A mostani bejegyzésemet Lupo emlékének szentelem. Aki olvasta a korábbi bejegyzéseket, tudhatja, hogy méretei miatt nem szívlelhettem őt, és folyton azon járt az agyam, hogy miként birtokolhatnám egyes egyedül a Gazda szeretetét. Halála után azonban el kellett, hogy ismerjem, remek kutya volt,  aki szolgálati ideje alatt elképesztőbbnél elképesztőbb kábítószer - rejtekhelyeket fedezett fel. Itt és most az egyik talán legmegdöbbentőbb történetet osztom meg. Tudom, hogy Lupo, ha élne, sokkal részletesebben és érzékletesebben tudná szemléltetni a szituációt, de úgy gondolom, hogy a megszerzett fényképes dokumentációk és az elbeszélések alapján talán nekem is sikerülhet rekonstruálnom a sikeres akciót. 

Már estére járt az idő, mikor a rendőrök megállították azt az autót. Drága járgánynak tűnt, belül bőrülésekkel, fedélzeti számítógéppel és rózsafabetétes műszerfallal. Természetesen nem véletlenül bökték ki az autót az egyenruhások, mégis úgy tettek, mintha csak általános közúti ellenőrzést hajtottak volna végre. Néha ebben a szakmában is színészkedni kell. Persze a megállított férfi hamarabb rájöhetett volna az ellenőrzés valódi okára, ha megpillantotta volna azt a fekete-szürke német juhászkutyát, aki ’POLICE’ feliratú hámjában türelmesen várakozott gazdája lábánál. Ők ketten csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy lecsapjanak. Amikor kollégái intettek nekik, Lupo türelme hirtelen eszeveszett izgatottságba és munkavágyba csapott át. Mindig így volt ez, amikor együtt dolgoztak.  A feltartóztatott férfi azonban láthatóan meghökkent, amikor Lupo birtokba vette az autót. 

- Mit képzelnek, kérem? Mi ez az egész? – kérte számon az intézkedést a férfi.

- Rutinellenőrzés, kérem, ne akadályozza a rendőri intézkedést – válaszolt neki az egyik egyenruhás.

Ekkorra Lupo már végzett az első ülések vizsgálatával, körbeszimatolta a kesztyűtartó környékét és a kárpitot is. Itt ugyan semmi gyanúsat nem talál, mégis kitartóan folytatta tovább a keresést, hiszen a drog szaga mégiscsak jelen volt a levegőben. Lupo a hátsó ülésre ugrott, ott folytatta a kutakodást. A célszag mintha az ülés alól szivárgott volna, de olyan gyenge volt, hogy Lupo hosszan szimatolt, mielőtt kaparni kezdte volna a kárpitot. Akkor azonban olyan hevesen jelzett, hogy a bőrkárpit két helyen is kihasadt.

Az egyértelmű jelzés miatt a rendőrök a hátsó ülést ott helyben, az út szélén kiszerelték. Persze a kocsija mellett ácsorgó sofőr nem nézte ezt túl jó szemmel. Folyamatosan megjegyzéseket tett, hogy a rendőröknek nincs ehhez joguk, meg hogy a kutya kaparása tönkretette a bőrülést, amit majd a rendőrségnek kell megfizetni. Magabiztossága akkor csapott át igazi fenyegetőzésbe, amikor kiderült, hogy nincs semmi az ülés alatt. Hiába szedték ki a rendőrök az ülést, hiába rángatták fel az autó szőnyegét, és hiába csavarozták szét még a kárpitot is, semmi sem volt ott. Az ellenőrzés alá vont férfi karba tett kézzel, gúnyos arccal nézett rájuk.

• - Panaszt teszek – jelentette be nemes egyszerűséggel. – A rendőrség megállítja az autómat, feltartóztat, és minden indok nélkül kábítószert keres nálam. Ez tűrhetetlen. Tönkretették a 20 milliós autómat, amiért önök a felelősek és meg is fizettetem magukkal a kárt az utolsó forintig! – hadonászott indulatosan a sofőr.

 A rendőrök tehetetlenül bámultak egymásra. Semmit sem értettek, hiszen a kutya jelzése mellett a felderítési információ is arról szólt, hogy az autóban nagy mennyiségű kábítószert rejtettek el.

- Vigyük be a kapitányságra az autót – javasolta Lupo gazdája. -  Ha kell, csavarjaira bontom a kocsit, hogy megtaláljam a cuccot, de ehhez több szerszám kell. Sőt, lehet, hogy egy autószerelő is. 

A rendőrkapitányság szinte üres volt már azon az éjszakai órán, mikor nekiláttak, hogy az autót még jobban szemügyre vegyék. Mindenki a fejét vakarta, hiszen már a csupasz fémig lebontották a járgányt, mégsem találtak semmit. Ha ez így marad, akkor jelentős kártérítésre számíthatnak. A hátsó ülés alatt csak az üzemanyag- tartály szivattyújának műanyag fedele volt az egyetlen, ami még mozdítható volt. 

Egy csavarhúzóval megszabadították a fedelet a rögzítéstől, amely alatt elektromos vezetékek kesze-kusza hálóját találták. 

Az egyik egyenruhás ekkor közbeszólt.

 - Szerintem rossz nyomon járunk – legyintett. - Ismerem ezt a típust, a szivattyú közvetlenül a benzintartályhoz csatlakozik, alatta nincs semmi más, csak a benzin. Kötve hiszem, hogy ott rejtettek volna el bármit is – vonogatta a vállát, majd cinikusan megjegyezte. – Eléggé abszurdnak tűnik, hogy a benzin átható szaga mellett a kutya megérezze a drogot. Esküszöm, ha mégis neki van igaza, akkor nyomok egy cuppanós csókot a pofájára.

 - Akkor kezdheted is – válaszolta a Gazda a benzinben matatva. Néhány másodperc múlva felemelte a kezét, és felmutatta a zsákmányt, egy fél literes műanyag palackot telis tele tablettával, melyet még egy követett. Gumikesztyűit a benzin jócskán megtépázta. 

A műanyag palackok egyenként ezer ecstasi tablettát rejtettek. A sofőr ekkorra már cseppet sem tűnt magabiztosnak, de főleg akkor esett kétségbe, amikor a kezén kattant a bilincs. Késő bánat.

Ennyi lett volna Lupo története. Arról nem szól a fáma, hogy miként sült el a beígért csók, de mivel Lupo is elég nehezen viselte, hogyha idegenek tutulgatják, ezért gyanítom, hogy végül nem történt meg. Szakmai körökben azonban máig emlegetik ezt az esetet, amikor arra a kérdésre keresik a választ, hogy vajon meddig terjed a kutya szaglóérzékenysége.

Miként lehetséges az, hogy egy keresőkutya képes a benzinben úszó, műanyagpalackba rejtett tablettát kiszimatolni a fém padozaton, szőnyegen és ülésen keresztül is. 

Hát nem egy csodálatra méltó eb volt az én szolgálati társam? Ez az eset csak egy volt a több száz eredményes akciójából, amelyet rövidke élete megengedett számára, de azt hiszem, hogy az „örökös rendőrkutya” cím birtokosaként méltón viszi tovább Kántor dicsőséges örökségét. 

Kántoron kívül egyedül Lupo az "örökös rendőrkutya cím birtokosa"  

Az előző bejegyzésemben megtudhattátok, hogy alakult az első éles bevetésem. Utólag belátom, tizenkettő-egytucat helyszín volt, nekem mégis különleges. Mindennaposak voltak az ilyen jellegű történetek, ezért hasonlókkal nem fárasztanálak benneteket, inkább azokat osztom meg, amelyeket valami miatt érdekeseknek vagy szokatlannak tartottam. Az alábbi történet például ilyen.  

Lupo elvesztése után sok minden megváltozott. A Gazdám magához vett egy másik drogkereső kutyát, egy fekete spánielt, aki korábban egy soproni rendőrhöz tartozott. Cipfernek hívták, és nem sok vizet zavart. Még a méretével is elégedett lehettem, hiszen az általam felállított mosómedve mércén belül maradt.  

Az a bizonyos nap unalmasan kezdődött, délelőtt tíz órakor még egyetlen hívás sem jött be a rendőrkapitányságokról, hogy menjünk házkutatni, autót lekutatni, csomagot átvizsgálni, vagy egyéb módon hasznosítani az előzőekben már ismertetett, nehezen megszerzett tudásomat. Ilyen esetekben a Gazda mindig besegít a rabosítást végző egyenruhásoknak, és ő is rendületlenül ujjlenyomatol meg DNS mintát vesz az újdonsült gyanúsítottaktól, hogy egy kicsit tehermentesítse a vizsgáló tiszteket. Általában szívesen elkísérem őt a rabosító helyiségbe, különösen hogyha aznapra már végeztem a túlméretes szolgálati ebtársaim kötelező napi leigázásával. Természetesen ők továbbra is meglehetősen zabossá váltak, amikor megjelentem az udvarban, hogy megmutassam nekik, ki a király.

Azon a bizonyos napon is így kezdődött minden. Unottan baktattam a Gazda lábánál, hogy elkísérjem őt a rabosítóba. Utunk a kutyások zárt udvarán át vezetett a megyei rendőr-főkaptányság fő épületébe, ahol az alagsori fogda mellett alakították ki az ujjnyomat-vételre szolgáló helyiséget. Nem csíptem a fogda folyosójáról áradó dohos szagot, amit egy állandó feszültség-szag tett még büdösebbé. Csakhamar megjelent a folyosó végén az ujjnyomat-vételre váró delikvens.

Azt hiszem, a kétlábúak erre mondják azt, hogy „az embernek tátva marad a szája”.

Soha nem láttam még ekkora hegyomlást. Két őr kísérte, akik együtt sem adtak ki olyan szélességet, mint amekkorára ez a kétajtós szekrény megnőtt. Duzzadó karizmai és széles háta miatt úgy tűnt, mintha folyamatosan felemelt karral járt volna. Nemcsak a felsőteste volt televarrva színes tetkókkal, de szinte teljesen beborították a bőrredőkből álló tarkóját és a kopasz fejét is, amit félig egy különös, katonai barettsapkához hasonló fejfedő takart. Furcsa látvány volt, mondhatom, csupasz felsővel, sapkában. 

Ez a kép csak illusztráció

Már a folyosó végéről hallani lehetett ideges méltatlankodását, amit azonban jóval megelőzött a bőréből áradó, mindent átható bűz. Harag és kokain. Ezek voltak parfümjének fő összetevői, melyek közül az utóbbi különösen felingerelt. Már akkor félhangosan morogni kezdtem, amikor az őrök a rács előtt rátették emberünkre a bilincset, aki a morgásomra egy szúrós tekintettel válaszolt. Az őrök egészen a rabosítóig kísérték az őrizetest, aki folyamatosan mondta a magáét.

