Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy egy négy hónapos tanfolyam után, 2009 júniusában sikeres vizsgát tettem, mint kábítószerkereső kutya, és készen álltam az első bevetésemre.

Fentiek ellenére első éles akciómra csak majd két hónappal később, 2009. szeptember 04-én került sor. Kérdezhetnétek, hogy miért tartott ilyen sokáig, hogy a haza szolgálatába álljak. Nos, ez előttem sem teljesen világos, de azt tudom, hogy ezt a köztes időszakot súlyos tragédiák árnyékolták be, melyeknek a Gazda volt az elszenvedője. A tragédiák sorozata Lupo hirtelen és érthetetlen halálával zárult, amire mindig lelkiismeret-furdalással gondolok vissza, hisz nem egyszer ábrándoztam arról, hogy egyedül birtoklom a Gazda szeretetét. Mivel nagyon sokat tanultam tőle, és méretei ellenére nagyra tartottam, szentelek majd néhány bejegyzést az ő hőstetteinek is. Biztosan nem tudjátok, hogy Kántor mellett Lupo az egyetlen rendőrkutya, akinek az Országos rendőr-főkapitány örökös rendőrkutya címet adományozott.

A köztes időszak mindazonáltal nyugodtan telt. Miután mancshoz vettem a diplomámat, újra a Győri Rendőr-főkapitányság kutyás részlegén találtam magam, bevetésre készen. A plecsnimmel és a tudásommal felvértezve immár még peckesebben tettem meg a kötelező tiszteletkörömet a nagyra nőtt győri rendőrkutyák kenneljei előtt, akik valamiért nem repestek az örömtől, hogy újra láthatnak, és továbbra sem tűrték jól, hogy kívülről megjelöltem a rácsos ajtajaikat. Egyszóval ott semmi sem változott, míg én távol voltam. 

Egyébiránt a napjaim nagyrészt gyakorlatozással és pihenéssel teltek, és már szinte bele is törődtem ebbe az állapotba, amikor egyik éjszaka különös zajra ébredtem. A Gazda járkált fel-alá a lakásban, és idegesen telefonált. Izgatottságának a szaga hamar bekúszott az orromba, amitől végképp kiment a szememből az álom.

• - Nem tudom, hogy képes-e rá – beszélt a telefonba.. – Lupo megcsinálta volna, de József még nem dolgozott ennyit egyhuzamban, fogalmam sincs, hogy bírni fogja-e végig. Azért akárhogy is vesszük, egy autó, egy garázs és egy hatalmas családi ház lekutatása egyszerre nem kis munka. Még egy tapasztalt, nagytestű kutyának is legalább négy óra.       

Nem teljesen értettem, hogy miről van szó, de az ösztöneim azt súgták, hogy eljött az első igazi bevetésem ideje. A felismeréstől a gyomrom tájékára egy enyhe kis remegés kúszott. Sokat ábrándoztam már arról, hogy milyen fantasztikus élmény lesz élesben keresni, az örömömet azonban beárnyékolta az, ahogy a gazdám rólam beszélt. Úgy tűnt, Lupo még halála után is visszajár, hogy itt kísértsen körülöttem. Tudtam, ez mindaddig így is marad, amíg nem bizonyítok. 

Eljött hát az idő, most megmutathatom, mit tudok.

Kis idő múlva már a rendőrautóban ülve hallgattam a fejleményeket. Kiderült, hogy a Csornai Rendőrkapitányság rendőrei kábítószer-gyanús anyagot foglaltak le egy autóból, amiben úgy sejtették, hogy további rejtekhelyek lehetnek kialakítva. Na itt jöttem én a képbe. És ha már elindult a nyomozás, akkor szerették volna átnézni a tulaj garázsát és családi házát is. Miközben utaztunk, megpróbáltam magam elé képzelni azt a bűnözőt, akivel majd minden bizonnyal szembetalálom magam. Az első igazi bűnöző az életemben. Vajon hogy nézhet ki?

A kiképzés alatt mutatott képektől megfertőzve a gondolataimba bekúszott Ő, a drogos.

Ápolatlan, borostás alak lehet, aki a hosszú, zsíros haját állandóan a füle mögé tűrögeti. Vagy talán csimbókokban áll a sérója, mint a kubai rasztás csávóknak. A bőrét mindenfelé heges tetoválások csúfítják, és a ruhája is bűzlik a szennytől s a mosdatlanságtól. Fel kell készülnöm, hogy majd törni zúzni fog, ha leleplezem a rejtekhelyét.

