Nózi a kanapéról nézte, ahogy Huszár fel és alá járkált az irodájában, majd megállt a szekrényajtóra szerelt tükör előtt. Ma reggel már harmadszor fésülte át a haját a másik oldalra, és a nyakkendőjét is újra megigazította. Megköszörülte a torkát.

− Köszöntöm a sajtó megjelent munkatársait! − mondta a tükörnek. − Engedjék meg, hogy...

Huszárba az ajtókopogtatás fojtotta bele a szót. Odaugrott, és kinyitotta. Noha az érkező vendég arcát kitakarta egy hatalmas páfrány, Huszár azonnal tudta, ki áll az ajtóban.

− Jöjjön gyorsan, a rendőrkapitány még a sajtótájékoztató előtt vár minket az irodájában!

A Tudós becipelte a páfrányt, és letette Huszár asztalára, a nyomozati iratok kellős közepére. Meglepően alkalomhoz illően öltözött fel, talán csak a piros pöttyös csokornyakkendő szorult kisebb igazításra. A nyakkendőcsokor ugyanis hátrafelé nézett.

− Na. Meghoztam az ügy főszereplőjét − mutatott büszkén a növényre. − Aki csak némán tette a dolgát egész nyáron. De van itt még valaki, aki izgatottan várja, hogy bemutatkozhasson − tette hozzá sejtelmesen.

Nózi is kíváncsian nyújtogatta a nyakát az ajtó felé, de senkit se látott. A Tudós kiszaladt, és egy újabb cseréppel a kezében tért vissza. A Parittyavirág jól ismert trombitái vidáman bólogattak a járás ütemére. Huszár ijedt arccal tiltakozott.

− Isten őrizz, hogy őt is bevigyük a sajtótájékoztatóra! Nem akarok botrányt! − Huszár zavartan folytatta. − Különben is a hivatalos jelentésben nem szerepelt ez a növény!

− Ó, ne aggódjon, őrmester úr! Ez a példány teljesen ártalmatlan. A nemesítésnek hála már nem olyan érzékeny, mint volt, és a magok sem okoznak vakságot. Kérem, hadd vigyem be, nagyon igényli a társaságot. Ígérem, fegyelmezetten fogja viselni magát.

Huszárnak annyi ideje sem volt, hogy akár nemet, akár igent intsen a fejével, mert az ajtóban megjelent a rendőrkapitány. Huszár felpattant.

− Menjetek máris a díszterembe, nekem fogadnom kell a megyei főügyészt. Ő is itt lesz a sajtótájékoztatón − a rendőrkapitány tekintete megállt egy pillanatra a Tudóson, ahogy magához öleli a parittyavirágot, de aztán sarkon fordult és elment.

Huszár nyelt egy nagyot, lesimította a kezével a haját, majd Nózi felé fordult.

− Gyere, kiskutyám, ideje learatni a babérokat!

Nózi jólesőt nyújtózott, megrázta magát, és követte gazdáját a díszterembe. A főasztalnál ültek le, amely szembefordult a népes hallgatósággal. Újságírók, televízióstábok, kamerák néztek farkasszemet vele. Huszár idegesen fészkelődött, az asztal végén a Tudós ábrándos arccal igazgatta maga előtt a páfrány leveleit. A parittyavirág a földre került, Nózi leült mellette.

Kisebb zúgolódás támadt a hallgatóság körében, mikor a rendőrkapitány belépett a díszterembe a főügyész oldalán. A főasztal középső üléseit foglalták el, de a rendőrkapitány nyomban fel is állt. Ünnepélyes arccal nézett körbe.

− Köszöntöm a sajtó megjelent munkatársait, köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek! − kezdte. − Mint tudják, nemrégiben lezárult egy nagy horderejű ügy nyomozása. Az arzénos bűnügyként elhíresült eset feltételezett tettesét már májusban elkaptuk, ám az ügynek korántsem volt vége ezzel. − A rendőrkapitány Huszár felé fordult, aki zavartan mosolygott. − Egy nyomozócsoport egész nyáron a bizonyítékok összegyűjtésén fáradozott, illetve azon, hogy mind a száz arzénos hordót megtalálja. A részletekről Huszár őrmester fog később beszámolni, akit a nyomozócsoport vezetésével bíztam meg − tette hozzá, majd az asztalon álló páfrányra mutatott. − Közben a kármentesítés is megkezdődött egy fantasztikus új találmány, az arzénzabáló páfrány segítségével. Örömmel jelenthetem be, hogy városunk mára végleg megtisztult a méregtől, az elpusztult fák helyére újak kerültek.

Nózi gazdájára sandított. Amaz mintha magában motyogott volna, Nózi biztosra vette, hogy még most is a beszédét gyakorolta. Érthető volt a nyugtalansága. Néhány perc múlva minden szempár rászegeződik majd.

A hallgatóság első sorában ekkor hatalmasat tüsszentett egy nő. Vitorlának is beillő ruhazsebkendőt vett elő, és hangosan kifújta az orrát. A parittyavirág mintha csak erre várt volna. Felfújta magát, óriásira nyitotta a trombitáit, és magok záporát zúdította a gyanútlan újságírónőre. Amaz meghökkenve nyitotta tágra a szemeit.

Huszár elhűlve fordult a Tudóshoz, aki kérdés nélkül szabadkozni kezdett.

− Zavarják a furcsa hangok – mondta, − de nem okoz vakságot − tette hozzá gyorsan, azonban még mintha bent szorult volna néhány információ. A Tudós zavartan gyűrögette a páfrány leveleit, majd Huszár szigorú nézésére kibökte. − Van egy kis mellékhatás. Röhögőgörcsöt okoz − suttogta. Rögtön ezután az újságírónő hangos kacagásba kezdett. Nem tudott leállni. Elszabadult a pokol. A rendőrkapitány és a főügyész értetlen arccal nézett az újságíróra, aki már a hasát fogta a nevetéstől. Huszár felpattant, hogy segítsen a Tudósnak kicipelni a növényt. Az meg mintha megbokrosodott volna. A kacagástól felbőszülve folyamatosan köpködött, puffogott és durrogott, beterítette magjaival az egész közönséget. Mire ajtón kívül került a parittyavirág, a teljes díszterem hahotázott, vihogott és röhögött.

Nózi a teremben maradt, és élvezte a helyzetet. Ő is nevetett magában, de nem a parittyavirág miatt. Élete legveszélyesebb nyomozását tudhatta maga mögött, ahol néha úgy tűnt, nem győzhet a Fehéringes ellen. De szerencsére igaz a mondás, hogy az nevet, aki utoljára nevet.

---VÉGE---

Nózi elszántan nézte a sötétségben a néhány imbolygó, fényes foltot az elkerített terület mögött. Biztos volt benne, hogy most is épp teherautók serénykednek az elhagyatott gyárépület környékén, reflektoraik átdöfték a sötétséget. Huszár a kerítésen kívül parkolt le, kicsit távolabb a kaputól. Talán megérezte a veszélyt, mert bizonytalanul megtapogatta zakója alatt a pisztolyát, mint aki onnan igyekszik erőt meríteni. A kapuig gyalogoltak, de az zárva volt. A biztonsági őr a bódéjában felkapcsolt villany mellett ücsörgött. Úgy tűnt, Huszár nem akarta felfedni neki magát, mert a kerítéshez lapulva várt. Nózi fülelni kezdett. Csakhamar egy teherautó távoli dübörgése ütötte meg a fülét. Azonnal az árokba sietett, de Huszár nem követte őt. Nózi ekkor visszaszaladt, és egy kis nadrág-ráncigálással megértette vele, jobb, ha elbújnak. A teherautó a kapu elé ért, a kapu kinyílt, a biztonsági őr pedig előjött. Csevegni kezdett a sofőrrel. Nózi ekkor elérkezettnek látta az időt. A teherautó takarásában a hatalmas kocsikerék mögé settenkedett, Huszár kuporogva követte. A teherautó teljesen kitakarta őket, a biztonsági őr nem láthatta egyiküket sem. Huszár ekkor furcsa lépésre szánta el magát. Ölbe kapta Nózit, és felugrott a teherautó platójához vezető fellépőre. Akárcsak egy kukásautó hátulján utaztak volna. A biztonsági őr visszament az odújába, a teherautó elindult a gyárépület felé.

− Ezt mindig is ki akartam próbálni – nevetett halkan Huszár.

A gyárépületet szemérmes, halovány fények ölelték körbe, mintha szégyellte volna magát a sötétben. Nózi persze tudta, hogy miért. A munkálatok éjszaka is folytak, a nagy fény csak kíváncsi tekinteteket vonzott volna. Huszár még azelőtt leugrott a teherautóról, mielőtt az begurult volna a gyárépület elé. Egy halvány lámpa fényében megkerülték a gyárat, és csak Nózi tudta, hogy épp a lefedett sósavas medence mellett mentek el. Szorosan a fal mellé lapulva óvakodtak előre az épület sarka felé, ahonnan elég lett volna csak befordulniuk, hogy lássák, ahogy teherautókra rakják a méreggel teli hordókat. Egyelőre azonban csak hallgatóztak. Nózi megismerte a Fehéringes hangját. Amaz magabiztosan osztotta az utasításokat a sofőröknek és a rakodómunkásnak, aki egy targoncával emelte a hordókat a platóra. Nem bánt velük kesztyűs kézzel.

− Állj! − ordította hirtelen a Fehéringes, Nóziban pedig meghűlt a vér. Úgy látszott, Huszár is megdermedt a sötétben lapulva. Csak nem lebuktak? De a kiabálás nem nekik szólt. − Én aztán jártathatom a számat, meg süketelhetek naphosszat! − harsogta. − Olyan sötétség van a fejedben, mint éjszaka itt a telepen. Hányszor megmondtam, hogy a felrakodás előtt le kell mosni a hordókról azt a nyavalyás arzén-trioxid feliratot? Meg azt is, hogy veszélyes hulladék? És ha megállítják a rendőrök a teherautót? Azonnal mehetünk mindannyian a rács mögé! − a fehéringes hangja lassan rekedt őrjöngésbe ment át.