- Milyen jogon tartanak itt? Ehhez nincs joguk! Beszélni akarok az ügyvédemmel! – hajtogatta immár a Gazdának címezve, aki vetett egy pillantást a delikvens aktájára.

- Itt az áll, hogy kerítés bűncselekmény miatt lett őrizetbe véve, de semmit sem tudok az ügyéről, én csak ujjlenyomatot és DNS mintát fogok venni öntől. Az ügyével foglalkozó vizsgáló fogja kihallgatni, ott mindent kérdését felteheti.

- Mi van? Miféle kerítés? Mi az, hogy kerítés? – kiabált fröcsögő nyállal az őrizetes.

- Hát az annyit tesz, hogy lányokat futtatott – válaszolta higgadtan a Gazda, miközben gumikesztyűt húzott, előkészítette a fényképezőgépet, a DNS-vételre szolgáló pipettát és ecsetet, valamint az ujjlenyomatos papírokat.

A hallottakon egy pillanatra elgondolkoztam.

Az őrizetes egész lényét áthatotta az erőszakosság, a szaga és az aurája alapján egy rablást vagy súlyos testi sértést simán megelőlegezem neki, erre kiderül, hogy csak edzősködött?

Mióta bűncselekmény az, ha valaki sportos életre neveli a lányokat? Értetlenségemet betudtam annak, hogy még egyelőre zöldfülűnek számítok a szakmában, és sokat kell tanulnom. Annyit mindenesetre már most megállapítottam (hála az elvégzett kábítószerkereső szaktanfolyamnak), hogy a férfi kábítószerfogyasztó, abból is a legkeményebb ipart űzi, kokózik. Droggal átitatott izzadságszaga folyamatos vicsorgásra késztetett, a Gazda azonban nem igazán nézte jó szemmel buzgóságomat, és folyton csendre intett.

- Kérem, vegye le a sapkáját, le fogom fényképezni – mondta a Gazda, de az őrizetes meg sem mozdult, csak állt ott kihívóan, mint egy óriási troll. Megunván a várakozást, az egyik őr közelebb lépett, és lekapta a fejéről a barettsapkát, amit aztán a földhöz csavarozott priccsre dobott. Azonnal megcsapott a belőle áradó kábítószer izgató szaga. Nem bírtam tovább az ösztöneimmel, és felugrottam a priccsre. Közben csak halványan érzékeltem, ahogy emberünk mély hangon fenyegetőzik.

- Tessék csak, vegyétek le a bilincset is. Anélkül nem tudtok ujjlenyomatot venni tőlem!

A barettsapkából olyan őrjítően erős kokószag áradt, hogy azonnal beindultak az iskolában elsajátított beidegződések. Teljes erőmből kaparni és ugatni kezdtem a sapkát, sőt, még meg is ráztam, mintha csak egy igazi zsákmány lett volna. A gazda elképedte bámulta a jelenetet.

- Van Önnél bármiféle kábítószer, vagy fogyasztott mostanában drogot? – szegezte a kérdést az őrizetesnek a Gazda, de az nem válaszolt, csak idegesítően bárgyú vigyorral meredt vissza rá. 

A Gazda tüzetesen átvizsgálta a sapkát, de semmit sem talált. Ez persze nem meglepő, hiszen a drogosoknak az izzadságszaga is ugyanolyan erős számunkra, mint maga az anyag. Szerencsére ezt a kutyavezetők is jól tudják, úgyhogy a gazdám ennek megfelelő döntést hozott. Lehúzta a gumikesztyűt, majd az őrökhöz fordult.

- Vigyétek vissza a cellájába. Egyedül nem vállalok érte felelősséget. Egyelőre felfüggesztjük a rabosítást, amíg kitaláljuk, mi legyen. Nem akarok semmi bonyodalmat. Amúgy is változott a helyzet. Ha jól tudom, nemsokára indulnak a kollégák ebben az ügyben házkutatni, és valahogy az az érzésem, hogy nekem is csatlakoznom kellene a kutyámmal.

Nem telt bele sok idő, már Abda felé robogtunk. Mivel úgy tűnt, igazi nehézfiúval volt dolgunk, Cipfer is ott lihegett mellettem. Még sohasem láttam bevetés közben, igazán kíváncsi voltam a teljesítményére.

Bár a házkutatásaim során addigra jó néhány házat láttam már, ez a kecó mindegyiken túltett. Kívülről kastély, belülről labirintus. Hirtelen azt is megértettem, hogy miért is jöttünk ketten Cipferrel. Ezt a hatalmas házat, benne a 10 szobával és egyéb helyiségekkel lehetetlenség lett volna egyedül lekutatnom. Ahogy beléptünk, majdnem hasra estem a csúszós márványon, ami nemcsak a padlót, de a falakat is beborította. Ugyanaz a bűz vágott orrba, ami a kopasz őrizetesből is töményen áradt, itt azonban dohány és mesterséges illatosító szerek egyvelege is jutott a keverékbe. Egy hatalmas előcsarnokból kezdtük a munkát, ahonnan egy széles márvány lépcsősor vezetett az emeletre.   

Kicsit nehezen viseltem, hogy a Gazda Cipfert indította elsőnek, engem pedig leültetett a csarnok egyik sarkába. Bíztam benne, hogy azért később nekem is jut aktív szerep, és nem csak kontroll-ebként kívánják hasznosítani megszerzett tudásomat. Cipfer azonnal a lépcső aljában kialakított gardrób-szekrényhez rohant, és dühösen kaparni kezdte az ajtaját. Milyen kis mohó – állapítottam meg magamban azzal együtt, hogy a mahagóni fából készült ajtókon nem mutatnak jól Cipfer karmolásának nyomai. Ha ezek után nem találunk semmit, akkor megnézhetjük magunkat. Mindazonáltal azt el kellett ismernem, hogy a szekrény felől valóban töményebben szivárgott a drogszag. Amikor a Gazda kinyitotta a hatalmas szekrényajtót, koromfekete fajtársam azonnal berontott. Izgalmamban én is előrekúsztam egy kicsit, vigyázva arra, nehogy lelepleződjön fegyelmezetlenségem. A Gazda azonban most nem velem volt elfoglalva. Egy hatalmas, kék színű szemeteszsákot húzott ki a gardróbhelyiségből, amire Cipfer jelzést adott. Elkerekedtek a szemeim.

Ugyanaz a kék nejlonzsák, mint amilyennel az első bevetésem alkalmával a garázsban találkoztam.

Úgy tűnik, ez valamiféle íratlan szabály, hogy a drogot ilyen zsákokba rejtik – állapítottam meg magamban. Sajnos azonban hiába áradt a kokó szaga ebből a zacskóból, itt is csak maradékokat találtak a kétlábúak. Az elővigyázatosság itt különösen jól jött, mert a zsákból egy fecskendő és a hozzá tartozó tű is előkerült. Még jó, hogy Cipfer nem szúrta meg magát vele. 

A csarnokból egy különösen berendezett szobában folytattuk a kutatást. A Gazda megjegyezte, hogy ez lehet a futtatós szoba. Úgy tűnt, hogy az emberünk komolyan vette a lányok sportteljesítményét, mert a vörösre mázolt falakon ostorok, szíjak, sőt egy furcsa bilincs is lógott. Kényelmesebbnek tűnt, mint a gazdámé, mert ezt puha szőrrel borították. Mindenesetre azért furcsállottam a kiképzési módszereit. Ebben a szobában rendszeresen drogozhattak, a kokó szaga itt szinte a falakból is áradt, de anyagot itt sem találtunk. Rejtekhelyként egy kiszuperált hangszórót használtak, de a drogot nemrégiben elvitte innen valaki, aki nem sokkal előttünk érkezhetett. Izgatottságának szaga még szinte tombolt a levegőben. Úgy tűnt, nagyra nőtt őrizetesünk még a fogdából is képes volt uralni a helyzetet, és megtette a megfelelő óvintézkedéseket. Vajon ki segíthetett neki?

A többi szoba átkutatása nem vezetett eredményre, viszont a konyhában végre a kétlábúak által is felfogható, értékelhető, és főleg, mérlegen is mérhető cuccot jeleztünk Cipferrel. A kábítószert a rendőrök bűnjelzacskókba tették, majd nem sokkal eztán el is hagytuk a bűnbarlangot.

És hogy mi lett a sorsa a két ajtós szekrénynek? Pontosan nem tudom, hogy milyen ítélet született a bíróságon, de évekkel később a börtönben találkoztam vele, egy zárkakutatás alkalmával (a győri börtönben rendszeres vendégek voltunk, sokszor hívtak kábítószerkereső kutyákat csomag- vagy zárkaátvizsgálásra). Nem mondhatnám, hogy az együttműködő készségének jót tettek volna a múló évek és a börtön-lét. Arról majd egy külön bejegyzésben mesélek.  

Tartasatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy egy négy hónapos tanfolyam után, 2009 júniusában sikeres vizsgát tettem, mint kábítószerkereső kutya, és készen álltam az első bevetésemre.

Fentiek ellenére első éles akciómra csak majd két hónappal később, 2009. szeptember 04-én került sor. Kérdezhetnétek, hogy miért tartott ilyen sokáig, hogy a haza szolgálatába álljak. Nos, ez előttem sem teljesen világos, de azt tudom, hogy ezt a köztes időszakot súlyos tragédiák árnyékolták be, melyeknek a Gazda volt az elszenvedője. A tragédiák sorozata Lupo hirtelen és érthetetlen halálával zárult, amire mindig lelkiismeret-furdalással gondolok vissza, hisz nem egyszer ábrándoztam arról, hogy egyedül birtoklom a Gazda szeretetét. Mivel nagyon sokat tanultam tőle, és méretei ellenére nagyra tartottam, szentelek majd néhány bejegyzést az ő hőstetteinek is. Biztosan nem tudjátok, hogy Kántor mellett Lupo az egyetlen rendőrkutya, akinek az Országos rendőr-főkapitány örökös rendőrkutya címet adományozott.

A köztes időszak mindazonáltal nyugodtan telt. Miután mancshoz vettem a diplomámat, újra a Győri Rendőr-főkapitányság kutyás részlegén találtam magam, bevetésre készen. A plecsnimmel és a tudásommal felvértezve immár még peckesebben tettem meg a kötelező tiszteletkörömet a nagyra nőtt győri rendőrkutyák kenneljei előtt, akik valamiért nem repestek az örömtől, hogy újra láthatnak, és továbbra sem tűrték jól, hogy kívülről megjelöltem a rácsos ajtajaikat. Egyszóval ott semmi sem változott, míg én távol voltam. 