Gondolati kalandozásaim közepette észre sem vettem, hogy megérkeztünk Csornára. Itt a Gazda gondosan és egyfajta ünnepélyességgel rám tette a “rendőrség” feliratú hámot, mielőtt kiterelt volna engem a csillagfényes szeptemberi éjszakába. Egy garázssornál álltunk meg.

Egy különös, addig sohasem érzett szag kerített a hatalmába, ezért nyomban a szagforrás irányába fordultam, és szimatolni kezdtem.

Egy kesernyés aroma töltötte be a levegőt, ami szinte zakatolt a levegőben. Egy fiúból áradt, aki lehajtott fejjel ácsorgott egy autó mellett, több rendőr társaságában. Nem mozdult, de én éreztem, hogy reszket a félelemtől.  Csendes pánikjának különös, izgató szaga volt, ami üldözésre ösztönzött. Természetesen nem támadtam meg, hiszen nem ezért voltunk ott, de ebből az izgatottságból hihetetlen erőt tudtam meríteni a kereséséhez. Ezen kívül még egy tapasztalással okosabb lettem. Képzelményem a DROGOS emberről teljesen használhatatlannak bizonyult. Most már azt is tudom, hogy ezt a jelenséget úgy hívják, előítélet. A kiképzés során látott elborzasztó képeket ráhúztam mindenre és mindenkire, holott a valóság sokkal árnyaltabb, emiatt sokkal aggasztóbb. A fiú egyáltalán nem volt ápolatlan, vagy borostás. Szája körül alig pelyhedzett valami bajuszka-féle, és nagyon fiatal szaga volt. Hajára és a bőrére kenőcsöket és illatszereket kent, amivel azonban nem tudta elkendőzni az izgatottság és a félelem szagát. Nagyon együttműködően viselkedett, teljesen behódolt a rendőröknek, akik mindenféle kérdéssel bombázták.

- Kié az autó? – hangzott a kérdés.

- Anyámé – válaszolt a fiú halkan.

- Akinek, gondolom, fogalma sincs arról, hogy a fiacskája elkötötte az autót – fűzte tovább az egyenruhás.

A fiú lehajtott fejjel nemet intett, mire a rendőr egy nejlonzacskót lengetett meg a fiú orra előtt.

- Ezen kívül van-e még elrejtve kábítószer az autóban? – kérdezte. A fiú megint csak ingatta a fejét.

- Figyelmeztetlek, hogy nincs értelme tagadni, mert egy profi kábítószerkereső kutyát hozattunk, aki úgyis megtalálja a rejtett szajrét. 

A fiú ekkor rám nézett, egy pillanatig egymást bámultuk. Talán csak én láttam, hogy egy kutyavakkantásnyi időre átsuhant az arcán egy mosolyféle. Nem lenéző mosoly volt az, hanem olyan szeretetteljes. Örömét lelte abban, hogy rám nézett. Nem mondom, hogy levett a lábamról ezzel a mozzanattal, de meg kellett, hogy állapítsam, hogy nem egy mindenre elszánt, elvetemült gazemberrel van dolgom. Már-már kezdtem megsajnálni a fiút, mikor a gazdám felszólított, hogy ugorjak be az autóba. 

Azonnal megéreztem a marihuana szagát. Könnyű dolgom volt vele, hiszen ennek van az egyik legáthatóbb aromája. Vad keresésbe fogtam, egyik ülésről a másikra ugrottam, bemásztam az ülések alá, beszimatoltam a kesztyűtartóba és a kárpit alá, de sehol semmi. Bevallom, rossz érzéssel fejeztem be a kutatást, hiszen eredménytelenül zárult. Teljes elkeseredésemre még a játékomat sem kaphattam meg. Mindezeket a Gazda jegyzőkönyvben is rögzítette,

A keresés után a Gazda a fiúhoz lépett, így én is közelebb kerültem a delikvenshez. A fiú nem nézett a Gazdára, engem bámult szomorú szemekkel.

- Szeretnéd megsimogatni a kutyát? – hangzott a váratlan kérdés a Gazda szájából.

A fiú válasz helyett leguggolt, és reszkető kézzel simogatni kezdett.

A Gazda is leguggolt mellénk.