Nózi gazdájára pillantott, akinek az arca mindent elárult. Már nem lehetett egy szemernyi kétsége sem afelől, kivel áll szemben. Huszár közelebb lopózott az épület sarkához, és kikukucskált, a lábainál Nózi is kidugta a fejét. A gyár bejárata előtt egyetlen kültéri lámpa pislákolt. Körülötte minden más sötétben maradt, ezért Nóziékat akkor sem lehetett volna észrevenni, hogyha kilépnek az épület takarásából. Mindenesetre óvatosak maradtak. Látták, ahogy a targoncás nekiállt, és serényen pucolta az utolsó hordókat, amiket aztán teherautókra raktak. A Fehéringes fel-alá rohangált a megvilágított területen és tovább osztogatta az utasításokat. Idegesnek tűnt, hevesen gesztikulált, a kezeivel pedig folyamatosan hadonászott. Egy ilyen pillanatban villant ki zakója alól a fegyvere. Pont úgy hordta egy tokban, mint Huszár. Nózi alig hitt a szemének. Újra felnézett a gazdájára. Huszár nagyot nyelt. Előhúzta a mobiltelefonját, és suttogva erősítést kért. Csak ezután nyúlt a zakója alá, és ezúttal elő is vette a fegyverét. Reszketett a keze. Nózi jól tudta, hogy Huszár még sosem került ilyen helyzetbe. A fegyvere ugyan mindig ott lapult a zakója alatt, de csak a kiképzés és a tréningezés során vette elő. A feszültséget szinte harapni lehetett körülötte. Hátrahúzta a pisztoly szánját, és kibiztosította. Tett egy lépést az épület sarka felé, de továbbra is takarásban maradt, pisztolyát egyelőre a földnek szegezte.

Két teherautó közben útnak indult a kijárat felé, a Fehéringes egyedül maradt a targoncással.

− Na, végre! − A Fehéringes elégedetten sóhajtott. − Megszabadultunk a hordóktól. Most már csak az iratok megsemmisítése van hátra. Még most elégetjük az összes iratot, szerződést és feljegyzést. Semmilyen bizonyíték nem maradhat ellenünk. Indulj, a második emeleti irodában van minden, hordd le ide őket! Aztán benzint rá, és meggyújtjuk.

“Mindennek vége” – gondolta Nózi. “Mire ideér az erősítés, a bizonyítékok elvesztek.” Talán Huszár is így gondolta, mert hirtelen kiugrott a takarásból, még Nózi is meglepődött. A Fehéringesnek nem maradt ideje a védekezésre sem.

− Rendőrség! Fel a kezekkel! − kiáltotta Huszár, a Fehéringes pedig ijedtében nagyot szökkent. Hosszú ideig úgy bámulta Huszárt, mintha szellemet látna.

− Mit akar tőlem? − dadogta, majd lopva maga mellé sandított. A targoncás halálravált arccal tartotta magasba a koszos törlőrongyot.

− A fegyverét tegye le a földre! − Huszár hangja még a kezénél is jobban reszketett. Biztosan őt is zavarta, mert megköszörülte a torkát.

− Na de kérem! − védekezett erőtlenül a Fehéringes félig feltartott kezekkel. − Miért lenne nálam fegyver?

− Vegye ki a fegyvert a hónaljtokból, és tegye a földre!

A Fehéringes értelmetlenül hebegett valamit, mielőtt szívéhez kapta a kezét. Fájdalomtól eltorzult arccal, kérlelőn nézett Huszárra. Lábai rogyadozni kezdtek, majd néhány másodperc után némán összecsuklott, a feje nagyot koppant a betonon. Hason fekve terült el a földön. A targoncás elképedve nézte főnökét a földön heverve, de egy centivel sem engedte lejjebb a kezét. Huszár összezavarodva nézte a Fehéringest.

− Ijedtében szívinfarktust kapott! − dadogta a targoncás Huszár felé. Amaz bizonytalan mozdulattal váltogatta a kéztartást, hol a Fehéringesre, hol a targoncásra irányította a pisztolyát.

− Gyerünk, Nózi, hozd ide a fegyvert!

Huszár utasítására Nózi elindult, de nagyon óvatos maradt. Gyanús volt neki ez a rosszullét. Megállt a férfi orránál, hogy meghallgassa, lélegzik-e, közben folyamatosan szemmel tartotta. Olyan közel hajolt, hogy a fülével hozzáért az arcához. A másodperc tört része alatt történt az egész. A férfi egy hirtelen mozdulattal megragadta Nózit a hámjánál fogva, majd pajzsként maga előtt tartva felállt. Közben előrántotta a pisztolyát, Nózi érezte, ahogy a hideg fém cső a hasának nyomódik. Megalázó helyzetében Nózi acsargott és morgott, de az erős marok nem engedte.

− Dobja el a fegyverét, különben elbúcsúzhat a kutyájától! − kiabálta. – Amúgy is elszámolnivalóm van ezzel a koszos kis döggel. – Huszár eldobta a fegyverét, és feltartotta a kezét. A targoncás tátott szájjal igyekezett megérteni, mi történik, tekintete Huszár és a Fehéringes között pattogott. Akkor sem eresztette le a kezét, amikor a Fehéringes megkaparintotta Huszár fegyverét.

− Azt hiszitek magatokról, ti, rendőrök, hogy olyan okosak vagytok, igaz? − Nózi nagyot huppant a földön, ahogy a férfi elengedte a hámot. Ösztönösen megtámadta volna a Fehéringest, de szerencsére felülkerekedett benne a józan ész. Egy fegyveres, mindenre elszánt embert megtámadni nagy felelőtlenség lett volna. A férfi fenyegetően tartotta a fegyvert Huszár irányába, de közben a targoncásnak beszélt, aki csak most merte leengedni a kezét.

− Most azonnal menj a benzinért és az iratokért. Mi meg szépen ellátogatunk a sósav-medencéhez.

A targoncás engedelmeskedett, és belépett a lepusztult gyár ajtaján. A himbálózó fényekből ítélve odabent elemlámpát gyújtott.

− Indulás! – A Fehéringes a gyár háta mögé mutatott, fegyverrel a kezében. Nózi szorosan gazdája lába mellett maradt, agyában szinte recsegtek-ropogtak a fogaskerekek, ahogy egy mentő ötleten törte a fejét. Még soha nem kerültek ilyen veszélyes helyzetbe.

Az épületet megkerülve a gyéren megvilágított, tetővel fedett térre jutottak.

“Ez tényleg komolyan gondolta a sósavas medencét!” – Nózi kétségbeesve gondolkodott.

A Fehéringes a pisztoly csövét folyamatosan Huszáron tartotta, úgy hajolt le, hogy felnyissa a csapóajtó fedelét. Szúrós szag ömlött szét a levegőben.

− Most pedig szépen megmártózol ebben a sósav-tavacskában. – A Fehéringes gonosz szemei összeszűkültek. – Aztán utánad hajítom a kutyádat is. Néhány óra, és emlék sem marad belőletek.

Huszár halálravált arccal állt a bedeszkázott pallón, láthatóan nem akaródzott a csapóajtó felé mennie. A Fehéringes közelebb lépett hozzá, hogy úgy ösztökélje.

Nózit a saját ötlete villamcsapásszerűen taglózta le. Egyetlen másodpercet sem veszíthetett, minden egybevágott, vagy most, vagy soha. A Fehéringes pontosan a propeller alatt állt, néhány méterre a gazdájától. Nózi egy pillanat alatt a csörlőnél termett, felugrott a kötélhez, és belecsimpaszkodott. A csörlő azonnal feladta a szolgálatot, ugyanúgy kiesett a helyéről, mint egy nappal korábban, a propeller pedig egyenesen a Fehéringesre zuhant. Nagy csattanás hangzott, a férfi ájultan terült el a földön. Olyan gyorsan történt minden, hogy Huszárnak felocsúdni sem volt ideje. Nózi ugrott oda elsőként az eszméletét veszített férfihez, és Huszár fegyverét felkapta a földről. Addigra gazdája is akcióba lépett. Leguggolt, megkereste a férfi fegyverét, és a saját hónaljtokjába tette. Csak ezután szabadította meg az alélt testet a rászakadt propellertől. A szájához hajolt, és a pulzusát is ellenőrizte a csuklóján.

− Életben van – állapította meg halkan, és Nózi úgy érezte, gazdája megkönnyebbült. Percekkel később a Fehéringes magához tért, de addigra Huszár hátrabilincselte a kezét. Talpra segítette, úgy indultak az épület bejáratához.

− Perceken belül itt az erősítés, a kapitányságon majd folytatjuk a beszélgetést – mondta Huszár.

− Addigra az összes bizonyíték elég! – A Fehéringes erőltetetten nevetett, orrából vér szivárgott.

Huszár aggódva nézett körül, de egyelőre sehonnan nem gomolygott füst. Amíg Huszár azon tanakodott, hogy hová bilincselje foglyát, Nózi előrerohant. Az épület bejáratán keresztül egyenesen a második emeletre szaladt, orrával a targoncás ember szagát kereste. A szagok helyett azonban a hangok ezúttal nagyobb segítségére voltak. Kiabálást hallott az egyik irodából.

− A-a-azonnal tegye le azt a benzines kannát, tudom, hogy mire készül! Maguk növénygyilkosok! Mondja meg, mit tettek Huszár őrmesterrel és a kutyájával!

Nózi nem hit a füleinek. Csak nem a Tudós hangját hallja? Nózi nyúlcipőt ragadott, és egy kutyavakkantásnyi idő alatt a hang forrásánál termett.

A Tudós az ajtóban állt, pöttyös rövidnadrágból kikandikáló pipaszár lábai reszkettek a félelemtől. Elszánt arccal tartotta fegyverét a targoncás ember felé. A parittyavirág óriási trombitatölcsérei himbálóztak békésen a markában. Nózi egyelőre figyelt, de nem lépett akcióba.

− Komolyan egy virággal akarja megmenteni az őrmesterét? Mondhatom, elkésett, mert az már alulról szagolja az ibolyát. Pontosabban a sósavat. Merthogy a sósavas medencében fürdik éppen.

− A nemjóját! – dadogta a Tudós, majd még feljebb emelte a virágok tölcséreit. A targoncás értetlenül bámult rá. − Azt a rézfánfütyülőjét! Kutyafáját! Teringettét! Azt a leborult szivarvégét! − hadarta a Tudós, de semmi nem történt.

A targoncás még hangosabban nevetett.

− Még sértegetni se tudsz rendesen? Majd én segítek, te dilis, gyagyás, flúgos, ostoba tökfilkó!

A parittyavirág trombitái hirtelen becsukódtak, hogy aztán kétszer olyan tágra nyíljanak. A virág sárga színű magbombái egyenesen a targoncás szeme közé záporoztak. Úgy suhogtak ki a növény töltényei a trombitákból, mintha valóságos pisztoly lett volna. A targoncás felüvöltött a fájdalomtól, megtántorodott, kezével a szeméhez kapott.

− Megvakultam! − kiabálta − Nem látok semmit!

− Ne aggódjon! − csitította a Tudós − három nap, és visszakapja a látását. De engem ki fog kárpótolni az elpusztult növényeimért? – sóhajtotta. Eközben Huszár is megérkezett, elképedve nézte a jelenetet. A Tudós szabadkozni kezdett.

− Ne haragudjon, Őrmester Úr, a magánakciómért! De úgy szerettem volna törleszteni egy kicsit!

Huszár megbilincselte a targoncást, aki még mindig jajgatott.

− Nem haragszom. Sőt, örülök, hogy láthattam, mire képes valójában a parittyavirág – nevetett.