Egyébiránt a napjaim nagyrészt gyakorlatozással és pihenéssel teltek, és már szinte bele is törődtem ebbe az állapotba, amikor egyik éjszaka különös zajra ébredtem. A Gazda járkált fel-alá a lakásban, és idegesen telefonált. Izgatottságának a szaga hamar bekúszott az orromba, amitől végképp kiment a szememből az álom.

• - Nem tudom, hogy képes-e rá – beszélt a telefonba.. – Lupo megcsinálta volna, de József még nem dolgozott ennyit egyhuzamban, fogalmam sincs, hogy bírni fogja-e végig. Azért akárhogy is vesszük, egy autó, egy garázs és egy hatalmas családi ház lekutatása egyszerre nem kis munka. Még egy tapasztalt, nagytestű kutyának is legalább négy óra.       

Nem teljesen értettem, hogy miről van szó, de az ösztöneim azt súgták, hogy eljött az első igazi bevetésem ideje. A felismeréstől a gyomrom tájékára egy enyhe kis remegés kúszott. Sokat ábrándoztam már arról, hogy milyen fantasztikus élmény lesz élesben keresni, az örömömet azonban beárnyékolta az, ahogy a gazdám rólam beszélt. Úgy tűnt, Lupo még halála után is visszajár, hogy itt kísértsen körülöttem. Tudtam, ez mindaddig így is marad, amíg nem bizonyítok. 

Eljött hát az idő, most megmutathatom, mit tudok.

Kis idő múlva már a rendőrautóban ülve hallgattam a fejleményeket. Kiderült, hogy a Csornai Rendőrkapitányság rendőrei kábítószer-gyanús anyagot foglaltak le egy autóból, amiben úgy sejtették, hogy további rejtekhelyek lehetnek kialakítva. Na itt jöttem én a képbe. És ha már elindult a nyomozás, akkor szerették volna átnézni a tulaj garázsát és családi házát is. Miközben utaztunk, megpróbáltam magam elé képzelni azt a bűnözőt, akivel majd minden bizonnyal szembetalálom magam. Az első igazi bűnöző az életemben. Vajon hogy nézhet ki?

A kiképzés alatt mutatott képektől megfertőzve a gondolataimba bekúszott Ő, a drogos.

Ápolatlan, borostás alak lehet, aki a hosszú, zsíros haját állandóan a füle mögé tűrögeti. Vagy talán csimbókokban áll a sérója, mint a kubai rasztás csávóknak. A bőrét mindenfelé heges tetoválások csúfítják, és a ruhája is bűzlik a szennytől s a mosdatlanságtól. Fel kell készülnöm, hogy majd törni zúzni fog, ha leleplezem a rejtekhelyét.

Gondolati kalandozásaim közepette észre sem vettem, hogy megérkeztünk Csornára. Itt a Gazda gondosan és egyfajta ünnepélyességgel rám tette a “rendőrség” feliratú hámot, mielőtt kiterelt volna engem a csillagfényes szeptemberi éjszakába. Egy garázssornál álltunk meg.

Egy különös, addig sohasem érzett szag kerített a hatalmába, ezért nyomban a szagforrás irányába fordultam, és szimatolni kezdtem.

Egy kesernyés aroma töltötte be a levegőt, ami szinte zakatolt a levegőben. Egy fiúból áradt, aki lehajtott fejjel ácsorgott egy autó mellett, több rendőr társaságában. Nem mozdult, de én éreztem, hogy reszket a félelemtől.  Csendes pánikjának különös, izgató szaga volt, ami üldözésre ösztönzött. Természetesen nem támadtam meg, hiszen nem ezért voltunk ott, de ebből az izgatottságból hihetetlen erőt tudtam meríteni a kereséséhez. Ezen kívül még egy tapasztalással okosabb lettem. Képzelményem a DROGOS emberről teljesen használhatatlannak bizonyult. Most már azt is tudom, hogy ezt a jelenséget úgy hívják, előítélet. A kiképzés során látott elborzasztó képeket ráhúztam mindenre és mindenkire, holott a valóság sokkal árnyaltabb, emiatt sokkal aggasztóbb. A fiú egyáltalán nem volt ápolatlan, vagy borostás. Szája körül alig pelyhedzett valami bajuszka-féle, és nagyon fiatal szaga volt. Hajára és a bőrére kenőcsöket és illatszereket kent, amivel azonban nem tudta elkendőzni az izgatottság és a félelem szagát. Nagyon együttműködően viselkedett, teljesen behódolt a rendőröknek, akik mindenféle kérdéssel bombázták.

- Kié az autó? – hangzott a kérdés.

- Anyámé – válaszolt a fiú halkan.

- Akinek, gondolom, fogalma sincs arról, hogy a fiacskája elkötötte az autót – fűzte tovább az egyenruhás.

A fiú lehajtott fejjel nemet intett, mire a rendőr egy nejlonzacskót lengetett meg a fiú orra előtt.

- Ezen kívül van-e még elrejtve kábítószer az autóban? – kérdezte. A fiú megint csak ingatta a fejét.

- Figyelmeztetlek, hogy nincs értelme tagadni, mert egy profi kábítószerkereső kutyát hozattunk, aki úgyis megtalálja a rejtett szajrét. 

A fiú ekkor rám nézett, egy pillanatig egymást bámultuk. Talán csak én láttam, hogy egy kutyavakkantásnyi időre átsuhant az arcán egy mosolyféle. Nem lenéző mosoly volt az, hanem olyan szeretetteljes. Örömét lelte abban, hogy rám nézett. Nem mondom, hogy levett a lábamról ezzel a mozzanattal, de meg kellett, hogy állapítsam, hogy nem egy mindenre elszánt, elvetemült gazemberrel van dolgom. Már-már kezdtem megsajnálni a fiút, mikor a gazdám felszólított, hogy ugorjak be az autóba. 

Azonnal megéreztem a marihuana szagát. Könnyű dolgom volt vele, hiszen ennek van az egyik legáthatóbb aromája. Vad keresésbe fogtam, egyik ülésről a másikra ugrottam, bemásztam az ülések alá, beszimatoltam a kesztyűtartóba és a kárpit alá, de sehol semmi. Bevallom, rossz érzéssel fejeztem be a kutatást, hiszen eredménytelenül zárult. Teljes elkeseredésemre még a játékomat sem kaphattam meg. Mindezeket a Gazda jegyzőkönyvben is rögzítette,

A keresés után a Gazda a fiúhoz lépett, így én is közelebb kerültem a delikvenshez. A fiú nem nézett a Gazdára, engem bámult szomorú szemekkel.

- Szeretnéd megsimogatni a kutyát? – hangzott a váratlan kérdés a Gazda szájából.

A fiú válasz helyett leguggolt, és reszkető kézzel simogatni kezdett.

A Gazda is leguggolt mellénk.

- Hol vannak a szüleid? Tudják, hogy merre jársz?  - kérdezte a Gazda.

- Anyám vendégségben van. Vele élek. Apámról semmit se tudok.

- Jól van. Van még nálad cucc? Akár a garázsban, akár a házban.

- Nincs, de ezt már mondtam.

- Oké. Rendben. Ennek ellenére át kell kutatnunk ezeket a helyiségeket. Édesanyád a tulajdonos igaz?

A fiú bólintott, közben folyamatosan éreztem a simító kezét.

- Értesítenünk kell őt, hogy a házkutatási engedélyt átadjuk neki.

A fiú keze egy pillanatra megállt a hátamon, majd még jobban reszketni kezdett. Most már nemcsak annyira a félelem szaga borította be, hanem a szomorúságé.

- Nagyon ki lesz borulva – válaszolt.

- Mióta vagy fogyasztó?

- Csak néhányszor próbáltuk ki a haverokkal, nem élek vele rendszeresen.

- És elárulod majd, hogy kiktől vetted a cuccot? Ez enyhítheti a büntetésedet is.

- És akkor nem kell börtönbe mennem? – ebben a pillanatban a fiú a tekintetét levette rólam, és a Gazdára szegezte.

- Nagy eséllyel el sem jut az ügy a bíróság elé. Általában az ügyészég megrovást szab ki, hogyha kis mennyiségről van szó, és bizonyítottan nem kereskedtél vele.

A fiú megint bólintott.

- Elmondok majd mindent.

- Rendben – válaszolta a Gazda – Úgy hallom, hogy a kollégák már édesanyáddal beszélnek, gondolom a forgalmi alapján megtalálták. Úton van ide.

Meg sem kellett várnunk a fiú anyját, nekiláthattunk a garázs kutatásához, ami közvetlenül a lekutatott autó mögött nyílt. Rendezett kis helyiség volt egyébiránt, telis tele polcokkal, szekrényekkel. Az egyik polcon végtelen hosszúságban kicsiny műanyagfigurák sorakoztak. Ismertem őket jól, a Gazda gyereke ezeket a kis játékokat egy csokitojásból szokta elővarázsolni. Ezek itt biztosan a fiúé voltak, néhány évvel ezelőtt talán még ezekkel játszott. A figyelmem ekkor az egyik sarokban álló szemeteszacskók irányába terelődött, mert innen szinte ömlött a kábszerszag.

Odaszaladtam, és egy utolsó biztonsági szimat után hevesen kaparni kezdtem a zacskókat.

A Gazda erre úgy megijedt, hogy fölkapott az ölébe. Nem értettem, mi lehet a probléma.

- Gyorsan, a zsákokat ürítsétek ki! Óvatosan, tű is lehet benne! – figyelmeztetett, majd egy időre pórázra kötött, hogy ne tudjak közelebb kerülni a zacskókhoz. A kutatást akkor folytathattam, amikor minden zsák a garázson kívülre került, ahol a Gazda kollégái átvizsgálták a tartalmát. Engem persze nem értesítettek arról, hogy mit tartalmaztak a szemeteszacskók, de az eredményes kutatásom ellenére meglehetősen elégedetlenek voltak. Ezt a véleményt annak ellenére fenntartották, hogy a garázsban az egyik polcon is kábítószert jeleztem. Igaz, nem kaparással, mert túlságosan magasan volt, de a Gazda az ugatásomból is megértette, hogy hol kell kutakodni. Én a magam részéről, és összességében véve büszke voltam a teljesítményemre (amiben a Gazda is megerősített), és eredményesnek ítéltem meg az akciót. A kétlábúak azonban csak fanyalogtak, és ez egy kicsit dühített. Azt hajtogatták, hogy ezt a mennyiséget még mérlegen sem lehet mérni. Semmit nem értettem. 

