklet állandóan 32-43 °C fok körül mozgott (90-110 Fahrenheitről átszámítva – a szerk.). A dzsungel mélyén élő törzsek többsége soha nem látott fehér embert. Néhány törzs egészen 1970-ig így élt. A törzsek szinte folyamatosan háborúztak egymással, és kannibálként megették legyőzött ellenségeiket. Ez a gyakorlat csak nemrégiben szűnt meg.

Illusztráció

A világháború alatt a japán haderő mélyen benyomult a dzsungellel borított területekre, ahol – szövetségben az ausztrál hadsereggel - halálos küzdelmet vívtunk ellenük, és folyamatosan óriási nehézségekkel néztünk szembe. 

Az ételválaszték nagyon limitált volt a gyors romlás miatt, ami gyakran vérhashoz is vezetett.  Szárított burgonya, szárított tojás, tejpor és marhahús konzerv volt nagyrészt az étlapon, kiegészítve némi erősen sózott szalonnával vagy sonkával, hogy meg ne romoljanak. Kaptunk sok konzerves zöldséget is, de frisset soha. Ugyanez a húsoknál. A pékek kenyeret sütöttek, vagy néha süteményt készítettek.

Trópusi vajat ehettünk csak, ami nem olvad meg a magas hőmérsékleten. Nagy dobozokban érkezett, csakúgy, mint a trópusi csokoládé, ami szintén ellenáll az olvadásnak, emiatt azonban nagyon nehéz volt megenni is. Idővel mindannyian súlyt veszítettünk.

Mindezekbe csöppent bele a kis Smoky.

Kutyatápot, mint ellátmányt nem kaptunk úgy, mint a háború hivatásos kutyái, akiknek a tápon kívül járt a rendes pihenőhely és az állatorvosi ellátás is. Smoky ugyanazt ette két évig, amit mi.  A kantinból vittem neki minden nap ételt a szolgálati bögrémben. Később az állatorvosok elmondták, hogy ez a fajta “diéta” egy modern yorkie-nál három hónapon belül halálos hasnyálmirigy és veseproblémákat okozna. Az 1940-es években a yorkie ritka volt, mert nem volt nagy rá a kereslet, mindazonáltal éppen emiatt rendkívül strapabíró fajtaként tartották számon. Napjainkra aztán jött a népszerűség, és az igény arra, hogy ezt a fajtát tenyésszék, ami nagy változást hozott színben, méretben, testtartásban (egyenes hát). A beltenyésztésnek és a vonalas tenyésztésnek megvannak a maga pozitív és negatív hatásai. Ezért aztán a mai yorkie-k hajlamosak lehetnek olyan fizikai problémákra, amik 70 évvel ezelőtt nem léteztek. Ezeken kívül a “hátsó udvari tenyészetek” tovább rontják a fajta minőségét, mint ahogy ez megfigyelhető a többi fajtánál is. Ők csak abban érdekeltek, hogy minél több pénzt harácsoljanak össze, a fejlesztés nem érdekli őket.

A következő bejegyzésben az alábbi kérdésekre kaphatunk még választ:

Előfordult-e bármilyen fertőzés vagy betegség Smokynál a háborús évek során? Feltehetően a dzsungelben nagy ennek a rizikója. 

Hagyott maga után örököst a kis Smoky? Gondolt arra, hogy esetleg tovább kellene örökíteni a génjeit, hogy folytathassa a legendát? 

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat (főként a kártyás trükk érdekelne minket, ahogy Smoky kibetűzte a saját nevét)? 

 Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még élénken él Amerikában. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 

Köszönöm Bill Wynne-nak, hogy megosztotta az élményeit, a gondolatait és az érzéseit velünk, magyar olvasókkal. Kívánunk neki jó egészséget!

Nózi

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Irigy kutya!

Április 1-én újra az ELTE Etológia tanszékén jártunk. Ismerősként üdvözöltem a vörös téglás épületeket és a kétlábúaktól nyüzsgő folyosókat, egy dolgot azonban először nem értettem. Miért tartott velünk nagyra nőtt fajtársam és lakótársam, az óriás uszkár, Archibáld? Az autóban ülve még azt gondoltam, hogy talán út közben kitesszük őt a kutyakozmetikában, hisz őpiperkőcségét amúgy is a frizurája foglalkoztatja leginkább. Aztán arra is gondoltam, talán azért tartott velünk, hogy ne maradjon egyedül otthon, míg az etológusok velem foglalkoznak. Az Etológia tanszék folyosójára érve azonban erősödött a gyanúm, hogy a kétlábúim őt is a tesztre hozták. Korábbi megszólalásaim során nem nagyon szoktam őt Archibáldot szóba hozni, de most kénytelen vagyok beszélni róla, mert mély megdöbbenésemre ő is része volt a kísérletsorozatnak. Kérdeztem magamban, miért? Talán ez egy rossz áprilisi tréfa?

 

Aztán megértettem. Egy kedves etológus hölgy elmagyarázta, hogy a mi, négylábúak egy féltékenységet vizsgáló teszt részesei leszünk, és ehhez, lássuk be, tényleg két eb szükséges.

Ahogy megtudtam, manapság a kutyák viselkedését vizsgáló tudomány a féltékenységgel kapcsolatosan két irányzatra bomlik. Egyik irányzat határozottan állítja, hogy a kutyáknál nincs féltékenység. Pont. Szerintük amit a kétlábúak féltékenységnek tudnak be, az nem más, mint a falkatörvények szigorú betartása és betartatása a domináns eb részéről. Ezek szerint annak a kutyának, aki a ranglétrán feljebb áll, jogában áll a Gazda szeretetét egyedül birtokolni, és ha az alacsonyabb rendű fajtárs ezt veszélyezteti, akkor teljesen nyilvánvaló a megtorlás a domináns kutya részéről.