− Annak én is örülök. Nem hitte, ugye? Egy kicsit maga is bolondnak nézett.

− Csak habókosnak, Az nem ugyanaz − rázta meg Huszár a fejét.

Hamarosan a targoncás a Fehéringes mellé került, Huszár összebilincselte őket. A targoncás egyfolytában jajgatott. A Tudós leguggolt mellé, és nagy műgonddal csipegetni kezdte az arcáról az odaragadt magokat. Amaz méltatlankodva kapkodta a fejét jobbra-balra.

− Nyughasson már végre − intette rendre őt a Tudós. − Nem hagyhatjuk veszni ezeket az értékes magokat − magyarázta bőszen. − Elültetem, hogy még több parittyavirágot termeszthessek. Tudja, sok a zsivány, sok parittyavirágra van szükség.

Nózi jókedvében nagyot vakkantott, Huszár nevetett. Ekkor gördültek be az erősítésre küldött rendőrautók a kapun. Percek múlva már a rendőrkapitányság felé tartottak.

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

Nózi a rendőrkapitányságra ment, tudta, hogy gazdája éjszakai szolgálatban van épp. Szerencsére az ügyeletes beengedte az épületbe, így hamarosan az irodában találta magát. Huszár épp hozzáfogott volna a korholásnak, de észrevette Nózi sérült lábát. Azonnal a szekrényéhez ment, és egy kis dobozt vett elő. Közben Nózi megkönnyebbülten köpte ki a prospektusokat, alig várta már, hogy megszabaduljon attól a rosszízű csomagtól.

Huszár bekötözte Nózi sérült lábát, majd meglátta a földön a színes nyomtatványokat. Felvette őket, megforgatta, de végül a medencét ábrázoló lap a papírszemetek között kötött ki. Nózi méltatlankodva prüszkölt. A másikat Huszár ábrándos szemekkel lapozgatni kezdte.

− A Földi Paradicsom prospektusa – szólalt meg elfúló hangon. – Szerinted is jó ötlet lenne oda költözni, ugye? Ezért hoztad ezt a szórólapot. Neked is hiányzik a kert, ugye?

“Feladom” – Nózi haragosan vakkantott. Hogy tudna még ennél is többet segíteni? Magában háborogva nézte végig, hogy Huszár sóhajtozva lapozgatni kezdte a prospektust.

Mikor az osztályvezető kopasz feje megjelent az ajtóban, Huszár nagyot ugrott, mint akit lelepleztek. Nózi is meglepődött, éjszaka ritkán látni őt itt.

− Holnap jön a főügyész. Kíváncsi rá, hogy áll a nyomozás a mérgezéses ügyben. Mit tudtál meg? – kérdezte sürgetőn. Huszár zavartan dugta el a prospektust, és a kezébe vette az aktát.

− Jelentem, bevizsgálták a vizet, és arzén-trioxidot találtak benne.

Az osztályvezető kérdőn húzta fel a szemöldökét, Huszár folytatta.

− A jelentés szerint ez egy por alakú, igen erős méreg. Növényvédőszerek gyártásakor keletkezik. Egyfajta melléktermék.

− A lehetséges elkövetők?

− Az indíték egyértelmű. Az elkövetők szeretnének spórolni. Nagyon drága ennek a veszélyes hulladéknak a megsemmisítése. Kigyűjtöttem az összes olyan gyárat és üzemet az egész megyében, ami növényvédőszereket készít, első körben ők jöhetnek szóba. Beszéltem a búvárokkal, a napokban lemerülnek a tóba. Valószínűleg hordókban van az anyag, de egy része a tóba került.

Nózi ebben a pillanatban mégiscsak büszke volt a gazdájára, úgy tűnik jó szimattal kezdett neki az ügynek. Bárcsak elmondhatná neki mindazt, amit a gyárnál látott!

− Köztéri kamera? − folytatta a kérdezősködést az osztályvezető. − Úgy tudom, a tó környéke be van kamerázva.

− Jelentem ellenőriztem minden felvételt. A mérgezés napján kora hajnalban jött is egy teherautó, de olyan ködös volt az idő, hogy csak foltokat lehetett látni.

− Szemtanúk?

− Egyelőre nincsenek.

− Rendben − bólintott az osztályvezető − azért az aktát elviszem magammal, hátha az ügyész rákérdez még valami részletre.

Az osztályvezető épp kifordult volna az ajtón, de meglepetten látta, hogy egy férfi ácsorog ott kissé elveszetten. Huszár azonnal megismerte. A Tudós volt az.

Az osztályvezető felhúzott szemöldökkel mérte végig a Tudóst, aki ezúttal kockás nyakkendőt vett fel az atlétatrikóhoz. Végül intett Huszárnak, és elment. Huszár betessékelte a Tudóst, aki láthatóan rossz állapotban volt. A sok sírástól bevörösödött a szeme, haját torzonborzra túrta.

− Tönkrementem − szipogta. – Évek munkája odalett!

− Nyugodjon meg kérem! Mondja el, mi történt!

− Azok tették! – dúlt-fúlt a Tudós. – A medenceépítők!

− De mit tettek? Mi történt?

− Néhány napja egy esővíz-tározót épített nekem egy cég. Azóta elpusztult a legtöbb értékes növényem, és kibírhatatlan bűz uralkodik. Megmérgezték a talajt – sopánkodott.

− Melyik cég volt az?

− Egy prospektus hirdette a céget, nagyon olcsón végezték el a munkát.

− Megvan az a szórólap?

A Tudós szabadkozott, amit Nózi egyáltalán nem csodált. A Tudós lakása olyan volt, akár egy fekete lyuk a világűrben, mindent elnyelt. Rábukkanni ott egy prospektusra lehetetlen küldetés.

− Semmi baj, akkor a telefonjából visszakeressük a telefonszámot, amin hívta őket! – vetette fel Huszár, Nózinak azonban ennél is jobb ötlete támad.

Leugrott a fekhelyéről, és a papírszemeteshez ment. Huszár felhúzott szemöldökkel nézte végig, ahogy Nózi feldönti a papírkosarat. Pillanatokkal később elrontott jelentések összegyűrt papírgalacsinjai, szórólapok, és összefirkált lapok terítették be az iroda szőnyegét. Nózi csakhamar rálelt a medencés reklámanyagra, büszkén vitte Huszárhoz.

− Ez volt az a szórólap! – kiáltotta a Tudós.

A Huszár ekkor Nózira nézett, olyan furcsán, elismerőn, mint aki kezdi felismerni az összefüggéseket. A Földi Paradicsom színes prospektusa még mindig az asztalán hevert, Huszár felemelte. Döbbenten nézett egyikről a másikra.

− Ugyanaz a telefonszám van megadva – állapította meg, majd hirtelen felpattant. − Menjünk, látni szeretném a helyszínt! Nemsokára a Tudós háza előtt parkoltak le. Doki szaladt elébük.

− Szóval itt laktok − nézett körül Nózi, majd mikor látta a pusztítást, mérgesen csóválta meg a fejét. – Hallottam, mi történt.

Doki vigasztalhatatlan volt.

− Minden tönkrement – kesergett.

Nózit lesújtó látvány fogadta az üvegházban is, ahová követte a kétlábúakat. Az ismerős, bűzös szag alattomosan terjengett a talaj közelében. A Tudós botanikus kertje szinte teljesen megsemmisült. A szabad földbe ültetett hatalmas, különleges növények elszáradva, elfonnyadva terültek el a földön. A pillangó orchidea, mintha csak levegő után kapkodna, ki-be billegette fecskeszárny formájú leveleit, majd a szemük láttára rebbent még egy utolsót, és kilehelte lelkét. A Tudós összetörten rogyott mellé a földre, megrendülve vette tenyerébe a kis virág szirmait.

− Isten veled, kis virágom! − suttogta könnyek között. Huszár mellé guggolt, a Tudós pedig ekkor egy különös kijelentést tett. − Tudom, milyen méreg okozta a pusztítást.

Huszár várakozón nézett a Tudósra, aki felállt, és az üvegház sarkában burjánzó páfrányra mutatott. A növény sötétzöld színben pompázott, mint akinek meg sem kottyant a mérgezés. Körülötte több más növény is életben maradt.

− Arzénzabáló páfrány − magyarázta a Tudós. − Az egyik büszkeségem, nemrég nemesítettem.

− Arzén? − kérdezett vissza döbbent arccal Huszár. − Épp egy olyan ügyben nyomozok, ahol arzén-trioxiddal mérgeztek meg egy tavat.

A Tudós bólogatott.

− Az egy különösen veszélyes arzén vegyület. De az én növényem azt is felzabálja. Szinte kivirul tőle, a méreg pedig több méteres körzetben eltűnik a talajból. − A Tudós itt egészen elérzékenyült. − Így történhetett, hogy a csodás parittyavirágom életben maradhatott. Nagy szerencse, hogy pont a páfrány mellett kapott helyet.

− Ő az, aki nem bírja, ha sértegetik? − mosolyodott el Huszár. A Tudós szórakozottan bólogatott, de a gondolatai már láthatóan máshol jártak, mert egy másik, halottnak tűnő virág fölé hajolt.

Huszár ekkor előkapta a telefonját, és egy kis keresgélés után hívást indított.

- Szervusz, barátom! Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de a segítségedre lenne szükségem. Tudom, hogy sokat foglalkoztál a város történetével. Tudsz valamit arról a külterületi gyárépületről? Tudod, ahol most a Földi Paradicsom lakópark épül. Mit gyártottak ott? – kérdezte, majd várt. Sokatmondón bólogatott, miközben a hívott felet hallgatta. – Értem. Növényvédőszereket. Köszönöm szépen, nagyon sokat segítettél! – mondta, majd el is köszönt.

Huszár úgy pattant fel a guggolásból, mintha egy darázs fenéken csípte volna.

− Gyere, Nózi, eleget láttunk és hallottunk! Ideje meglátogatnunk a Földi Paradicsomot − mondta, és kirohant a házból, mielőtt a Tudós annyit mondhatott volna, hogy arzén-trioxid.

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

Amikor Nózi jelt adott, Elza jobbra, Doki pedig balra indult el a színház körül. A bokrok takarásában lopakodtak. Doki feladata az volt, hogy akció közben szemmel tartsa a markolóst, míg Elza a kertésznadrágost figyelte. Nagy felelősség hárult rájuk, Jessica biztonsága volt a tét. Jessica önként jelentkezett a fedett nyomozói feladatra. Szerinte senki sem lenne képes hitelesebben előadni a sérült lábú kutyát, hogy elcsalogassa a helyszínről a kétlábúakat. Igaza lett. Ahogy nyüszítve sántikált a szobor felé, még Nózi is megsajnálta egy kicsit. A kertésznadrágos vette észre elsőként.