Mire végeztem a kutatással, befutott az anya is. Kint ácsorgott a fia mellett, és könnyeit törölgetve, elcsukló hangon válaszolgatott a rendőrök kérdéseire. Olyan szomorúságszag kavargott körülötte, hogy azt hittem, engem is behúz az örvénye. A fia, ha lehet, ezúttal még mélyebbre hajtotta a fejét.

Nemsokára együtt indultunk a családi ház felé, amelyben a nő a fiúval lakott. Jó pár percet autóztunk, és még a várost is elhagytuk, mire odaértünk. A ház ugyanolyan takaros és tiszta volt, mint az autó, vagy a garázs. Ki tudja, milyen okokból, de csak a fiú szobáját kellett átkutatnom. A keresésemet a szipogó anya és a lógó orrú fiú asszisztálta végig. Szerencsétlenségemre (és a fiú szerencséjére) itt sem került elő olyan mennyiség, aminek a nyomozó urak – a gazdámon kívül, persze, aki nagyon megdicsért -  őszintén örülni tudtak volna. Itt is csak annyit állapíthattak meg, hogy az általam megtalált cigarettapapírok és alufólia-galacsinok kábítószer fogyasztására utalhatnak. A bizonyítékok egy bűnjelzacskóba kerültek, amit a nyomozók el is tettek.  

A keresés végén a Gazda az ágyon kucorgó fiú mellé ült, én pedig az ösztöneimre hallgatva felugrottam a fiú ölébe. Egyszerűen éreztem, hogy mindazok ellenére, amit tett, ő jó ember.  Mit ember, még gyerek, alig idősebb, mint a Gazda lánya. Szerettem volna megvigasztalni a fiút, ezért arcon nyaltam, erre ő félhangosan felnevetett. Még az anyja is elmosolyodott.

- Maga fog kihallgatni? – kérdezte a fiú a Gazdát.

- Nem, én csak a kutyával dolgozom. De aki majd kihallgat, ugyanazt fogja neked mondani, amit én is. Ha együttműködsz, akkor sokkal kevesebbel is megúszhatod. És ha tanácsolhatok valamit, azonnal szakíts meg minden kapcsolatot a dílerekkel és a drogos barátokkal. Nem jó úton jársz, ha velük barátkozol.

A fiú halványan bólintott, a Gazda pedig felállt, jelezve, hogy indulunk. Én is leugrottam a fiú öléből, és követtem a Gazdát az autója felé.  A többi rendőr még maradt, amiből arra következtettem, hogy még hosszú éjszaka vár rá a fiúra. 

Az autóban a Gazda az egyik kollégáját hívta. Büszkén számolt be az eredményekről, külön kihangsúlyozva, hogy jól bírtam a majd’ négy órás kutatást, és hogy még a kábszermaradványokat is képes voltam kiszimatolni. Éreztem, hogy őszintén büszke rám. Abban a beszámolóban Lupo neve egészen más kontextusban került elő, amikor a Gazda azt mondta:

„Még Lupónak is becsületére vált volna ez a teljesítmény”.

Nos, fentiekből mindenki láthatja, hogy nem egy mexikói drogkartellt számoltam fel az első bevetésem alkalmával, nekem mégis emlékezetes marad.

Ettől az esettől kezdve aztán nem volt megállás. A készenlétek alatt szinte minden napra jutott egy házkutatás, egy csomagátvizsgálás vagy egyéb nyalánkság. Ahogy egyre több tapasztalatra tettem szert, úgy vált előttem világossá, milyen sokszínű ez a világ, milyen sokféle elkövető van (tetkósból és raszta hajúból is bőven akadt, ne is beszéljünk a díler nehézfiúkról). Talán mondanom sem kell, nem mindegyikkel kerültem olyan bensőséges viszonyba, mint a mai történetben szereplő fiúval. De hát hiába, olyan jóravalónak tűnt, az első munka pedig mindig emlékezetes marad. Azóta is sokszor eszembe jut.

Hogy miként alakult a fiú sorsa, nem tudhatom. A mi munkánk a házkutatással befejeződött. Ezután a megtalált kábítószer-maradványokra még laboratóriumi vizsgálat is várt, hogy kiderítsék, valóban drogot tartalmaztak-e a megtalált anyagok, és akkor még a nyomozati szakasz vizsgálati részéről és az ügyészségi eljárásról ne is beszéljünk. 

A fiút soha nem láttam viszont. Lehet, hogy tévedtek az ösztöneim vele kapcsolatban, de remélem, hogy mostanság már nem a szomorúság és a félelem, hanem az elégedettség szaga lengi körül őt.

A következő bejegyzésben, amelyben egy másik bevetésemről mesélek, egy teljesen más bűnöző típussal találkozhattok majd, olyannal, akinek soha, de soha nem ülnék az ölébe. 

Tartsatok velem akkor is.

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésben megírtam, hogy sikeresen vettem az akadályokat a kutyavásáron, ami csak egyet jelenthetett. Be fognak iskolázni.

Az oktatásom 2009. áprilisban, egy szerelemszagú napon kezdődött, és én felkészültem, hogy a következő négy hónapot itt fogom tölteni. Nagy sajnálatomra  Lupo is velünk tartott, így a tervem, hogy kilököm őt az aranykosárból, dugába dőlt.  Rezignáltan vettem azt is tudomásul, hogy évfolyamtársaim egy kivétellel a túlméretes kategóriát erősítik. A kivétel egy bájos spaniel lányban öltött testet, akivel a tanfolyam során meglehetősen bensőséges viszonyt ápoltam.

Borbála (nekem csak Bori)

Na de ez egy másik történet lenne, én pedig inkább a képzésről szeretnék beszélni.   

Kiváltságos négylábúként a gyakorlati oktatást megelőző elméleti órákon is részt vehettem a gazdámmal, amelynek prózai oka abban állt, hogy a rendőrségen nem találtak olyan kennelt, amelynek rácsai közül ne fértem volna ki. A tantermi előadásokat ezért a gazda lába mellől, a hűvös padlón fekve hallgattam végig.  Így alkalmam nyílt arra, hogy első kézből nyerjek hasznos információkat a bűnügyi ismeretek, a kinológia vagy az állategészségügy tantárgyak oktatása során. Végre a kábítószerekkel kapcsolatos ismereteim is bővültek. Megtudtam például, hogy a drogok hasonló élvezetet nyújtanak, mint amilyenben a kutyavásár utáni orvosi vizsgálaton lehetett részem, miután azt a hirtelen szúrást éreztem a tarkóm táján. A néhány mámoros pillanat ellenére kihagynám, köszi, pláne miután az is világossá vált, hogy ezek a szerek milyen káros hatással vannak az ember és a kutya szervezetére. Az előadáson bemutatott képeket elnézve pedig elgondolkodtam (nem először) azon, hogy vajon miként hívhatja magát az ember a teremtés csúcsának, hogyha képes ilyen önpusztításra. Na de ez megint másik téma lenne. Talán egyszer ezt is megírom.

Elmondták, hogy a leendő rendőrkutyáknak öt fajta kábítószerrel kell majd megismerkedniük a tanfolyam alatt, név szerint a marihuánával, a hasissal, a heroinnal, a kokainnal és az amfetaminnal.

Csak bízni tudtam benne, hogy a megismerkedés nem abból áll, hogy azt is jól a tarkómba döfik egy szép kis injekciós tű segítségével. 

A drogokkal kapcsolatban a bűnügyi ismeretek oktatása során megtanultam, hogy ha ezek közül bármelyiket megtalálja valakinél a kutya (vagyis én), akkor azon nyomban kattan a bilincs a delikvens kezén. Még az is súlyos bűncselekménynek számít, – hangzott el az előadó szájából – hogyha valaki pusztán birtokolja ezeket a szereket.

Na ezek után felhúzott szemöldökkel konstatáltam, hogy a jelenlévő kutyavezetők, beleértve a gazdámat is, mindegyikből kaptak egy kis zacskóval. 

Nagy buli lesz itt este – futott át az agyamon egy pillanatra, de aztán hamar rájöttem, hogy a kiosztott zacskók kizárólag kiképzési célt szolgálnak, és nagyon szigorúan el kell számolni velük. Még arra is nagyon ügyelniük kellett a kétlábúaknak, hogy egy-egy hevesebb eb a keresés során a kaparásával ne hasítsa ki, mert akkor aztán ebugatta-teremtette, jelentések, jegyzőkönyvek, fenyítések egyéb nyalánkságok vártak az ebül járt rendőrre. De hát mit lehetne tenni, igazi kábítószer nélkül elég nehézkes lenne megtanulnunk, hogy milyen a szaga a kábítószernek, és azért az nem járja, hogy a rendőrnek egy dílertől kelljen cuccot venni, hogy megtanítsa erre a szolgálati ebet. Miután a kétlábú hallgatók gondosan elzárták a saját kis adagjaikat egy zárható bőröndbe, folytatódhatott az oktatás. 

első ismerkedésem a cuccokkal(itt még egy fincsi kitömött zoknit cipelhettem) 

Az első két hetemet a teljes zűrzavar jellemezte, amely nemcsak a személyemet illető változásokban, de tanfolyami szinten is megnyilvánult.

Azzal a felháborító ténnyel kezdeném az okok boncolgatását, hogy a gazda elvette tőlem a sokat látott és rágcsált kedvenc tömött zoknimat.

Szerintem ki is dobta a kukába, mert egyik reggel, amikor elhelyeztem a névjegyem a sarkon ácsorgó szemetes falán, határozottan érezni véltem a szagát, ahogy hívogatóan kanyarog elő a fedél alól.

A Gazda a játékomat egy központilag kiosztott, kincstári műanyag csővel kívánta pótolni, ami lássuk be, elég meredek.

Egy időre meg is tagadtam az apportírozást, és ülősztrájkba kezdtem. Mondanom sem kell, nem bírtam sokáig. Hiszen nekem az egész lényem maga a keresés, az apportírozás, és az okoz a legnagyobb örömet, hogyha visszavihetem a gazdámnak, amit az elhajít. Méltatlan helyzetemen felülkerekedve ezért néhány órával később együttműködésemről biztosítottam azt a műanyagcsövet. Először csak megpiszkáltam az orrommal, körbeszimatoltam, aztán a fogaim közé csippentettem. Keserű íz tolakodott a számba, ezért gyorsan kiköptem. A Gazda, felbuzdulva a békekötési szándékomon, rázogatni, meg pörgetni kezdte előttem azt a büdös csövet, majd úgy eldobta, hogy nem bírtam tovább az ösztöneimmel, és utánaeredtem. Később persze megértettem a műanyag cső fontos szerepét, de erről majd később. A tanfolyami szintű zűrzavarnál tartottam, és annak okainál. Hamar világossá vált előttem, hogy a kétlábú kollégák nagy része kutya nélkül érkezett a kiképzésre, négylábú társaikat ott helyben választhatták ki a kutyavásáron korábban beszerzett fajtársaim közül. Kutyakollégáimat elnézve ők még mindig nyalogatták a gazdájuk elvesztése után a lelkükön ütött sebeket, és sokuk kissé vonakodva fogadta az új embert. Ez aztán sok bonyodalomhoz vezetett, nyüszítéssel, vinnyogással meg morgással elegyítve (és nemcsak a kutyák vinnyogtak). Ilyen szempontból én nagyon szerencsésnek mondhattam magam, hiszen mi már egy összeszokott párost alkottunk a Gazdával. Máskülönben az a két hét semmi másról nem szólt, mint a folyamatos játék-keresésről, vegyítve a korábban már ismertetett fegyelmező és ügyességi gyakorlatokkal.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki megbékélt a társával, kezdődhetett a munka dandárja, a drogkeresés. Már alig vártam.