- Hol vannak a szüleid? Tudják, hogy merre jársz?  - kérdezte a Gazda.

- Anyám vendégségben van. Vele élek. Apámról semmit se tudok.

- Jól van. Van még nálad cucc? Akár a garázsban, akár a házban.

- Nincs, de ezt már mondtam.

- Oké. Rendben. Ennek ellenére át kell kutatnunk ezeket a helyiségeket. Édesanyád a tulajdonos igaz?

A fiú bólintott, közben folyamatosan éreztem a simító kezét.

- Értesítenünk kell őt, hogy a házkutatási engedélyt átadjuk neki.

A fiú keze egy pillanatra megállt a hátamon, majd még jobban reszketni kezdett. Most már nemcsak annyira a félelem szaga borította be, hanem a szomorúságé.

- Nagyon ki lesz borulva – válaszolt.

- Mióta vagy fogyasztó?

- Csak néhányszor próbáltuk ki a haverokkal, nem élek vele rendszeresen.

- És elárulod majd, hogy kiktől vetted a cuccot? Ez enyhítheti a büntetésedet is.

- És akkor nem kell börtönbe mennem? – ebben a pillanatban a fiú a tekintetét levette rólam, és a Gazdára szegezte.

- Nagy eséllyel el sem jut az ügy a bíróság elé. Általában az ügyészég megrovást szab ki, hogyha kis mennyiségről van szó, és bizonyítottan nem kereskedtél vele.

A fiú megint bólintott.

- Elmondok majd mindent.

- Rendben – válaszolta a Gazda – Úgy hallom, hogy a kollégák már édesanyáddal beszélnek, gondolom a forgalmi alapján megtalálták. Úton van ide.

Meg sem kellett várnunk a fiú anyját, nekiláthattunk a garázs kutatásához, ami közvetlenül a lekutatott autó mögött nyílt. Rendezett kis helyiség volt egyébiránt, telis tele polcokkal, szekrényekkel. Az egyik polcon végtelen hosszúságban kicsiny műanyagfigurák sorakoztak. Ismertem őket jól, a Gazda gyereke ezeket a kis játékokat egy csokitojásból szokta elővarázsolni. Ezek itt biztosan a fiúé voltak, néhány évvel ezelőtt talán még ezekkel játszott. A figyelmem ekkor az egyik sarokban álló szemeteszacskók irányába terelődött, mert innen szinte ömlött a kábszerszag.

Odaszaladtam, és egy utolsó biztonsági szimat után hevesen kaparni kezdtem a zacskókat.

A Gazda erre úgy megijedt, hogy fölkapott az ölébe. Nem értettem, mi lehet a probléma.

- Gyorsan, a zsákokat ürítsétek ki! Óvatosan, tű is lehet benne! – figyelmeztetett, majd egy időre pórázra kötött, hogy ne tudjak közelebb kerülni a zacskókhoz. A kutatást akkor folytathattam, amikor minden zsák a garázson kívülre került, ahol a Gazda kollégái átvizsgálták a tartalmát. Engem persze nem értesítettek arról, hogy mit tartalmaztak a szemeteszacskók, de az eredményes kutatásom ellenére meglehetősen elégedetlenek voltak. Ezt a véleményt annak ellenére fenntartották, hogy a garázsban az egyik polcon is kábítószert jeleztem. Igaz, nem kaparással, mert túlságosan magasan volt, de a Gazda az ugatásomból is megértette, hogy hol kell kutakodni. Én a magam részéről, és összességében véve büszke voltam a teljesítményemre (amiben a Gazda is megerősített), és eredményesnek ítéltem meg az akciót. A kétlábúak azonban csak fanyalogtak, és ez egy kicsit dühített. Azt hajtogatták, hogy ezt a mennyiséget még mérlegen sem lehet mérni. Semmit nem értettem. 

Mire végeztem a kutatással, befutott az anya is. Kint ácsorgott a fia mellett, és könnyeit törölgetve, elcsukló hangon válaszolgatott a rendőrök kérdéseire. Olyan szomorúságszag kavargott körülötte, hogy azt hittem, engem is behúz az örvénye. A fia, ha lehet, ezúttal még mélyebbre hajtotta a fejét.