− Hát ez meg milyen állat? − kérdezte félhangosan. Körbenézett, mint aki embert is sejt a közelben, majd tanácstalan képpel fordult a markológépben ülő társához.

− Kutya lesz az. Olyan flancos − válaszolta amaz, és kiszállt.

Jessica szívet tépő sírásba kezdett a kétlábúak előtt. Elza és Doki megfeszült izmokkal várták, hogy beavatkozzanak, hogyha valamelyik netalán elkapná a kis csivavát. A markolós Jessica felé nyúlt, az pedig hátrálni kezdett. A férfiak utána. A csalogatós módszer bevált, ezúttal a kertésznadrágos igyekezett nyakon csípni. Egészen az erdő másik széléig próbálkoztak, amikor Jessica nyúlcipőt ragadott, és pillanatokon belül eltűnt a fák közt. Mire azok fejcsóválva visszamentek az gépeikhez, Nózi már a teherautó ülése alatt lapult. Bízott benne, hogy a tervnek megfelelően minden barátja hazaindult.

A zötyögős, kátyús utakon Nózi folyton beverte a fejét az ülés aljába. Később az út egyenletessé vált, aszfaltos úton járhattak, a kertésznadrágos pedig mindezt egy borzalmasan hamis fütyörészéssel ünnepelte meg. Végül a teherautó megállt, nyikorogva nyílt egy kapu.

− A Főnök már vár téged! Van még egy kis meló – hangzott odakintről.

A Kertésznadrágos morgolódva válaszolt.

− Rendben, megyek, de estére otthon kell lennem.

− Jó neked! Én egész éjjel őrségben vagyok – felelte amaz.

Nózit nem nyugtatta meg ez a beszélgetés. Azt sem tudta pontosan, hová érkeztek, de bárhol is legyen, annyi biztos, hogy nagyon szigorúan őrzik a bejáratot.

Miután átlépték a kaput, még haladtak befelé néhány percig, majd megálltak. A sofőr a motort is leállította. Amint kinyílt az ajtó, Nózit mellbevágta az a bűz. A kertésznadrágos lemászott a vezetőfülkéből, és becsapta maga mögött az ajtót. Szerencsére az ablak nyitva maradt, így Nózi – miután kimászott a búvóhelyéről – két lábra ágaskodott, és óvatosan körbekémlelt.

Egy magas épület előtt álltak. Elhagyatottnak tűnt, az ablakok betörve, az ajtók tárva nyitva álltak, a falakról pergett a vakolat. Az épület mellett hordók tömkelege várakozott. A Kertésznadrágos nem ment messzire, a teherautó közelében egy fehér inges férfi várt rá.

− Fel kell gyorsítanunk a folyamatokat. Jövő héten jönnek lebontani a gyárat, addigra az összes hordónak el kell tűnnie, sőt, ki kell ürítenünk a sósavas medencét is − mondta a Fehéringes. Nózi sápadtnak, fáradtnak látta az arcát, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt hetek óta.

− A sósavas medencét? – kérdezte elképedve a Kertésznadrágos. – Nem is tudtam róla!

− Gyere, megmutatom!

A két férfi nemsokára eltűnt az épület oldalában, Nózi pedig elérkezettnek látta az időt, hogy akcióba lépjen. Egy nagy szökkenéssel kiugrott az ablakon. Magasabbról huppant a földre, mint várta, felszisszent, az egyik lába kibicsaklott. Három lábon bicegve igyekezett a férfiak nyomába eredni. Óvatosan, faltól falig haladt, minden kiszögellésnél, minden sarkon kikémlelt. Az esti szürkület már a városra telepedett ugyan, ám Nózi ezüstös szőre még ilyenkor is szinte csillogott. Mit nem adott volna most egy sötétbarna vagy fekete színű bundáért!

A férfiak a gyár háta mögött, egy tetővel fedett téren álltak meg. A hevenyészett építménynek oldalfalai sem voltak, az omladozó tetőt oszlopok tartották.

− No, hát ez a sósavas medence – mutatott körbe a fehéringes. A kertésznadrágos hátratolta fején a sapkáját, mintha az gátolta volna a kilátásban. Először összeszűkítette, majd kigúvasztotta a szemeit, úgy nézett körbe.

− Má’ megbocsásson a Főnök úr, de én semmit se látok.

A Fehéringes fáradtan elmosolyodott.

− Éppen a medencén állunk – jelentette ki, mire a Kertésznadrágos még értetlenebb képet vágott. A Fehéringes hamar magyarázatot adott. – A medencét lefedték, biztonsági okokból. Csak egy csapóajtón lehet hozzájutni a méreghez – mondta, majd a lábuk elé mutatott. Tett néhány lépést, majd lehajolt, és kicsit meg is emelte a talajba épített ajtót. A kertésznadrágos az orrához kapta a kezét.

− Ez oltári büdös! – fintorgott. A Fehéringes lecsukta a csapóajtót.

− Kaptok gázmaszkot a munkához, ne aggódj. Napokon belül ki kell üríteni ezt a medencét.

− De mégis hogyan? Már az arzénos hordókkal is meggyűlt a bajunk!

− A sósavat itt, ezen a területen fogjuk szétlocsolni, az a legolcsóbb.

− Itt? – felelt elképedve a Kertésznadrágos. – Hiszen akkor itt minden elpusztul! És füvesíteni se lehet egyhamar!

− Ne izgulj, nem vagyok a magam ellensége! A kiszivattyúzás előtt semlegesítjük a mérget. Már be is szereztem egy vegyszert, azt kell összekeverni a sósavval – magyarázta.

A Kertésznadrágos megcsóválta a fejét.

− És ki fogja összekeverni? Én bele nem nyúlok ebbe a méregbe, az biztos!

− Senkinek sem kell belenyúlnia – magyarázta a Fehéringes, majd a feje fölé mutatott. – Azzal a keverő propellerrel fogjuk csinálni.

Nózi kicsit közelebb lopózott, hogy jobban lásson. A fából ácsolt tetőről egy hatalmas propeller lógott alá, mint egyfajta furcsa légcsavar-csillár.

− Felszeditek a padlót, hozzáöntitek az ellenanyagot, megkeveritek, és már lehet is vele öntözni. Úgy nem árthat már nekünk.

A Kertésznadrágos is felnézett a tetőre, a propellert vizslatta. Aztán az egyik oszlophoz ment, ahol egy csörlőre tekert kötél várta, hogy valaki eloldozza.

− Ezzel a kötéllel lehet leereszteni, igaz? – kérdezte, és épp csak hozzáért, amikor a csörlő kiugrott a helyéről, elengedte a kötelet, az elszabadult propeller pedig olyan csattanással zuhant a földre, hogy még a talaj is beleremegett. A Fehéringesnek az arca is halottfehérré vált, ahogy nem messze tőle landolt a súlyos szerkezet.

− Meg akarsz ölni, Ottó? – ordított a Fehéringes, a Kertésznadrágos pedig kapkodva igyekezett helyreállítani a dolgot. A kötéllel visszahúzta a propellert a tetőre, a csörlőt is a helyére rajta, és rátekerte a kötelet.

− Elnézést – dadogta. – Úgy tűnik, tönkrement a csörlő.

− Akkor javíts meg! – dohogta a Fehéringes. – Nincs sok időnk már. És az arzénos hordóknak is el kellene tűnniük végre!

− Már jól haladunk velük! A közeli tóba is tettünk, de mostanában inkább magánházak kertjébe rakjuk.

− Magánházak kertjébe? Elment az eszetek?

− Biztonságos, Főnök, és lebukásmentes – bizonygatta a Kertésznadrágos. – Ugye a cég földmunkákat is vállal, meg medenceépítést. Mostanában minden medence alá került néhány hordó is. – A Kertésznadrágos büszkén kihúzta magát. – Az én ötletem volt.

− Csak nehogy megüssük a bokánkat! – figyelmeztetett a Fehéringes. – Minden hordót erősen zárjatok le, akkor évekig nem derül ki.

− Úgy-úgy, Főnök! Legyártottunk egy csomó színes prospektust, amivel a medenceépítést meg a földmunkákat reklámozzuk. Mindjárt meg is mutatom, bent van az épületben. Olyan olcsón dolgozunk, hogy máris kaptunk egy csomó megrendelést.

A Fehéringes bólogatott, Nózi pedig úgy érezte, végre cselekedhet. Hátrálni kezdett, lassan, óvatosan, majd mikor biztos volt abban, hogy nem láthatják meg, olyan gyors kutyagolásba fogott, ahogy csak a kificamodott lába bírta. Muszáj beszereznie ezt az prospektust, talán így a gazdája is megérti majd az összefüggéseket. Az épületbe könnyű volt bejutnia, hisz a főbejárat üvegezett ajtaja rég betört. Csak az üvegszilánkokkal kellett nagyon vigyázni. A folyosón pislákolt a fény, ami éppen elegendő volt Nózinak. Nem is kellett beleszimatolnia a levegőbe, máris kiszúrta a folyosón álló nyomtatót. Hasonlót használtak a rendőrkapitányságon is. Ha szerencséje van, akkor a frissen nyomtatott iratoknak is valahol a környéken kell lenniük. Csak fel kell kapnia egyet, és már indulhat is haza. A nyomtatóhoz szaladt, és körbeszimatolt. Mellette alacsony asztalka állt a falhoz támasztva, egy székről könnyedén felugrott. Tele volt különféle színes prospektusokkal. Nózi kettőt választott ki, és csak remélni tudta, hogy közte van a medenceépítésre buzdító felhívás is. Egy másikat is felcsippentett, azon ismerős volt a kép: egy tó köré épített házakat reklámozott.

Már a folyosón tartott visszafelé, mikor a bejárati ajtóban megjelent a Fehéringes, mögötte a Kertésznadrágos. Nózi szíve nagyot dobbant. Még védekezni sem tudna, mert ahhoz el kellene eresztenie a fontos bizonyítékot. A Fehéringes döbbenten nézte.

− Tied ez a dög? – kérdezte, de a másik csak ingatta a fejét.

Mielőtt még felocsúdhattak volna, Nózi egyenesen az ajtó felé szaladt, és a lábak között lavírozva iszkolt kifelé.

− Odanézz, mi van a szájában! – mutatott rá a Fehéringes, és a lábával elállta az utat. Nózinak döntenie kellett. Visszafordult, és beszaladt a legközelebbi irodába, abban bízva, hogy ott is kitört ablakokat talál majd.

− Ottó, kapd el! – kiabált a Fehéringes, de mire az észbe kapott, Nózi már ki is ugrott az ablakon. Ezúttal a hátsó lábát sebesítette meg, belelépett egy üvegszilánkba. Érezte, hogy kiserkent a vére, de nem törődött vele. Addigra már teljesen besötétedett, Nózi az utcai lámpák fényét, és az ösztönét követve igyekezett kijutni. Hamarosan megpillantotta a főbejárat kapuját, de a szigorú biztonsági őr miatt inkább elkerülte. Nem messze tőle a kerítésen talált egy kis lyukat, azon át kijutott az útra. Az út mellett hivalkodó fényreklám hirdette a Földi Paradicsomot. Nózi már tudta, hol járt az imént.    