Addigra olyannyira megbarátkoztam a cső-játékommal, hogy még séta közben sem voltam hajlandó tőle megválni, és már a PVC- ízt is kifejezetten harmonikusnak ítéltem meg. Pontosan emiatt zavart kissé, hogy az egyik gyakorlat során a Gazdám egyszer csak megtömte a cső belsejét valami áthatóan büdös, fűszagú anyaggal, és így rejtette el nekem. Mint később kiderült, azt a zacskó marihuánát tuszkolta bele, amit még korábban kiosztottak neki, és ami egészen eddig a páncélkazettájában pihent.

Rögtön megéreztem, hogy a cső szagához egy másik is társult, de mivel a feladat csak annyiból állt, hogy találjam meg a játékomat, ezért továbbra is könnyű dolgom volt. Követtem a PVC semmivel össze nem téveszthető szagát, ami a szobában álló heverő ágyneműtartójából kandikált ki. 

Mivel minden áron hozzá akartam jutni a zsákmányomhoz, dühösen kaparni kezdtem az ágy szélét. Ekkor a Gazda közbelépett, és felnyitotta a heverőt. Miközben gyorsan elpakolta a kábszerrel megtömött csövet, előhúzott a zsebéből egy másikat, egy üreset, amit zsákmányul megkaphattam. Jót röhögtem magamban, ahogy megpróbálta eljátszani, hogy igazából az ágyneműtartóból került elő az üres játék, de nem akartam elrontani az őszinte örömét. Pedig elég gyenge színészi alakítást kanyarított oda. De hát megbocsátottam, mert tudom, hogy félti a zacskó marihuánát, nehogy kiszakadjon.

Heteken át folytattuk ezt a játékot, és a cső belsejébe már a többi anyagból is került. Lassan nemcsak a játékom illatát tudtam megkülönböztetni a töltelékektől, de a kábítószereket is el tudtam határolni egymástól. A legkönnyebben a marihuánát és a hasist szagoltam ki a mindent átható fanyarságuk miatt. Az amfetaminnal azonban sokszor meggyűlt a bajom. Vegytiszta laboratóriumi szaguk miatt könnyen összetéveszthetőek akár a gyógyszerekkel is. Hamar hozzászoktam ezekhez a szagokhoz, és mivel a sikeres keresést mindig játék zárta, ezért már az sem érdekelt, hogyha a csövet nem is rejtik el a drog mellé. Tudtam, hogy a végén úgyis megkapom a játékom. 

A négy hónap hamar elröpült a játékkal. Imádtam, hogy cseppet sem volt egyhangú, mindig máshol zajlott a keresés.

Lakásban, autóban, buszban, sőt, többször még a vonaton is játszhattunk. Jártunk gyógyszergyárban, a repülőtéren, iskolában, és még ki tudja, hány helyen. 

Egyik legizgalmasabb élményem a képzés során a börtönlátogatás volt, aminek majd egy külön bejegyzést szentelek.

Szóval, kedves olvasó, mostanra már biztosan rájöttél arra, hogy miben is áll a függőségünk.

Játékfüggők vagyunk, és nem drogfüggők.

A Gazda egyébként elég szellemesen szokott válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon kábítószerrel etetnek-e minket, drogkereső kutyákat.

• - Igen – szokta mondani. – Így van. A kábítószerkereső kutyát kábítószerrel etetjük , hogy keresse a drogot, a hullakereső kutyát pedig hullával etetjük, hogy megkeresse a holttestet. A legnagyobb kihívást a robbanóanyagkereső kutyák jelentik, mert sehogy se akarják lenyelni a kézigránátot.

Nos, azt hiszem, az tényleg meggyőző érv amellett, hogy mi csak a keresés öröméért keresünk. Ilyen egyszerű az egész.

A képzést záró vizsgát nem ragoznám túl, alant úgyis minden látható a jegyzőkönyvön. Nem indulhatnék a legfényesebb eredménnyel végzett rendőrkutyák versenyén, de megfelelő minősítéssel zártam minden feladatot.  

A következő bejegyzésben az első éles bevetésem élményeit osztom meg veletek. Tartsatok akkor is velem!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésből kiderült, hogy egy hosszú felkészülés után készen álltam a rendőrségi válogatóra. 

Egy szép márciusi napon azon kaptam magam, hogy a Dunakeszi kiképző központ felé autókázom a gazdámmal. A kutyavásárra készültünk. Vártam már a találkozót az első kiképzőmmel, de a többi kutyával való találkozás lehetősége valahogy nem dobott fel. Reméltem, hogy ezúttal nem lesz hozzájuk szerencsém. A kocsikázás közben büszkén játszottam vissza a felkészüléssel telt hetek eredményét, legfőképp az eldugós játékban nyújtott teljesítményemet, amelyről bátran állíthattam, hogy az egyik legnagyobb erősségem. Bizakodó voltam tehát, hogy minden a tervek szerint alakul, és a nap végén kijelenthetem, hogy a magyar rendőrség állományába tartozom. Ez volt minden vágyam.

A pozitív gondolatokba mindazonáltal befurakodott egy gonosz kisördög, amely nem hagyott nyugodni.

A kutyavásár szó jelentésén kezdtem el gondolkodni, noha ilyesmin korábban nem töprengtem.

Jártam már vásárban a gazdámmal, aki úgy gondolta, hogy a kiváló szocializációhoz az is hozzátartozik, hogy a tömegben viselkedni tudjunk. Emiatt számos alkalommal bolyongtunk a zsibvásáron, ahol a kétlábúak jórészt a földre terített pokrócokról árulták a portékáikat. A portékák aztán gazdát cseréltek, adták vették őket (a Gazda például rendszeresen vásárolt kiszuperált régi rádiókat, ami nélkül szerinte nem lehet élni). Na itt megakadt a gondolatmenetem. Logikusan szemlélve ha mi most egy vásárra megyünk, ahol én lennék a portéka, akkor a tulajdonoscserének is be kell következnie a végén. Nem is akartam tovább fűzni a gondolatot. Ez nem történhet meg.   

Dunakeszire érve a legpeckesebb járásommal igyekeztem palástolni rossz érzéseimet és ignorálni ama tényt, hogy rajtam kívül kizárólag csak a mosómedve mércét jócskán meghaladó fajtársak jelentek meg.  Német juhászkutyák, malik és hasonlóan nagy testű ebek ácsorogtak szolgálatkészen a gazdájuk lába mellett.

A kiképző telep füves pályáján kikészítve álltak a kínzóeszközök, melyekhez a felkészítésem alatt ugyan volt már szerencsém, ennek ellenére először egy kicsit elveszetten álldogáltam ott, várva, hogy rám kerüljön a sor.  

A gyakorlatok megkezdése előtt egy pisztolylövés dördült, amellyel a túl félős, vagy a túl agresszíven reagáló fajtársakat kívánták kiszűrni. Nem ért váratlanul a dolog, a Gazda rajtpisztolyával ezt már unásig gyakoroltuk. Reméltem, hogy ezek után elsőként léphetek pályára. Jó lett volna minél előbb túl lenni a dolgon. 

Nem tudom, kinek lehetek hálás a döntésért, amelynek köszönhetően az összes túlméretezett eb fegyelmező és ügyességi produkcióját végig kellett néznem, mielőtt sorra kerültem, mindenesetre sikerült elérnie, hogy az amúgy is ingatag önbizalmamtól teljesen megfosztva induljak neki az akadályoknak. Elnéztem a kolléga-jelölteket, ahogy szinte átrepülnek az akadályokon, és ugyanaz az igazságtalanság-érzés kerített hatalmába, mint amikor Mr Tökéletetes Lupo gyakorlatát kellett megtekintenem. Hát hol van itt az esélyegyenlőség?  Alacsonyabb akadályokat az alacsonyaknak!

Persze senki sem törődött velem és fenti antidiszkriminációs téziseimmel, úgyhogy a Gazda végül engem is felvezetett a pályára. Azt hiszem, tulajdonképpen egészen jól működtek a korábban megtanult beidegződések, mert végigcsináltam a pályát, és a fegyelmező feladatsor is egészen tűrhető eredménynel zárult. Lehet, hogy nem a legfényesebb eredménnyel, de megcsináltam. Most már csak az eldugós játék van hátra – gondoltam magamban boldogan – abban pedig egyenrangú vagyok bármelyik jelenlévő négylábúval.  

Legnagyobb döbbenetemre azonban nem az eldugós játék következett, hanem valami egészen más, amire nem számítottam. 

Méltóságom utolsó szikráját ekkor sikerült elveszítenem. A fegyelmező és ügyességi feladatok elvégzése után ugyanis a túlméretes ebtársaimat az alábbi gyakorlat elvégzésére bíztatták a gazdák:  

Elhűlve néztem a jelenetet, és valahogy akaratlanul is elképzeltem magamat a védőkaron csüngve. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Immár sehogy se fért a fejembe, hogy kerülök ide, a kutyavásárra. A Gazdának tudnia kellett erről a gyakorlatról, és mégis elhozott. Miért? – vakkantottam kétségbeesetten a Gazda felé, aki erre csak lehajolt, és nyugtatólag megvakargatta a fülem tövét. Most már végképp nem értettem. Talán szándékosan akar ilyen megalázó helyzetbe hozni a Gazda, vagy csak megártott neki a lefülelt marihuána ültetvények súlyos levegője?

Miután az összes kétlábú kolléga-jelölt végzett az őrző-védő gyakorlatokkal, felkészültem életem legnagyobb megaláztatására. Most rajtam van a sor – gondoltam, ám mégsem történt ilyesmi. Ehelyett egy furcsa dolognak voltam szemtanúja. A kutyák gazdái, miután átadták versenytársaimat a zsűriző rendőröknek, leléptek. A kutyáik nélkül elhagyták a telepet. Azt is hallottam, hogy pénzt kapnak majd a leadott ebek után. Ez csak egyet jelenthetett.