Nemsokára együtt indultunk a családi ház felé, amelyben a nő a fiúval lakott. Jó pár percet autóztunk, és még a várost is elhagytuk, mire odaértünk. A ház ugyanolyan takaros és tiszta volt, mint az autó, vagy a garázs. Ki tudja, milyen okokból, de csak a fiú szobáját kellett átkutatnom. A keresésemet a szipogó anya és a lógó orrú fiú asszisztálta végig. Szerencsétlenségemre (és a fiú szerencséjére) itt sem került elő olyan mennyiség, aminek a nyomozó urak – a gazdámon kívül, persze, aki nagyon megdicsért -  őszintén örülni tudtak volna. Itt is csak annyit állapíthattak meg, hogy az általam megtalált cigarettapapírok és alufólia-galacsinok kábítószer fogyasztására utalhatnak. A bizonyítékok egy bűnjelzacskóba kerültek, amit a nyomozók el is tettek.  

A keresés végén a Gazda az ágyon kucorgó fiú mellé ült, én pedig az ösztöneimre hallgatva felugrottam a fiú ölébe. Egyszerűen éreztem, hogy mindazok ellenére, amit tett, ő jó ember.  Mit ember, még gyerek, alig idősebb, mint a Gazda lánya. Szerettem volna megvigasztalni a fiút, ezért arcon nyaltam, erre ő félhangosan felnevetett. Még az anyja is elmosolyodott.

- Maga fog kihallgatni? – kérdezte a fiú a Gazdát.

- Nem, én csak a kutyával dolgozom. De aki majd kihallgat, ugyanazt fogja neked mondani, amit én is. Ha együttműködsz, akkor sokkal kevesebbel is megúszhatod. És ha tanácsolhatok valamit, azonnal szakíts meg minden kapcsolatot a dílerekkel és a drogos barátokkal. Nem jó úton jársz, ha velük barátkozol.

A fiú halványan bólintott, a Gazda pedig felállt, jelezve, hogy indulunk. Én is leugrottam a fiú öléből, és követtem a Gazdát az autója felé.  A többi rendőr még maradt, amiből arra következtettem, hogy még hosszú éjszaka vár rá a fiúra. 

Az autóban a Gazda az egyik kollégáját hívta. Büszkén számolt be az eredményekről, külön kihangsúlyozva, hogy jól bírtam a majd’ négy órás kutatást, és hogy még a kábszermaradványokat is képes voltam kiszimatolni. Éreztem, hogy őszintén büszke rám. Abban a beszámolóban Lupo neve egészen más kontextusban került elő, amikor a Gazda azt mondta:

„Még Lupónak is becsületére vált volna ez a teljesítmény”.

Nos, fentiekből mindenki láthatja, hogy nem egy mexikói drogkartellt számoltam fel az első bevetésem alkalmával, nekem mégis emlékezetes marad.

Ettől az esettől kezdve aztán nem volt megállás. A készenlétek alatt szinte minden napra jutott egy házkutatás, egy csomagátvizsgálás vagy egyéb nyalánkság. Ahogy egyre több tapasztalatra tettem szert, úgy vált előttem világossá, milyen sokszínű ez a világ, milyen sokféle elkövető van (tetkósból és raszta hajúból is bőven akadt, ne is beszéljünk a díler nehézfiúkról). Talán mondanom sem kell, nem mindegyikkel kerültem olyan bensőséges viszonyba, mint a mai történetben szereplő fiúval. De hát hiába, olyan jóravalónak tűnt, az első munka pedig mindig emlékezetes marad. Azóta is sokszor eszembe jut.

Hogy miként alakult a fiú sorsa, nem tudhatom. A mi munkánk a házkutatással befejeződött. Ezután a megtalált kábítószer-maradványokra még laboratóriumi vizsgálat is várt, hogy kiderítsék, valóban drogot tartalmaztak-e a megtalált anyagok, és akkor még a nyomozati szakasz vizsgálati részéről és az ügyészségi eljárásról ne is beszéljünk. 

A fiút soha nem láttam viszont. Lehet, hogy tévedtek az ösztöneim vele kapcsolatban, de remélem, hogy mostanság már nem a szomorúság és a félelem, hanem az elégedettség szaga lengi körül őt.

A következő bejegyzésben, amelyben egy másik bevetésemről mesélek, egy teljesen más bűnöző típussal találkozhattok majd, olyannal, akinek soha, de soha nem ülnék az ölébe. 

Tartsatok velem akkor is.

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!