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

− Hát te? − Jessica csodálkozva fordult Nózihoz az Illaberek parkjában. − Azt hittem egész hétvégén maradtok a tónál.

− Mi történt? − kontrázott rá Elza. − Valami halaszthatatlan nyomozás, igaz?

− Ha nem hagyjátok szóhoz jutni, sosem tudjuk meg − figyelmeztetett Doki.

Mielőtt válaszolt volna, Nózi gyanakvón körbenézett. Mélyet szippantott a levegőből majd fintorogva prüszkölt.

− Az esetek összefüggnek. Biztosan tudom, érzem − mondta, majd elmesélte barátainak, hogy mit látott a tónál. Azok döbbenten hallgattak.

Jessica ocsúdott fel elsőként. Mérgesen toppantott vékonyka lábával.

− Akkor mire várunk? Csapjunk le rájuk! A Körszínháznál megvárjuk a következő szállítmányt! Négyen legyőzhetjük őket!

Elza is fellelkesedett.

− Annyi veszélyes betörő és rabló után meg se fog kottyanni ez nekünk.

Nózi azonban baljósan ingatta a fejét, és Doki is komor ábrázattal nézett maga elé.

− Sajnos ezek a bűnözők veszélyesebbek, mint a rablók, akiket eddig fogtunk.

Elza és Jessica elképedtek, Doki bólogatott.

− Hogy érted ezt? Még Meláknál is veszélyesebb? Hiszen ő pajszerrel támadt ránk! − vakkantotta Elza.

− Sajnos attól félek, hogy még Meláknál is veszélyesebb. − Nózi komoly pillantása szinte megdermesztette a levegőt. − Ezeknek a bűnözőknek nincs pajszere, de nincs is rá szükségük. Erősebb fegyvert hordanak a fehér ingük zsebébe tűzve. Töltőtollat.

Jessica értetlenkedve rázta meg a fejét. Nózi még mindig a gondolataiba mélyedt, ezért Doki adott magyarázatot.

− Nózi bizonyára arra gondol, hogy ezek az emberek hatalommal bírnak, sokan dolgoznak nekik. Fontos iratokat, szerződéseket írnak alá, így élnek vissza a befolyásukkal.

Nózi egyetértőn bólintott.

− Így igaz, Doki. És úgy forgatják a szavakat azzal a tollal, hogy nyomozó legyen a talpán, aki bizonyítékot tud szerezni ellenük.

− Akkor most mit tegyünk? − sopánkodott Elza.

− Először is vissza kell mennünk a Körszínházhoz nyomokat keresni − válaszolta Nózi elszántan, majd a gazdák után kutatva körbefürkészett. Szeme megakadt a padon, amin Doki gazdája, a Tudós szokott üldögélni. A pad üres volt. − Doki, a gazdád megint itt felejtett.

Doki azonban megrázta lapulevél füleit.

− Elzáék hoztak el, a Tudós nem ér rá. Ma ássák a medencét az esőgyűjtőnek, ő pedig reggel óta a munkásokkal zsémbel. Pedig örülhetne, hogy ilyen gyorsan talált valakit.

Nózi úgy biccentett, hogy közben oda se figyelt igazán, tekintetével a többi kétlábút kereste. A lányok kacarászva beszélgettek egy közeli padon ülve, és néha-néha rápillantottak a kutyáikra.

− Most úgy teszünk, mintha kergetőznénk, aztán szépen, észrevétlenül a Nagy Platán törzse mögé kerülünk − adta ki az utasítást Nózi. − Onnan már csak néhány lépés a titkos ösvény. A Körszínházban pedig felállítjuk a stratégiát.

− Miért, eldőlt? − kérdezte Jessica.

Nózi csak a szemeit forgatta, Elza gyorsan válaszolt.

− Nem emlékszel? Felállítani a stratégiát annyit tesz, mint kitalálni a tervet. A nyomozási tervet − mondta, mire Jessicának sürgős vakarózhatnékja támadt a füle tövénél.

Némán kutyagoltak a szűk ösvényen, csak Jessica nyafogott néha, mikor a vendégmarasztaló bokor apró tövisei beleakadtak a ruhácskájába. Ahogy egyre beljebb haladtak, Elza is morgolódni kezdett a szagok miatt. Fintorogva emelte égnek az orrát.

− Szerintem tegnap óta csak romlott a helyzet − jegyezte meg.

Nózi válasz helyett megtorpant, és hallgatózni kezdett. Szokatlan zajok ütötték meg a fülét. Olyanok, amiket azelőtt sosem hallott a Rég Elfeledett Körszínház környékén. A Körszínház ugyanis úgy bújt meg az őt körülvevő, elvadult erdőben, mintha egy mesebeli tündér szándékosan tette volna láthatatlanná. A gépek zaja megtörte ezt a varázslatot.

Nózi vészjóslón nézett barátaira.

− Úgy tűnik, a bevehetetlen Körszínház elesett. Embereket és gépeket hallok a Körszínház felől.

− Én is hallom − suttogta Elza, és a többiek is bólogattak.

− Innen rejtőzködve megyünk tovább, nem láthatnak meg − folytatta Nózi halk, de határozott hangon. − Ha nem csal a szimatom, egészen közelről láthatjuk majd a zsiványokat.

Az erdő levegője hirtelen besűrűsödött, a feszültséget szinte tapintani lehetett. Nózi és Jessica páfrányok takarásában haladt előre, Elza és Doki pedig egy-egy vastagabb törzsű fa szolgáltatását vették igénybe. A Körszínházhoz közel olyan méretes páfrányok nőttek, hogy mindannyian elbújhattak alattuk. Doki meg is jegyezte ezt a furcsaságot, de a többiek nem törődtek ezzel. Egészen az erdő széléig lopakodtak, ahonnan nemcsak hallhatták, de láthatták is a munkagépeket, amik a zajt csapták. A Körszínház lépcsői és az erdő közti keskeny földúton egy markológép és egy teherautó manőverezett. Rombolva törtek utat maguknak a hosszú ideig érintetlenül maradt természetben. Amerre jártak, letaposták a bokrokat, derékba törték a kisebb fákat, és gyökerestől markolták ki helyükből a nagyobbakat. A teherautó egyszer csak tolatni kezdett, és Nózi már látta, hogy nem kerülheti el az ütközést a karcsú szoborral. Búvóhelyéről nézte végig, ahogy a szobor a talapzatával együtt arcra borult a földön, mintha látni sem bírná a pusztítást. A kezében tartott fáklya, melyben valódi tűz éghetett egykoron, letörött.

− Hát, azt hiszem, őt is fel kell majd állítanunk, mint a stratégiát − jegyezte meg Jessica.

Elza morogni kezdett a fa mögött.

− Ezt nem hagyhatjuk Nózi! Tönkretesznek mindent.

Nózi csendre intette. A teherautó sofőrje leállította a motort, és lemászott a vezetőülésből, hogy megnézze, mi történt. Elza még hangosabb morgásba kezdett.

− Nózi, most elkaphatnám! Tudod, milyen jó vagyok a fenékharapásban! Le is zárhatnánk az ügyet! − türelmetlenkedett, de Nózi egyetlen pillantásával lecsillapította a kedélyeket. Jessica kihasználta az alkalmat, hogy csillogtassa a tudását.

− Nem figyeltél oda, Elza. Nózi megmondta, hogy fehér ingben lesz a zsivány, ez pedig egy sárga kertésznadrágban van. Nem őt keressük.

Nózi egy ideig csak kapkodta a fejét, majd bosszankodva megszólalt.

− Azt hiszem, fel kellene eleveníteni a nyomozócsoport működésének szabályait. Legalábbis azt, ami az utasításokról és a magánakciók tilalmáról szól.

Elza fülét-farkát behúzva, Jessica pedig duzzogva vette tudomásul, hogy csak akkor szólalhat meg, ha Nózi engedélyezi. A kutyacsapat tehetetlenül nézte, ahogy a markológép percek alatt hatalmas gödröt harapott a földbe. Ide kerültek a teherautóról lerakott hordók. Nózi csak ezután folytatta.

− Valóban nem őt keressük, de ez nem jelenti azt, hogy ez az ember ártatlan. Ha őt most elkapnánk, akkor a Fehéringes holnapra találna egy másik sofőrt, aki ugyanúgy elvégzi a piszkos munkát.

Nózi hatásszünetet tartott, és végighordozta pillantását a társain. Senki sem mert megszólalni, Nózi tovább beszélt.

− A teherautó és a markológép arról a telepről jött, ahol a többi mérget is tárolják. Ebben biztos vagyok. És valószínűleg oda is mennek vissza, amint itt végeztek. Figyeljetek jól, a terv a következő – mondta Nózi, majd a kutyák összedugták a fejüket.

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

Az unalmas éjszakai szolgálat után Nózit jólesően ringatta gazdája autója. A családdal egy közeli kis tóhoz utaztak a hétvégére. A szolgálatban semmi említésre méltó nem történt, Nózi csupán egyetlen eseményre kapta fel a fejét. Egy nő jelent meg a kapitányságon nem sokkal este hat óra után. Huszárnál tett bejelentést. Azt mondta, furcsa bűz terjeng a kertjében, a nemrég épített medence körül. A szomszédaira gyanakodott, akik szerinte irigyek, és borsot akarnak törni az orra alá. Nózinak eszébe jutott a mérgezés, de aztán elvetette ezt az eshetőséget. Megtanult már gondolkodni a zsiványok fejével. Miért vinne valaki mérgező anyagot egy családi ház kertjébe, amikor azt lerakhatja a Rég Elfeledett Körszínháznál is. Ott kicsi a lebukás veszélye. Amióta szemtanúja lett a pusztulásnak, Nózi azon törte a fejét, hogy miként tudná Huszár őrmestert elcsalogatni a mérgezés helyszínére. Nincs idő megvárni, míg a kétlábúak maguktól észreveszik, cselekedni kell. Ilyen körülmények között még a hétvégi horgászat gondolata is elvesztegetett időnek tűnt.

Míg ezen gondolkozott, Huszár egy hatalmasat fékezett, és félrehúzódott egy bekötőúton. Felesége, Anna, és lánya, Lilla kérdőn néztek rá. Huszár megbabonázva nézte az út túloldalán a molinóval elkerített hatalmas területet. Nózi kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Az út szélén egy óriás hirdetőplakát állt, a képen egy tiszta vizű tó körül kényelmes családi házak sorakoztak. Nózi könnyen kitalálta, hogy az elkerített terület mögött lakópark épül. Huszár őrmester hebegett egy kicsit, mielőtt megszólalt.