Helyesnek bizonyult a logikám a vásárokkal és a portékákkal kapcsolatban.

Ezek szerint engem is elvesznek majd a gazdámtól – futott át a gondolat a fejemben. Értetlenkedve néztem a Gazdára. Hát ennyit jelentettem csak neki? Nem voltam egyéb, mint egy pénzszerzési eszköz? Olyan, mint a szomszéd utcában a disznó, amit levágnak majd, ha elég kövérre hízott?   Miközben a Gazda az utolsó gyakorlatom helyszínéhez vezetett, a fülembe zúgtak az elhagyott ebtársak fájdalmas vonyításai a gazdáik után. Ekkor már nem akartam megfelelni. Már az sem nyugtatott meg, hogy nekem nem kell a védőkaron csüngve bizonyítani, mert minden bizonnyal felém ez nem elvárás. Már csak az eldugós játék volt hátra, de én már nem akartam rendőrkutya lenni, csak a gazdával akartam maradni.

Döntést hoztam. Szándékosan elrontok mindent, hadd lássák csak, hogy nem vagyok rendőrnek való. Akkor talán van esélyem, hogy a Gazdával maradjak.  

De nem sikerült a tervem. A Gazda olyan jó és alapos munkát végzett a felkészítés alatt, hogy az eldugós játékot maximális pontszámmal teljesítettem. A gyakorlások során szinte lételememmé vált ez a játék, és nem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Akármilyen magas fűbe dobták az apportot, mindenhol megtaláltam. 

És akkor bekövetkezett az elkerülhetetlen. A Gazda közömbös arccal odaadott egy igen nagy embernek, és hagyta, hogy az elvigyen. Igaz, nem adtam könnyen magam, mind a négy lábammal ellentartottam, és fájdalmas nyüszítéssel adtam tudtára a Gazdának, hogy vele szeretnék maradni. Minden eszközt bevetettem, de hiába, az a nagy ember elvitt.

Egy csempével kirakott helyiségbe kerültem, amely erős hasonlóságot mutatott egy orvosi rendelővel. Csakhamar a középen álló vizsgálóasztalon találtam magam, ahol az az ember minden testnyílásomba bekukkantott, és végig tapogatta az egész testemet, a mogyoróimmal bezárólag. Már épp kezdtem volna élvezni a helyzetet, amikor egy fájdalmas szúrást éreztem a tarkóm táján. Ezek után furcsaságok sorozatára lettem figyelmes. Arra még emlékszem, hogy a szemközti falon hullámozni kezdett a csempe, de közvetlenül azután, hogy kígyóvá változott, és rám támadt a falból kiálló csaptelep, kéjes álomba szenderültem.  

A kocsiban tértem magamhoz, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy még mindig a Gazdával vagyok. Félálomban hallgattam végig a telefonos beszámolóját (állandóan telefonál) a sikeres kutyavásárról, és arról, hogy az egészségügyi vizsgálaton is megfeleltem. Megtudtam azt is, hogy a gyakorlatok után az orvos vitt magával, és orvul elaltatott, hogy el tudja végezni a vizsgálatot, amely megállapította hogy nem vagyok diszlexiás…vagy diszgráfiás…vagy diszpláziás (üzenet a szerkesztőnek: a megfelelő szó kiválasztandó).  Ekkorra már mindent megértettem. Engem nem adott le a Gazda.

Ezek szerint együtt maradunk, és együtt fogunk szolgálni a haza és a jog védelmében!

Tudtam, hogy fantasztikus csapat leszünk, és már alig vártam, hogy elkezdjük a tanfolyamot, hogy igazi, képzett rendőrkutya váljon belőlem. Hamarosan be is iskoláztak minket. Hogy mi történt a képzés négy hónapja során, melynek végén kábítószer-kereső kutya vált belőlem, a következő bejegyzésből kiderül.

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy rendőri pályafutásom indulása finoman szólva nem mindennapi módon indult. Az, hogy egy kifutóba kerültem növendék rendőrkutyákkal, inkább csak a vakszerencsének, vagy a véletlennek volt köszönhető, noha egyesek a sors kezét, vagy az isteni gondviselést is láthatják benne. Én utóbbiban hiszek.  

A legutóbbi két bejegyzés során megtudhattátok, hogy kábítószer-kereső kutyaként szolgáltam hosszú ideig, arról azonban még nem beszéltem, hogy miként kerültem egyáltalán a rendőrség közelébe. 

A kalandos történetet a születésemmel kell, hogy kezdjem.

A kicsiny lakás, amelyben világra jöttem, a jó szagok kifogyhatatlan tárházát nyújtotta. Először is ott volt anyám, akinek édes tején hatan osztoztunk az alomtestvéreimmel, és akik teletömött hassal ugyanolyan elégedettség-szagot árasztottak magukból, mint anyánk, amikor megsimogatta őt a tenyésztő. Aztán itt voltak még a konyha felől folyamatosan áradó illatok.  Íncsiklandó sült hús, raguleves, vagy pörkölt szaga csalogatott minket folyton oda, de bemennünk nem volt szabad. 

Ez a kép csak illusztáció

Testvéreim közül mindig én voltam a legnagyobb, ezért nem okozott különösebb gondot, hogy anyám emlőihez verekedjem magam. Szerencsés sorsúnak éreztem magam egészen addig,

amíg jó hírű tenyésztőm sas szemével idejekorán felfedezte, hogy valójában egy genetikai hulladék vagyok.

Korán észrevettem, hogy sokszor árgus, gyanakvó szemekkel méreget engem, és azt is, hogy több figyelmet kaptam, mint az alomtestvéreim. Bevallom, egészen addig hízelgő is volt a kitüntetett aggodalom, míg egy szép napon a tenyésztőm megállt az alom előtt, és csípőre tett kézzel elkiáltotta magát.

• - Te Apus! Már jó ideje figyelem azt a kis görbelábút! Úgy éljek, hogy ezüstszínű lesz!

Az Apusnak nevezett kan erre felkapott, gépolaj-szagú kezében alaposan megforgatott, és még az alig pelyhedző bundámat is megcibálta.

• - Hogyaza... – sommázta észrevételeit az Apus. – És még ráadásul túlméretes is. Na ezze’ jó’ kikaptuk! Kár vót beojtani!
• - Vissza is mondom gyorsan az egyesületnél a törzskönyvét, a franc se fog fizetni a papíroké’
• - Ja. Majd azt mondjuk, hogy az egyiket közbe’ agyonnyomta az anyja. Micsináljuk vele?

A tenyésztőm aggodalmasan ingatta a fejét, majd egy olyan nagyot sóhajtott, mintha kiderült volna, hogy a pegazus-tenyészetében szárnyatlan csikók jöttek a világra.  

•  - Ezt még kiállításra sem lehet vinni – fanyalgott. – Meg rontja az üzletünket is. Még majd asziszik, hogy az alomtestvérek is selejtesek!
• - Ja. Ha vevők jönnek, majd e’ kő dugni. Nehogy meglássák.

Fenti dialógus hallatán több ponton is elbizonytalanodtam. Egyrészt sehogy sem fért a fejembe, hogy anyánk, aki alig volt nagyobb egy New- York-i patkánynál, hogyan nyomhatott volna akármelyikünket is halálra, másrészt nem értettem a probléma mibenlétét. Mi a gond velem?

Hát az ezüst nem szép szín?

Sőt, annyira ronda, hogy el kell engem dugni? Azóta persze már kiokosodtam, és sok mindent látok abból a kutyavilágból, melyet az emberek mesterségesen kiállítási kutyákra és szolgálati kutyákra szakítottak. A szakadék a két világ között szinte áthidalhatatlan. Nehéz világ mind a kettő, de én mégis nagyon hálás vagyok Ebek Urának, a nagy Kutyaistennek, hogy emígyen egyengette sorsomat. Százszor inkább ezüstszínű rendőrkutya legyek, mint egy „fajtasztenderdnek megfelelő” kiállítási darab.

Nos, miután Ebek Ura megvilágosodást küldött a tenyésztőim szemére, mindennapos téma volt, hogy miként szabaduljanak meg tőlem. (Szerencsémre ilyen esetekben a halálbüntetés már nem alkalmazható kis hazánkban, ezért az állatorvosok el is utasítanak minden ilyen jellegű kedves kérést. Nem mint hogyha ez a megoldás felmerült volna) Fontos volt ugyanis, hogy SOHA, SEHOL ne tudódjon ki, hogy én valaha is megszülettem ettől az anyától. Ezért aztán az ötlet, hogy hirdetést adjanak fel „Yorkie kis színhibával ingyen elvihető” jeligére, egyhangúlag leszavazásra került. A Yorkie-tenyésztő társadalom ugyanis brutálisan kemény. Ebben a kegyetlen világban elég csak egy kis hibát elkövetni, rögtön rásütik a tenyésztőre a bélyeget, hogy „selejtgyáros”. Ez túl nagy kockázat lett volna, valljuk be.

Így történt, hogy csak halkan, a lépcsőfordulóban pusmogva ajánlgatott engem a tenyésztőm boldog-boldogtalannak. Gondolom, hogy sikerrel járhatott, mert alighogy leszoktam anyám csecséről, egy idegen férfi markában találtam magam. Mivel nektek, embereknek valamilyen különös okból kifolyólag nagyon fontosak a számok, ezért elárulom azt is, hogy milyen áron keltem el. Összehasonlításként mondom, hogy testvéreimért hatvanezer forintot adtak. Még úgy is fültanúja voltak a biznisz lebonyolításának, hogy engem a vevő érkezésekor a budiba száműztek. Nos, talán kitaláltátok, engem NULLA (avagy 0, zéró, semmi, zérus, nihil) forintra áraztak be a tenyésztőim. Lehet, hogy most meglepődnének, ha tudnák, hogy a kiképzésem után is beáraztak,

a rendőrség 475.000 (igen, négyszázhetvenötezer) forintos értéket állapított meg nálam.

Ez nagyrészt a rám fordított oktatást és kiképzést takarja. 

Na de ne menjünk ennyire előre!

Nos, az ismeretlen férfi mellső zsebében (tényleg!) kerültem a Dunakeszi kutyakiképző bázisra, ahol ez a jó ember (hívjuk Lajosnak) kiképzőként dolgozott.

Kiváló szakember lévén már akkoriban felfedezte a bennem szunnyadó tehetséget, és nagy gyorsan a kiképzésre váró rendőrkutyák közé vetett. Gondolta, hadd szocializálódjak. Na ott utáltam meg azokat a kutyákat, amik nagyobbak egy mosómedvénél. Hiába volt kölyök mind, a tappancsuk már akkor nagyobb volt, mint a fejem. El lehet képzelni a riadalmamat. Mintha mammutok járkáltak volna körülöttem. 