A másik irányzat a kutyák féltékeny viselkedését emberi jellemvonásként értékeli. A féltékeny viselkedés – mondják -  az embereknél akkor jelenik meg, amikor valaki fél attól, hogy elveszítheti a kapcsolatot egy számára fontos személlyel egy harmadik fél miatt. Több kutatás eredményei is arra utalnak, hogy gyermekeknél nagyon korán, már 6 hónapos korban is megjelenik féltékenységre utaló viselkedés. Az irányzat képviselői szerint a kutyák szociális viselkedése már nem teljesen követi a falkatörvényeket, hisz a háziasítás évezredei során nagy változások mentek végbe. Szerintük a kutya-gazda kötődés funkcionálisan már inkább hasonló a szülő-gyermek kötődéshez, ezért úgy vélik, hogy a kutyáknál is elképzelhető a féltékeny-jellegű viselkedés.

A magam részéről én az első változatban hiszek, hisz teljesen egyértelmű nálunk a falkasorrend, amihez mindenkinek tartania kell magát. Első a Gazda, mi sem egyértelműbb (igaz, hogy már nem él velünk, de mindig a Gazda marad). Aztán jön a lánykölyök, aki sokszor olyan határozott és szakavatott kézzel bánik velünk, hogy már-már a Gazdával vetekszik. Aztán jövök a sorban én, mint első a kutyák közt. Dominanciám megkérdőjelezhetetlen, hisz nyolc éves, kiképzett rendőrkutya vagyok.  Utánam jön Arcsi, az óriás uszkár. Ő négy éves, és semmilyen kiképzésben nem részesült, ezért teljesen jogosan birtokolom az előnyösebb pozíciót, kicsiny termetem ellenére.

 

Arcsinak tehát be kell tartani a falka felsőbb tagjaival kapcsolatos szabályokat. Ha példának okáért én ülök a Gazda ölében, és Arcsi közelít felénk, kijár neki egy fogvillantás morgással fűszerezve. 

Felmerülhet a kérdés, hogy a Szerkesztőm hol helyezkedik el ebben a bizonyos hierarchiában. Nos, nem teljesen Arcsi után. Nem is tudnám igazán belőni. A Szerkesztőm, azt hiszem, hogy valahol a szomszéd macskái és a kerti csigák után foglal helyet a béka s…ge alatt. Néha már sajnálom szegényt. Egyáltalán nem tud rendet tartani. Na, azért nem engedem bántani, hisz a gondolataimat mégiscsak ő rendezi sorokba.


És akkor most néhány szó magáról a tesztről. Noha a tanszékre elkísért a Gazda, a lánykölyök és a Szerkesztőm is, a kísérletsorozat alatt csak a lánykölyök maradt velem. Egy szobába zártak minket. Úgy sejtettem, hogy a többiek sem lehetnek messze, egy belső ajtó alatti kis résből ugyanis az ő szaguk szivárgott.  Először Arcsi is velünk maradt a szobában. Nem igazán értettem, hogy mi történik, csak sodródtam az eseményekkel. A lánykölyök egy ideig csendben ücsörgött egy széken, majd hirtelen felállt, és ostromolni kezdte Arcsit a szeretetével. Mintha én a világon se lennék, simogatta, puszilgatta, gyömöszölte. Felhasználván a hierarchiában betöltött magasabb rangomat, megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet. Farokcsóválva tettem néhány kört a kölyök körül, de semmi, felém se szagolt. Sértve éreztem magam.

Utána Arcsit kivezették (sóhaj). A kölyök megint ült, majd felpattant, és a szoba közepére helyezett újságot felkapta, és azzal kezdett el foglalkozni. Lapozgatta, hangosan felolvasott belőle. Engem egyáltalán nem zavart a dolog, bár kicsit furcsán néztem rá, hisz sose csinált még ilyet.

Ezután még bizarrabb szituációba keveredtünk. Arcsi nem jött vissza, viszont a szobába behoztak egy kisautót. A lánykölyök ugyan kinőtt már ebből a korból, most mégis leült a kisautó mellé, és hosszan tologatta, beszélt hozzá. Velem továbbra sem foglalkozott, úgy tett, mintha ott se lennék. Na ezen a ponton elbizonytalanodtam. Már-már kezdtem azt hinni, hogy nem is engem, hanem a lánykölyök agyi kapacitását vizsgálják. Mozdulatlanul, bamba szemekkel bámultam rá a jelenet közben, amelyet – mint utóbb megtudtam – négy kameraállásból rögzítettek. 

 A következő fázist nagyon élveztem, ugyanis Arcsi továbbra sem jelent meg, bevezettek azonban a szobába egy csodás kutyalányt, egy német juhász kutyát. Igaz, hogy a lánykölyök ezúttal is ignorált engem, és kizárólag az új kutyát simogatta, de ebben az esetben ez engem egyáltalán nem zavart, mert ennek a lánykutyának nagyon izgalmas szaga volt. Sajnos hamar kivezették őt is.

Ezek után még egyszer bevezették Arcsit, és eljátszották ugyanazt a jelenetet, amit korábban, de addigra már meguntam az egészet, és ahhoz a belső ajtóhoz telepedtem, ami alól a Gazda szaga kanyargott elő. Megmondom őszintén, egy kicsit elegem lett.

Megpróbáltam a teszteket és azok eredményeit a tőlem telhető legnagyobb elfogulatlansággal leírni, aztán ki-ki döntse el, hogy melyik irányzatot támogatja a szavazatával. 

Nózi

Kövess engem facebookon is! Kattints ide https://www.facebook.com/nozinaploja/

süti beállítások módosítása