− Emlékszel, Anna? Ez az elhagyatott gyártelep. Mennyit játszottunk itt gyerekként!

Nózi meglepetten nézett a gazdájára. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy ő is volt gyerek. Anna mosolygott.

− Persze, hogy emlékszem. De mi történt a gyárral? Elbontották?

− Még megvan, de már gyerekkorunkban sem üzemelt. Úgy látszik lakópark lesz a helyén. Nézd, milyen csodás házakat terveznek − mutatott a plakátra. − Földi Paradicsom lakópark.

− Találó név − helyeselt Anna. − Ha felépítik, tényleg olyan lesz ez a hely, mint a földi paradicsom. Biztosan egy vagyonba kerülnek majd a házak.

Huszár ábrándos tekintettel felelt.

− Meg tudnánk oldani. Eladnánk a lakást, és vennénk fel egy kis hitelt a bankból. Gondolj csak bele, végre lenne saját kertünk. És nem csak kertünk. Ott a tó. Olyan, mintha mindig nyaralnánk.

Nózi a maga részéről nagyon megörült az ötletnek, de Anna arcát elnézve ő nem osztotta ezt a lelkesedést. Furcsa módon még Lilla is ellenezte, szerinte túl messze lenne az iskolától és a barátaitól. Huszár néhány percig még kitartott, de aztán feladta a győzködést. Tovább indultak.

A városszéli kis tó minden évben visszavárta Huszárékat. Nózi szerette az itt eltöltött, halpikkelyszagú hétvégeket. Sokszor csak lustán hevert a gazdája mellett, míg ő horgászott, és az épp folyamatban lévő ügyek megoldásán gondolkodott. Ezúttal azonban minden másként alakult. Alighogy kiszálltak az autóból, Nózi orrát máris megcsapta a büdösség. Ugyanaz a bűz volt, mint amit a Rég Elfeledett Körszínháznál érzett. Megrázta a bundáját, hogy kitisztuljon a feje. Nem tudta eldönteni, hogy valóban érzi-e a szagot, vagy csak az érzékei játszanak vele. Sokszor ugyanis a szagok emléke erősebben megragadt az emlékezetében, mint egy kép vagy egy hang. Amikor azonban Huszár is fintorogva beleszimatolt a levegőbe, Nózi biztos volt a dolgában. Itt is mérgezés történt. Ahogy Huszárék közelebb mentek a tóhoz, Nózi gyanúja beigazolódott. A part menti nádasban hatalmas halak vergődtek. Néhányuk feladta már a harcot és hasukkal felfelé, tehetetlenül himbálózott a víz felszínén. Ekkor egy férfi tűnt fel a színen, egyenesen Huszárékhoz sietett.

− Őrmester Úr! Őrmester Úr! − kiabálta már messziről. − Nem jó időpontot választott a pihenésre! Néhány napja megmérgezték a tavat, hullanak a halak. Tilos most horgászni!

Huszár meglepetten nézett rá, holott a saját szemével is láthatta, hogy baj van.

− Tettek bejelentést a rendőrségen?

− A vízügynek szóltunk, tegnap mintát vettek a vízből.

Huszár elővette a telefonját, és szó nélkül fényképezni kezdett. Hosszú percek után megszólalt.

− Intézkedem − mondta komoly hangon. − Itt úgysem maradhatunk a hétvégére.

A hazafele út néma csendben telt, mindenki a történtek hatása alá került. Nózinak pedig eggyel több indoka volt a cselekvésre.

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

A fülledt májusi délutánon Nózi lustán heverészett a fűben, az Illaberek parkjában. Barátait várta, akiket ugyanabban az időben hoznak sétálni a kétlábúak. Izgalmas szagokat kergetett a szél az orra alá. A közelben virágzó fák fáradhatatlanul ontották magukból az aromát, de Nózi nem emiatt szimatolt a levegőbe. Szokatlan szagokra lett figyelmes. Hirtelen baljós előérzete támadt. A Park tisztását piknikezők vették birtokba, egyikük kosarából a szalámis szendvics illata lomhán bekúszott az orrába. Nózi gyomra megkordult. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatait az ételről, és újra a levegőbe szagolt. A tisztáson túl, a sűrűben megbújó Rég Elfeledett Körszínház felől bűzös légáramlatot hozott a feltámadó szél. Nózi izgatottan ugrott fel a helyéről, és körbenézett. Barátai, Elza, Doki és Jessica már a Parkot körülölelő sétányon jártak. Amint a kétlábúak levették róluk a pórázt, boldog csaholással futottak Nózihoz. Amaz komoly arccal fogadta őket.

− Ti is érzitek ezt a szagot? Arról jön − Nózi az orrával a titkos ösvény felé bökött. Azon keresztül a Rég Elfeledett Körszínházhoz vezet az út.

A kis csivava Jessica kényeskedve nyújtogatta a nyakát.

− Én nem érzek semmi mást, csak az új kutyaparfűmömet. Ma délelőtt jártam a kutyakozmetikusnál − jelentette be, majd olyanformán nézett körbe, mint aki a bókokat várja.

Nózi kissé neheztelőn nézett vissza rá. A szagkavalkádban nem igazán volt szüksége erre a zavaró tényezőre. Elza, a golden retriever aggodalmaskodva nézett a sűrű erdő felé. Megborzongott.

− Derítsük ki, mi történt! − Nózi lopva a gazdák felé nézett. Őt aznap Lilla, Huszár lánya hozta le sétálni. A lány mostanra már elmélyült a beszélgetésben barátnőivel, vagyis Elza és Jessica gazdájával. Tőlük kissé távolabb a Tudós egyedül ült egy padon, kezében egy könyvet szorongatott. Lehajtott fejéből arra lehetett következtetni, hogy elaludt. Nózi értetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

− Idefelé az úton még séta közben is elbóbiskolt − mondta Doki. − Nem csoda. A költözés után egész éjjel a kertben dolgozott. Hajnalodott, mire minden növényét elültette.

Nózi mosolyogva csóválta meg a fejét.

− A lányok ugyan nem alszanak, viszont a fejüket összedugva beszélgetnek, ami majdnem ugyanaz. Szóval most vagy soha. Nyomás az ösvény − adta ki az utasítást.

Néhány pillanattal később a kutyakaraván már a szűk ösvényen nyomult beljebb és beljebb az erdőbe. Nózi ment elöl, érzékeny orrát folyamatosan a levegőbe tartotta. Mögötte Elza haladt, tappancsait félénket rakosgatta egymás után. Időről időre megtorpant, és riadtan körbenézett. Egy ilyen alkalommal Jessica, aki mögötte kutyagolt, bele is botlott.

− Elza! Ne legyél már ilyen nyúlszívű! Megbeszéltük már jó párszor, hogy errefelé nem élnek vaddisznók.

Ebben a pillanatban egy ág reccsent valahol beljebb, a fák közt, és mozgolódás támadt. Elza reszketve kushadt a földre, de még Jessica szemei is kerekre nyíltak. Mindenki a hang irányába fordult. A bokrok sűrűjéből valaki csörtetve verte fel az aljnövényzetet, és egyenesen feléjük tartott. Nózi volt az egyetlen, aki megőrizte hidegvérét, de még ő is nehezen tudott parancsolni az ösztönnek, hogy futásnak eredjen. A motoszkálás immár egészen közelinek tűnt, egy kutyavakkantásnyi idő múlva pedig az óriási lapulevelek közül előbukkant a félelmetes hangokat kiadó Doki. Kellett egy kis idő, mire a kutyák felocsúdtak a meglepettségből. Jessica mérgesen toppantott.

− Doki! − vakkantotta. − Hát te mit kerestél odabent az erdőben? Szorosan mögöttem kellett volna jönnöd!

Doki bűnbánó pillantást vetett barátaira.

− Páfrányokat láttam beljebb. A Tudós hasonló növényekkel kísérletezik most, de ekkorára még nála sem nőttek. Különös − válaszolt tűnődve.

− Ezért kellett ránk ijeszteni? − csaholta Elza rosszallón. − Szerintem nincs ebben semmi különös. Biztosan eddig is ilyen nagyra nőttek, csak nem vetted észre.

Doki tagadólag rázta meg a fejét, vitorla fülei repkedtek a feje körül.

− Sokáig akarunk még az unalmas páfrányokról beszélgetni? − szólt közbe Jessica. − Inkább menjünk tovább.

− Jessicának igaza van − zárta rövidre Nózi. − Nincs sok időnk, talán máris észrevették, hogy elszöktünk.

Nózi újra a magasba tartotta az orrát, úgy indult a Körszínház irányába. A többiek követték. Ahogy közeledtek, a levegő egyre sűrűsödött. Az a különös, oda nem illő szag pedig lassanként rátelepedett a tájra, és elnyomott minden mást maga körül. A virágzó fák és bokrok mintha megadták volna magukat, nem illatoztak többé, a bűz viszont annál terjengősebbé vált. Jessica köhögni kezdett.

− Nem bírom ezt a büdöset − fintorgott.

A fák ritkulni kezdtek a romos körszínház felé vezető úton. Nózi tudta, hogy nemsokára kibukkannak a kicsiny tisztáson, ezért megszaporázta a lépteit. Az orrfacsaró szag addigra már szinte elviselhetetlenné vált. Mielőtt a fák takarásából a tisztásra lépett volna, megtorpant. Döbbent arccal nézett körbe. Valami nem stimmelt. Errefelé szokványosnak számított a dzsungelként burjánzó aljnövényzet. A bokrok, a magasabb gyomnövények és a páfrányok korábban szinte versengtek egymással a fák közt. Most azonban néhány páfrányon kívül semmi sem zöldellt. A gyomok kipusztultak, és a bokrokról is elsárgult, halott levelek csüngtek alá.

− Mi történik itt? − suttogta Elza, választ azonban nem kapott.

Nózi kivezette a kutyacsapatot a körszínháznak otthont adó tisztásra. Sokáig csak némán álltak, alig akartak hinni a szemüknek. Gyászos látvány tárult eléjük. A táj mintha megszűnt volna lélegezni. A halott csendet egyetlen madár vagy tücsök sem törte meg, a levegő telítődött a szúrós bűz szagával. A körszínház bejáratát őrző büszke, karcsú nő szobra csupaszon állt. A repkény, mely ruhát varrt köré az évek során, kiszáradt. Levelei elhullva, megfonnyadva gyűltek össze a szobor talapzatán. A kőlépcsők között gyökeret vert bokrok, fácskák mind lehorgasztották csupasz ágaikat, csendben siratták, ami elmúlt.

− Félek – nyüszítette halkan Jessica.

− Ki akarom deríteni, mit történt itt − közölte határozott hangon Nózi. − Ti visszamehettek, de én maradok, és körbejárom a színházat.

− Nem javaslom − rázta meg a fejét Doki. − Súlyos mérgezés történhetett itt. Magunkat is veszélybe sodorjuk.