Az egyetlen, ami ebből a korszakomból megmaradt, az a játékom. Volt egy kedvenc kis plüssöm, amit kedvemre rágcsálhattam, de nagy bosszúságomra a kiképző állandóan elkeverte valahová. Meg is állapítottam magamban, hogy roppant szétszórt ember. Hol a szekrényből, hol az ajtó mögül, hol meg a függöny mögül kellett előhalásznom, hogy visszaszerezzem.

Mindig nagyon örvendezett, mikor megtaláltam. A lelkesedését viszont kissé furcsállottam, hiszen őt sosem láttam plüssjátékot rágcsálni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, ez egy játék, amit a kiképzőm eszelt ki nekem. Ő már akkor sejtette talán, hogy ez a játék fog elvezetni engem azon a rögös úton, amelynek végén rendőrkutyává avattak.

A továbbiakról majd a következő bejegyzésben, tartsatok velem akkor is!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Figyelem! A bejegyzés a tenyésztési körülményekkel kapcsolatban nem a valóságot, sokkal inkább egy jelenséget mutat be (noha tény az, hogy a kutya a színhibája miatt "csak" elajándékozható volt). Semmiképpen nem célja, hogy  megbántsa a tenyésztőt (hálásak vagyunk neki Jociért), de az igen, hogy görbe tükröt mutasson a pedigré-mániás társadalomnak.  - a szerk.

Miután befejeztem a naplóírás okainak boncolgatását, be is mutatkoznék, hiszen az előzőekben erre nem teljes körűen került sor. Álljon hát itt néhány sorban egy kis biográfia.

A nevem József, fajtám szerint yorkshire terrier vagyok. Igen, jól láttátok a képen, egy kicsit furcsa színű yorkshire terrier, nem éppen a fajtasztenderdnek megfelelő. Erre még később  kitérek. 2008-ban láttam meg a napvilágot, és mire az egy éves születésnapomat ünnepeltem, 2009. júliusában már kábítószer-kereső végzettséget szereztem ( A teljesség kedvéért megemlíteném, hogy ez egy igazi OKJ-s szakma, úgyhogy tessék komolyan venni :). 

2015-ig álltam a biztonság és a jog szolgálatában, majd nyugdíjba mentem. Jelenleg családi körben, jól megérdemelt pihenéssel töltöm időmet.

2009-2012-ig „területen” szolgáltam a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányságon, majd 2012-2015–ig az Országos Rendőr-főkapitányság Dunakeszi kutyakiképző bázisán folytattam áldásos tevékenységemet.

A szolgálati időm első felét az aktív nyomozási cselekmények és a folyamatos készenlét jellemezte. Ebben az időszakban szinte minden napra jutott egy jó kis házkutatás, autó –vagy csomagátvizsgálás, sőt, nagyon gyakori vendégek voltunk a Győri Büntetés-végrehajtási Intézetben is, ahol a rosszfiúk zárkáit rendszeresen átnéztük. Utóbbi helyen gyorsan terjedt a hírem, miután az egyik tiszteletreméltó rab úr arcára ráfagyott a termetemen gúnyolódó mosoly.

A szolgálati időm második etapját Dunakeszin töltöttem, ahol tudtam egy kicsit szusszanni, hiszen itt főként a felnövekvő generáció okításán és az iskolai drogprevenciós előadásokon dolgoztam, és csak egyszer egyszer vettem részt bevetéseken. Utóbbiak közül talán a Sziget fesztivál, vagy az Ozora fesztivál érdemel említést, ahol a drogmentes környezet fenntartásához én is hatékonyan hozzájárulhattam. Mindezek után nem csoda, hogy az érdekesebb akciók és bevetések a pályám elején történtek, amikor a „területen” bizonyíthattam. Ezekről később mesélni is fogok, mindezt természetesen a személyes és különleges adatok védelmére vonatkozó előírások maximális szem előtt tartásával (hú, de hivatalos – a szerk). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a csatolt jegyzőkönyvekről és egyéb dokumentációkról mindennemű személyes adatot töröltük. A szakzsargonban ezt úgy hívják, hogy anonimizálás.   

Mielőtt azonban megvenném kilóra a tisztelt publikumot néhány sikeres és hangzatos történettel, szeretném, hogyha egy kicsit bepillantanátok a kulisszák mögé. Így ugyanis sokkal kerekebb képet kaphattok arról, hogy milyen kemény munka áll a rendőrkutyák mögött. És azt hiszem, hogy ezt fajtától függetlenül mindannyiunk nevében kijelenthetem.

Mivel a keresőkutyák erőssége a szimatmunkában rejlik, ezért először is néhány szót ejtenék a kutyaorr-ról, arról az érzékeny műszerről, amely képessé tesz minket arra, hogy segítségére legyünk a szaglásban erőteljes hendikeppel rendelkező kétlábúnak.

Tudjátok ti azt, hogy milyen nagyszerű a kutyaorr? Honnan is tudnátok? Sejtelmetek sem lehet róla, hiszen még a témát sem helyes módon közelítitek meg. Higgyétek el, tudom, miről beszélek, hiszen pályafutásom alatt nagyon sok tudományos témafeldolgozással találkoztam, és a gazdám által tartott drogprevenciós előadások anyagát is kívülről fújom. Amikor az emberek a kutya orráról és a szimatmunkáról kezdenek el beszélni, akkor rögtön olyanokkal jönnek, hogy

„a kutyák orra töméntelen információt képes felfogni, szaglógumója negyvenszer nagyobb, és körülbelül milliószor érzékenyebb az emberénél. Egyes kutyafajták, például a vérebek orra akár 100 milliószor is érzékenyebb lehet az emberinél. A kutyák agyában 125-220 millió idegsejt végzi a szaglószervi ingerek feldolgozását. A kutyák orrának érzékenysége a szaglóhám megnövekedett felületének, illetve a fejlett agyi feldolgozásnak köszönhető. Egy átlagos kutyánál ennek a felületnek a nagysága 130 cm², míg az embereknél csak 3 cm².” (forrás: wikipédia)

Brrrrr. Mi van?! Számok, számok és számok. Benneteket, embereket, úgy tűnik, hogy csak a számok érdekelnek, pedig ezek semmit, de semmit nem mondanak el arról, hogy miért is olyan különleges a kutyaorr. Legalábbis ti, emberek, különlegesnek tartjátok, és jómagam is rájöttem, hogy az emberi orrhoz bizony még csak nem is hasonlítható. Hamar észre kellett, hogy vegyem, hogy az emberi orr csak nagyon korlátozottan képes arra, hogy különválassza a szagokat, és azok közül is csak a legerősebbet képes érzékelni. Mi viszont egy sokkal teljesebb világot érzékelünk, ahol a szagok nem oltják ki és nem írják felül egymást, ezért helyzettől függően akár száz különféle illatból is tudunk következtetni arra, hogy épp mi folyik a környezetünkben. És még egy fontos különbség. Az emberek szerint csak a tárgyaknak lehet szaga, vagyis olyan dolgoknak, amelyek materiális önmagukban léteznek. Így a banánnak banán illata van, a tökfőzeléknek tökfőzelék szaga, a szomszéd család által égetett műanyagnak meg büdös füstszaga.

Talán el sem hiszitek, hogy nemcsak a tárgyaknak, de az általatok csak fogalomként emlegetett érzelmeknek is van szaguk.

Sőt, nagyon sokszor ezek a legerősebbek. A szomszédék csivavája például időről időre az őrületbe kerget a szerelem édes-fűszeres bódító illatával. Ilyenkor még a ruhaválasztását is képes vagyok megbocsátani neki. Bátran kijelenthetem, hogy a szerelem szaga a legerősebb. Második helyen végzett nálam a félelem szaga. Nem volt olyan házkutatás, ahol a bűnözők ne ontották volna magukból azt a kesernyés, fanyar szagot, ami szinte zakatolt a levegőben, és egyértelműsítette számomra, hogy mennyire izgatottak, és félnek a lebukástól.

A düh szaga olyan, mint a poshadt mocsár, magába húz és el akar nyelni, a szomorúságé pedig lassan örvénylő, savanyú, hasonló a betegség romlott szagához. Azt, hogy a betegség szagát is megérezzük, nemrég jöttek rá a kétlábúak. Azóta klinikai tesztekkel is igazolták, hogy a daganatot olyan korai stádiumban is kiszagoljuk, amikor egyéb tesztek még nem alkalmazhatóak, de számos fajtársam dolgozik már epilespsziás emberek segítőjeként, mint rohamjelző kutya.

A legjobban a vidámság illatát szeretem. A lánykölyök nagyon sokszor áraszt ilyet magából, ezért is viselem el tőle, hogyha az énkicsipónim helyett néha énkicsijózsim-at játszik velem, és ruhákba öltöztet. A vidámság szaga olyan könnyű és friss, mint a nyári szellő. Egyszerűen felvidít. 

A szagok világába tett utazással le is zárom ezt a bejegyzést. A következőkben majd a rendőrkutyák kiválasztásáról szeretnék beszélni, hiszen a hosszú kiképzést egy szigorú válogatás előzi meg. Egy igazi casting, mondaná az, aki a show bizniszben nyomul. Na de hogy kerültem én egy ilyen castingra? Ki volt az a bátor versenyző, aki  komoly arccal elment a rendőrségi válogatóra, és benevezett engem is a német juhászkutyák és a malik mellett? A következő bejegyzésből kiderül.

Tartsatok velem!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Nózi

Ez az első blogbejegyzésem, úgyhogy egy kicsit izgulok. Remélem nem okozok csalódást azzal, hogy nem igazi celebekkel, hanem csak ebekkel találkozhattok ebben a blogban. 

Talán nem is baj, hiszen mostanság sokan rossz színben tüntetik fel azokat, akiket celeb néven emlegetnek. Sőt, már-már szitokszóvá avanzsált ez az egyszerű szó, ami pedig semmi egyebet nem jelent, mint  „híresség”. Nekem tetszik ez a szó. Igen, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy egykoron nekem is részem lehetett abban, amit ez a szó takar, hiszen magazinok, napilapok és tévécsatornák adták egymásnak a kilincset, és egyeztettek folyton a gazdámmal, hogy megismerhessenek.

Ha semmit sem tudsz rólam, kedves olvasó, mindössze annyit, hogy ebben az írásban egy rendőrkutya fog mesélni a kalandjairól, bizonyára önkéntelenül beugrik egy kép rólam, így ismeretlenül is. A képzeletedben azonnal megjelenik Ő, a vérbeli szolgálati eb. Okos, szolgálatkész tekintetét mindig a gazdira szegezve várja a parancsot. Ha a mocsárba, vagy egy égő erdőbe küldik Őt, Ő visszavakkantás nélkül bemegy, hiszen a parancs megkérdőjelezhetetlen. Német precizitással deríti fel orrával a terepet, erős csontozatának, ruganyos testfelépítésének meg sem kottyan, hogyha egy összedőlt ház romjaira küldik őt kutatni. Felálló fülei radarként fognak fel minden neszt, hogyha a rabló nyomában jár, és könnyűszerrel védi meg az imádott embert a támadótól, hiszen őrző-védő kiképzésben is részesült. Mit neki a durrogó fegyver, csak megy előre az ostromba, hogy teljesítse küldetését. Sosem lazít, még akkor is szorosan láb mellett halad, és feszülten várja a parancsot, hogyha a gazdával csak egy fagyizós sétára mennek. Ilyenkor sem veszi észre, hogyha a járókelők megbámulják őt, dicsérik vörösesbarna – fekete rajzos bundáját, fegyelmezett lépteit, markáns pofáját, erős állkapcsát.

Ugye eltaláltam? Ilyennek képzeltek engem is.

Álljon is itt egy kép, melyen négylábú kollégáim társaságában engem is lencsevégre kaptak. Kitaláljátok, hogy melyik is vagyok én?

Nos? Németjuhász kutya? Belga Juhász? Vagy netalántán Magyar Vizsla?

Nagyon sajnálom, hogyha most kiábrándítalak téged. Ha azt várod, hogy egy olyan munka vérvonalú németjuhász fog itt mesélni, aki apai-anyai ágon nyolc ősre tudja visszavezetni a pedigréjét, akkor nagyot fogsz csalódni. Én nem ilyen vagyok. Sem kívül, sem belül, sajnos. Én nem erősítem azt a sztereotípiát, amit Rin-Tin-Tin és Rex olyan sikeresen elültetett a fejekben.  Ezért, hogyha erre vágynál, kedves olvasó, akkor azt tudom javasolni, hogy menj vissza REX-et nézni, mert benne nem csalódhatsz. Bár halkan megjegyezném, hogy a Rexet még egy filmen belül is legalább öt kutya játszotta, és egyikük sem volt önmagában szuperhíró. És én sem vagyok az.

Most álljon itt a fenti kép eredetije, ahol a sort jobbról egy yorkshire terrier zárja.

Nos, az a kakukktojás, az én vagyok.

József, a kábítószerkereső rendőr-eb.

Igen, most lehet nevetni. Nem érdekel, hozzászoktam már.

Na jó, tudom, hogy sokan egyáltalán nem nevetnek ki engem, sőt, talán elismerően csettintenek az ujjaikkal. Talán valakinek ismerős ez a kissé görbe láb és az ezüst bunda. Mert jó néhányatokkal már biztosan találkoztam valamelyik iskolában, a számtalan drogprevenciós órák egyikén.  Akinek pedig esetleg az ábrázatom láttán tikkelni kezdene a szeme, illetve apró idegrángások jelennének meg a szája szegletében, attól elnézést kérek, hogyha a régi emlékekkel felzaklattam volna. Velük biztosan nem egy iskolában találkoztam, drogprevenciós órán. Sanszosabb, hogy egy házkutatáson, netalántán egy börtöncellában.

Azon gondolkodtam, hogy vajon lehet-e ennél nagyobb hendikeppel indulni a rendőri pályán, mint hogy a kutya yorkshire terriernek születik. Olyan yorkshire terriernek, akinek ráadásul még törzskönyve sincs, mert színhibás.

Milyen furcsa is az élet. A tenyésztőm azért lökött ki az alomból, mert rontottam volna a tökéletes, fajtasztenderdnek megfelelő szőrszínű testvéreim esélyeit az eladáskor. Hat hetes koromban egy olyan embernek ajándékoztak oda, aki csakhamar továbbadott engem a gazdámnak. Új gazdám rendőr őrnagy volt, és a rendőrségi kutyakiképzőknél dolgozott. Amikor magához vett, talán rögtön sejtette, hogy nem egy Fradi-Újpest meccsen fognak engem bevetni a keménymag ellen, de tekintettel arra, hogy a rendőrkutyák alkalmazásának milliónyi terepe van, ezért azt gondolhatta, hogy valamire én is jó leszek. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy így is lett, de mielőtt az izgalmasabbnál izgalmasabb bevetéseimről mesélnék, egy pár szóban szeretném elmondani, hogy miért is fogtam ennek a naplónak a megírásába (azon túl, hogy nyugdíjasként már van időm egy kicsit a múlton merengeni, és számot vetni).

 Az egyik oka az, hogy az egész életemet végigkísérte egyfajta szirupos „cukimukizás”. Pedig hogy gyűlölöm! Sőt, ahogy idősödöm, egyre jobban agyamra megy, ha valaki makogva közeledik hozzám (oda is kaffantok, ha kell). Fiatal koromban nem érdekelt ennyire, meg aztán időm nagy részét helyszíneken töltöttem, ahol az eljárás alá vont személyek nem igazán foglalkoztak azzal, hogy cuki vagyok-e vagy sem. Ők nem nagyon szólítottak sehogy, csak bamba, hitetlen-kérdő szemeket meresztettek rám egészen addig, míg elő nem került az eldugott szajré. Szóval aktív koromban még volt bennem egyfajta tartás a cukimukizás ellentételezésére, de most, hogy nyugdíjassá „degradálódtam”, már nincs kompenzáció. Simán egy cukimuki kutyus vagyok, pont olyan, mint a szomszédék csivavája, aki kutyaruhát hord, és még a saját ugatását se érti. Na nem mondom, a gazdám lánykölyke néha velem is játszott beöltöztetőset, melynek eredményeképpen úgy néztem ki, mint a fentebb említett tiszteletreméltó fajtárs, de azt legalább nem látta senki. Igaz, tudomásom van róla, hogy a lánykölyök nem átallott fényképezőgéppel megörökíteni néhány pillanatot megaláztatásaim alkalmával, de a szerkesztőmnek, aki a blog vezetéséért, és a szöveg gondozásáért felelős (udvariasságból itt megemlítem a nevét, Katának hívják) szigorúan megtiltottam, hogy bármilyen beöltöztetős, cukimuki képet tegyen az anyagba. Hiszen végül is egy komoly rendőrkutya visszaemlékezéseiről beszélünk. 

Nyolc évesen mentem nyugdíjba, ami emberi léptékkel számolva kb. 50 év. Sajnos nem élem meg jól a megváltozott élethelyzetemet, de amióta tudom, hogy a nyugdíjas depresszió normális jelenség (még tudományos szakkönyvek is foglalkoznak vele), azóta egy kicsit lazábban kezelem a saját heppjeimet. No meg kitaláltam magamnak ezt a naplóírást, ahol egy kicsit újraélhetem a sikereimet, és tehetek a cukimuki skatulya ellen. Írói álnevet is választottam.

 Nóziként fogom a naplóbejegyzéseimet tenni. 

(a József név amúgy is elég béna). A Nózi kifejező név. Nem nagyzoló, nem sejtelmes, nem trendi, csak simán kifejező. Benne van minden, ami vagyok. Hiszen az orrommal értem el, hogy mostanra a világ nemcsak néhány bűnözővel lett kevesebb, de számtalan olyan gyerekkel lett több, akik kutyás rendőrök szeretnének egyszer lenni, ugyanis megszámlálhatatlan iskolai kutyás bemutatón vettem részt, ahol a gyerekek mindig őszinte rajongással fogadtak  :) .

Az írásaim legfőbb üzenetének azt szánom, hogy

nem a pedigré, és nem a termet a lényeg.

Természetesen én is nagy tisztelője vagyok a németjuhász kutyák szolgálatkészségének, de Tisztában kell lenni például a nagy testtel járó hátrányokkal is. Amíg például „Mr Példaszerű Rex” óriási károkat tud okozni egy autóátvizsgálás során a kaparásával, és ráadásul nehézkesen mozog a szűk térben, addig én a kesztyűtartóban is megfordulok. Így pontosan be tudom határolni a rejtekhelyet úgy, hogy minden tiszta és sérülésmentes marad.  És ez komoly szempont lehet egy esetleges „lyukra futásnál”. Nincs is ugyanis annál rosszabb, mint egy eredménytelen kutatás után (pl. ha üres a rejtekhely) unottan kuksolni az irodában, amíg a gazdám az eljárás alá volt személy panaszlevelével kapcsolatos kivizsgáló jelentést írja, amelyben próbálja kimagyarázni a kiszakadt bőrkárpitot meg a szétkapart gyöngyházas fényezést. Mert ilyenek ezek a bűnözők. Még nekik áll feljebb. Erről is lesz néhány történetem. Ott vannak továbbá a titkos bevetések. Ha azt hiszitek, hogy egy körszakállas kopasz nyomozót küldenek előfutárnak egy drogdílerhez a Rex kutyájával, akkor tévedtek. Azért a dílerek sem teljesen hülyék. Hiába vannak civilben a rendőrök, egy ilyen párosról messziről ordít, hogy kinek az oldalán állnak.

Na de kinek tűnne fel egy yorkie-t sétáltató férfi?

Meggyőző az érvelésem, ugye?  

Végül, de nem utolsó sorban a naplóírás mellett szólt az a sok butaság, ami a  kábítószerkereső kutyák képzésével és alkalmazásával kapcsolatban terjedt el a köztudatban, állítva, hogy függők vagyunk. Természetesen mindezekről szót fogok ejteni, és bízom benne, hogy a naplóm sok mindent tisztázhat a függőségünk mibenlétéről.

Mert azt nem tagadom, hogy valóban függők vagyunk.

Sajnos elfecsegtem a karakterszámot, és az igazi bemutatkozást meg sem tudtam ejteni. Mindazonáltal bízom benne, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődésedet a rendőrségi szolgálati kutyák iránt, úgy általában a kutyák iránt, vagy csak simán jómagam iránt, és igyekszem majd, hogy a következőkben minél teljesebb képet adjak erről a világról. Aki nem tudná kivárni a következő bejegyzést, és információéhségben szenved, annak álljon itt néhány hivatkozás, ahol jobban is megismerhet engem.

RTL Klub Fókusz 

TV2 Napló

Bors

Egyébiránt úgy tervezem, hogy a bejegyzések során bemutatom majd a kiválasztás, majd a képzés menetét, mesélek a legizgalmasabb bevetéseimről (sőt, néhány jó barátom akciójáról is), és ha nem untatlak vele, akkor a mindennapjaimba is bepillantást nyerhettek.

Tartsatok velem legközelebb is!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!