Nózi felkapta a fejét.

− Mérgezés?

− Igen. Ez egyértelmű. Megmérgezték a talajt. A Tudóst nemrégiben meghívták egy környezetvédelmi konferenciára, ahol ezzel foglalkoztak. Akkor mesélt erről.

− Talajmérgezés? − húzta fel a szemöldökét Elza. − Miért akarná bárki megmérgezni a talajt?

− Óh, sokan vannak – magyarázta Doki. – A Tudós egy érdekes cikket olvasott fel a minap. Megtudtam, hogy sok gyár és üzem veszélyes anyagokat is termel a működése során. Ezektől a mérgektől nem könnyű megszabadulni, sokba kerül a tárolásuk. És még több pénzbe kerül a megsemmisítésük.

Nózi egyetértőn bólogatott.

− Egyszerűbb kihozni ide, és elásni a földbe.

− És olcsóbb is − tette hozzá Doki.

− Akkor mi most egy bűncselekmény helyszínén állunk? − kérdezte Elza, szemében ismerős tűz lobbant.

− Ahogy mondod − helyeselt Nózi. − Ezen a kapitányságon ugyan még nem történt hasonló eset, de a korábbi szolgálati helyemen találkoztam már környezetkárosítással. A gazdámmal fel is göngyölítettük az ügyet.

Nózi fürkészve körbenézett, közben igyekezett minél kisebbeket lélegezni. Nem messze a szobortól megakadt a szeme a talajon. Teherautó kerekeinek nyomait őrizte a föld, a keréknyom mintázata szépen mutatta az utat, ahonnan érkezett. Nózi odaszaladt, és szimatolni kezdett, de semmi mást nem érzett, csak az átható méreg szagát. A keréknyomtól nem messze friss ásás nyomaira bukkant.

− Ide rejthették − bökött a láthatóan feldúlt majd visszatemetett föld felé.

− Nózi, ne menj oda − kérlelte Elza sírós hangon, és még Jessica is hangosan vakkantott egyet.

− Ezt meghagyom a kétlábúaknak − válaszolta Nózi. − Most már csak arra vagyok kíváncsi, honnan jött a teherautó. Ide ugyanis nem vezet kocsiút. − mondta, majd eliramodott, hogy megkerülje a körszínházat. Lihegve érkezett vissza a barátaihoz. − Követtem a teherautó nyomát. A színház túloldalán jött be, utat tört magának a bokrok közt. Talán ha most követnénk…

− Akkor biztosan nem érnénk vissza a gazdáinkhoz időben, te pedig éjszakai szolgálatba mész tudomásom szerint − szólt közbe cserfesen Jessica.

Nózi kelletlenül bólintott, a kutyacsapat visszavonult.

--- FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

Nózi megszaporázta a lépteit, de odafigyelt rá, hogy gazdája, Huszár őrmester ne veszítse őt szem elől. El akarta csalogatni, ugyanis tervei voltak aznapra. Nem kanyarodott be a szokásos helyen az Illaberek parkjába, hanem egyenesen továbbment.

Barátja, a basset hound Doki lakásához készült. Kiismerte magát errefelé. Sokszor megtette már ezt az utat, amikor annak idején segített Dokinak felkutatni gazdáját, a kissé habókos Tudóst. Nózi büszkén gondolt vissza a sikeres felderítésre. A Tudóst egy fantasztikus találmánya miatt elrabolták, és talán még mindig a csapóajtó alatti pincében raboskodna, hogyha Huszár őrmester és Nózi ki nem menti onnan. Most is egy embert próbáló feladat várt a Tudósra. Költözködött, Nózi pedig semmi pénzért nem hagyta volna ki, hogy mindezt lássa. Többször járt már a Tudós lakásában, ezért elképzelni sem tudta, hogy lehet elszállítani azt a sok holmit. A könyvek, a furcsa találmányok és a nem mindennapi kísérleti holmik talán bedobozolhatóak. No de mi lesz a különleges növényekkel? A lakásban ugyanis egy teljes botanikus kert várta, hogy végre szabad földbe kerüljenek egy családi ház udvarán.

Alighogy a négyemeletes ház elé értek, Nózi meg is kapta a választ. A Tudós már az utcán állt, és a rakodómunkásokkal zsörtölődött.

− Az isten szerelmére! Nem tud vigyázni? Óvatosabban! Ha megüti a Pillangó Orchidea levelét, az soha többé nem lebegteti meg a szárnyát. Látja? Ezek a levelek szakasztott úgy néznek ki, mint egy fecskefarkú lepke szárnyai − magyarázta a Tudós a cserepes virág alatt roskadozó férfinak. Amaz kényszeredett mosollyal várta, hogy továbbvihesse terhét a költöztető autó felé. − Tudta, hogy zenére megmozdulnak a levelek? − A cipekedő férfi homlokán patakokban folyt az izzadság. Egy kicsit még kitartott, de amikor a Tudós előkapott az ingzsebéből egy szájharmonikát, grimaszolva földre rakta a növényt. Meghökkent arccal nézte, ahogy a Tudós rákezdett egy nótára. Ekkor a lépcsőház ajtajában megjelent egy másik rakodómunkás, markában egy újabb növénnyel. A cserepes virág megadóan himbálta óriási, trombita alakú virágait a járás ütemére, teljesen kitakarva az őt cipelő embert. A Tudós halálravált arccal szaladt oda.

− Hiszen megmondtam, hogy őt hozzuk le utolsónak! A parittyavirág érzékeny növény, könnyen megsértődik! − sopánkodott.

− Megsértődik − ismételte gúnyosan a munkás, miközben igyekezett kikerülni a Tudóst, aki felemás cipőben totyorgott körülötte.

− Bizony, megsértődik. És akkor jaj annak, akin bosszút áll. Vagy talán azt hiszi, hogy véletlenül hívják parittyavirágnak? Ha felmérgesítik, kinyitja a harangját, és olyan mérget lövell a szemei közé, hogy három napra megvakul tőle az ember. Úgyhogy figyelmeztetem, lassan a testtel!

A rakodómunkás először csak kuncogott, de aztán olyan hangos hahotázásba kezdett, hogy neki is le kellett tennie a növényt a földre. Még Huszár őrmester is megmosolyogta a jelenetet, Nózi pedig gondolatban vele nevetett. Noha komolyan vette a habókos Tudós találmányait és kísérleteit, a parittyavirágot még neki is nehéz volt elképzelnie. Huszár közben átment az úton, és a Tudóshoz lépett. Amaz felvidult a nyomozó láttán, de szavait még mindig a munkásoknak címezte.

− Mostantól rendőri felügyelettel folytatódik a rakodás, úgy igyekezzenek − vetette oda, majd Huszárhoz fordult. − Elköltözöm − jelentette be büszkén.

− Látom. Kertes házba, ugye? − mosolygott Huszár, a Tudós pedig szórakozottan biccentett. Közben a lépcsőház aljában komótos járással megjelent Doki is, lapulevél füleit maga után húzva. Nózi odament, hogy üdvözölje.

− A növényeim miatt teszem. Nem szeretik ezt a homályos kis lakást. Egy hatalmas üvegházban élhetnek ezután, szabad földben. És csak esővízzel öntözöm őket. Külön víztározót építek nekik, ott gyűjtöm össze az esőt.

− Nagyon különleges növényeknek tűnnek − pillantott a parittyavirág felé Huszár.

− Azok is. Mindegyiket magam nemesítettem. Néhol kicsit hozzáraktam, néhol meg elvettem ahhoz, amit a természet eredetileg alkotott. − A Tudós itt figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját, amin egy hatalmas tintapaca éktelenkedett. − De soha nem léptem át a természet törvényeit.

− Megnyugodtam. Akkor nem harapnak, ugye? − nevetett az őrmester, mire a Tudós egy kissé felhúzta az orrát.

− Meglepődne, ha tudná, mennyi furcsa növényt alkotott a természet nélkülem is. Vannak köztük húsevők, amik úgy csapnak le a gyanútlan bogárra, mint egy igazi ragadozó. Aztán ott vannak az izgő-mozgó, táncoló levelű növények, vagy a vándorló fák, amik egyszerűen odébállnak, ha nem tetszik nekik a talaj. És a páfrányok! − A Tudós itt egészen elérzékenyült. − Van köztük, amelyik évszázadokig is kibírja víz nélkül, és új erőre kap, amint nedvesség éri. Ne is beszéljünk azokról a csodapáfrányokról, amik képesek megkötni a talajban a mérgeket. Én csak méregzabálóknak hívom őket. Van fogalma róla, milyen nagy segítség lehet ez az emberiségnek?

Úgy tűnt, Huszár nem volt felkészülve ilyen magas gondolatokra, de azért egyetértően biccentett. Aztán sóhajtva hozzátette.

− Szeretnék én is kertes házban lakni. Nózi is biztosan örülne.

A Tudós egyből fellelkesedett.

− Hiszen bármikor jöhetnek Nózival vendégségbe! Úgyis nagyon sokkal tartozom! Hogyha annak idején nem talál rám ott, a csapóajtó alatt… − a Tudós szava elakadt egy pillanatra az elfogódottságtól. Talán szégyellte, mert a munkások felé fordult, és folytatta a zsörtölődést.

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---

A cím lehetne akár egy jól hangzó reklámszöveg is az 1890-es évekből, de igazság szerint a kokainnak nem kellett reklám. Abban az időben mindenki ismerte, és – lehetőségeihez mérten – mindenki használta is. Legálisan. A kutatásomban a kokain diadalútjának majd csúfos bukásának jártam utána.

A kokain első feljegyzett használatára 1882-ben bukkantam. Egy bécsi szemészorvos használta először a kokaint érzéstelenítőszerként egy műtét során. Az orvostudomány ujjongani kezdett, hogy egy új gyógyszer birtokába jutott, amellyel ezer és ezer emberen segíthet anélkül, hogy a veszélyes kloroformos altatásnak tegye ki őket. Európa népei nem lehettek elég hálásak Amerikának, amely a burgonya, a kukorica, a paradicsom, a paprika és a dohány után megismertette őket ezzel a csodával, a kokainnal. A kokain csakhamar az egyik legelterjedtebb, és nélkülözhetetlen érzéstelenítőszerré vált nemcsak a fogászati és a szemészeti eljárásokban, de a szülészeten is.

A Magyarország című magazin 1906. áprilisi száma így ír erről:

A kokain csodái. Egy előkelő bécsi orvosi szaklap, a „Wiener Klinischen Wochenschrift“ épp oly érdekes, mint nagyfontosságú hírt hoz a kokain újabb alkalmazásáról. E szerint az általánosan ismert fájdalomcsillapító szerrel az utóbbi időben a bécsi szülészeti klinikán kísérleteztek és pedig meglepő sikerrel. A kokaint itt a kezelés alatt álló anyák orrába fecskendezték, amelyek annyira érzéketlenítették a beteg szervezetét, hogy a legtöbb esetben minden fájdalom nélkül hozta világra magzatát. A kokain ilyen alkalmazására az orvosvilág figyelmét egy német tudós irányította, aki maga is több esetben végzett sikeres kísérleteket. Ha a kokainnak az orron át való alkalmazása általánosan beválik, az új felfedezés a szenvedő emberiségnek valóságos jóltevője lesz.

A nátha kezelése sem volt elképzelhető kokain nélkül. Több napilapban szakorvosok adtak tippeket a gyógyszer házilag történő elkészítésére:

Tolnai Világlapja, 1926 január:

A nátha teljes kifejlődésének megakadályozására valók még a következő szippantóporok is: menthol 20 centigramm, kokain 10 centigr., pörköltkávé pora és cukorport, mindegyikből 5 gr. — Vagy: kokain fél gram, kámfor 2 gr., bismut 20 gr.

A kokainhoz történő hozáférés a kezdeti időkben csaknem problémamentes volt, amely egyre szaporodó termékskálát tett lehetővé, melyek finoman szólva kilógtak az orvosi használat kereteiből. Kapható volt a kokain-bor, kokain-likőr, kokainnal feleresztett szikvíz, vagy különböző kokainos cigaretták.

Pesti Hírlap, 1887. szeptember (9. évfolyam, 239-268. szám)

Ezen kívül nagy népszerűségnek örvendtek a kokainból készült élénkítőszerek (melyeket lóversenyek alkalmával a lovakba is fecskendeztek), de 1898-ban a “Magyar újság” szenzációként jelentette be a “kokain-kerékpár” feltalálását.

Magyar újság 1898. április 3.

A kokain-kerékpár. Birminghamből jelentik, hogy egy szenzácziós találmány által a kerékpárokon fontos újítást értek el. Clifford Henrik birminghami mérnök észrevette, hogy a coca növény leveleinek élvezete mily kitűnő szer a fáradtság ellen. Ennek alapján feltalált egy módot, a mely szerint a biczikli hátsó kerekének pneumatikja csövéből a kerékpárosra kokaingőzöket bocsát. Mielőtt a csövet felfújnák, a szelepen át néhány csepp éterben feloldott sósavas kokaint kell bele tenni. A kerék gyors forgása következtében a csőben levő levegő felmelegszik, a kokain pedig gőzzé válik. Ezt a kokaingőzt a czentrifugális erő egy kaucsukcsőbe tereli, a melyből az utas tetszése szerint szívhatja. A kokain-kerékpárt a világ összes kulturállamaiban szabadalmazták. Ez az újítás úgyszólván lehetetlenné teszi, bogy a kerékpáros kifáradjon és a találmány értékesítésére már alakult is egy szindikátus nyolczvanezer font alaptőkével. Hír szerint Clifford még valamit feltalált: a kokaingőznek és a pneumatik vulkanizált kaucsukjának oly összetételét, a mely a kerékpár ez érzékeny részét is rendkívül ellenállóképessé teszi. A találmány annyira szenzácziós, hogy Donlup, aki a róla elnevezett kerékpárszeleppel milliókat szerzett, felajánlotta Cliflordnak a lánya kezét.

(Ezek után nem tudom eldönteni, hogy vajon Magyarország vajon kultúrállamnak számít-e? Én ugyanis nem hallottam róla, hogy hazánkban ez a szabadalom megvalósításra került.)

A kokain használatának mellékhatásai egyre inkább nyilvánvalóvá váltak, orvosok és tudósok publikáltak róla. A hozzászokás veszélyeit a mai ember jól ismeri, ezért egy olyan aspektust emelnék itt ki, amely megmosolyogtatott az egyik tudományos cikkben.

Természettudományos Közlöny 1887: 

Kokainistáknál igen gyakran fordul elő a társalgásban és levelezésben nyilvánuló rendkívüli hosszadalmasság. A kokainisták úgyszólván, jegyzetekkel szoktak beszélni és írni; sohasem készek, mindig van valami közbeszúrni való mondatuk, ismétlésekbe esnek, sőt egyeseknek valódi szenvedélyük ívekre menő leveleket írni. Ennek gyakorlati következménye az, hogy hivatalos ügyeikkel sohasem készek ; egész napon át késő éjszakáig szüntelenül dolgoznak és sokkal kevesebbet képesek végezni, mint a mennyit a kokain használata előtt rövidebb idő alatt végeztek. 

Az az érzésem, hogy sokunknak van olyan ismerőse, aki kokainozás nélkül is ilyen tüneteket mutat.  :)

A kokain elterjedtségén a korabeli vicclapok is jókat derültek:

Kakas Márton, 1910. 17. évfolyam: 

Híres emberek is éltek a kokain nyújtotta előnyökkel. 1888-ban a kokain nyújtott enyhet III. Frigyes német császár rekedtségére, melyről kiderült, hogy gégerák (ebben is halt meg abban az évben), de a mexikói elnök, Porfirio Diaz fájdalmait is kokain-befecskendezések enyhítették 1911-ben. II. Miklós orosz cár feleségének kokainfüggőségéről több magyar lap is cikkezett 1910-ben.

Pesti Hírlap, 1910. február (32. évfolyam, 39-49. szám):

A cárné megmérgezte magát. - A milánói Secolo azt a szenzációs hírt röpíti pétervári levelezője révén világgá, hogy a cárné, persze nem öngyilkos szándékkal, mérgezésnek az áldozata lett. A cárné tudvalevőleg már hosszabb idő óta nagyfokú idegzavarokban szenved, de állapota nem szolgáltatott okot különösebb aggodalmakra. A cárné idegfájdalmait az orvosok kokain-befecskendezésekkel csillapították, de amikor a cárné a kokaint már megszokta és a rendes adag már nem hatott, az orvosok pedig nem mertek még nagyobb adagot befecskendezni, a cárné az orvosok tudta nélkül szerzett kokaint és meglehetősen nagy adagot fecskendezett a bőre alá. A cárné ettől kokain-mérgezést kapott, mely sziv- szorulással, erős fejfájással és hányással járt. Az orvosok erre azt követelték a cárnétól, hogy teljesen mondjon le a kokain-befecskendezésekről, amibe a cárné végre nagynehezen beleegyezett. A félhivatalos cáfolatok ellenére is tény, hogy a cárné ismét örvendetes családi eseménynek néz elébe.

A kokain hazánkban is könnyen hozzáférhető volt, bárki kiválthatta a patikában orvosi rendelvényre. Az orvosok pedig nem fukarkodtak a recepttel. Ennek is köszönhető, hogy az 1920-as évekig a kokainnal elkövetett gyilkosságok és öngyilkosságok száma is jelentősen megszaporodott, melyekről rendre beszámoltak az újságok hasábjain. Az egyik sikertelen öngyilkossági kísérlet különös derültséget keltett:

Pesti Hírlap, 1900. szeptember:

Bolond eset történt az aradi vár börtön kórházában, ahol két elítélt katona akarta elemészteni magát. Az egyik Webel Lajos, egy alezredes fia, akit többszörös szökés miatt ítéltek el, a másik pedig Ernyei Gyula, aki lopás miatt került a börtönbe. A két öngyilkosságra kész katona abban egyezett meg, hogy a kórházban levő kézi gyógyszertárt feltörik s az ott levő mérget fölhasználják. Tervüket végre is hajtották s két olyan szerhez jutottak, amelyek segítségével könnyen a másvilágra lehet jutni. Kokainhoz és morfiumhoz. Mikor a mérgeket kézhez kerítették, a kokain bevételében állapodtak meg. Ezt tehát két részre osztották és megitták. Ekkor derült ki, hogy a kokain kevés volt s hogy attól csakis hosszasabb szenvedés után halhatnak meg, így hát a morfiumon is megosztoztak s azt is bevették. Elképzelhető ezek után a két rab álmélkodása, mert hát egyszerre jobban érezték magukat s az a baj is megszűnt, amit a kokain okozott. Pedig hát a dolog igen egyszerű volt, mert a morfium a kokainnak ellenmérge. Az öngyilkosságra elkészült rabok ilyformán mihamar meggyógyultak, nem kis derültsége mellett a közelben levőknek, akik a tragédiának ilyetén vígjátéki fordulatát szemlélheték.

Noha az első világháború alatt és után egyre több ország vezetett be behozatali tilalmat a kokainra (Magyarország 1925-ben), addigra egész Európa tobzódott benne. Magyaroszágon is sorra nyíltak a kokain-bárok, hogy azok is hozzájuthassanak napi adagjukhoz, akik nem voltak járatosak a recepthamisításban, vagy az orvosok/patikusok lefizetésében.

Magyar Hirlap, 1929. januári cikke szerint

Három ucca alkotja a főváros legsötétebb negyedét. A “koko-negyed” a kokaincsempészek és a kokainárusok menedékhelye. Ezt a negyedet az Ó ucca, a Gróf Zichy Jenő ucca és a Nagymező ucca egy része alkotja, ahol számos találkahely van. Ezekről a találkahelyekről a legfantasztikusabb históriák keringenek.

(A sors furcsa fintora, hogy jelenleg az Ó utca ad otthon az Európai Rendőrakadémiának, ahol volt szerencsém négy évig dolgozni)

A kokaincsempészeknek nem volt sok vesztenivalójuk a korabeli enyhe szabályozás miatt. A kokain árusítása ugyanis egyszerű kihágásnak számított (mai szóval szabálysértés). Az elkövetőkre legfeljebb 15 napi toloncház várt, vagy olyan alacsony pénzbüntetés, amit nevetve kifizettek.

Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)

Az államigazgatásnak tehát sok feladatok adott a kokain. Míg a rendőrség a kokaincsempészek és árusok felkutatásával és eljárás alá vonásával foglalta el magát, az Állami Tébolydákban a legmodernebb technikákkal (hipnózissal) igyekeztek segíteni a szenvedélybetegeken.

Tolnai Világlapja, 1930. július: 

A tarthatatlan állapotoknak némiképp véget vetett az, amikor 1933-ban Magyarország csatlakozott a Genfben 1931. évi július hó 13-án kelt egyezményhez (a bóditószerekkel való visszaélésekől). Törvénybe iktatták, hogy bűntettet vagy vétségét követi el az, aki engedély nékül behoz, kivisz, gyárt, forgalomba hoz bódítószert, vagy elad olyan embernek, aki jogosulatlan annak átvételére.

Ugyanebben az évben az Országos Főkapitányságon új ügyosztályt állítottak fel a bódítószerekkel való visszaélések vizsgálatára.

Hiába a szigorú szabályozás, a kokainnal való visszaélés napjainkban is sok munkát ad a hatóságoknak és a civil szervezeteknek. Szerepe azonban elhalványulni látszik. Sajnos azonban ez nem annak köszönhető, hogy az emberek felismerték volna a kábítószer veszélyét, hanem inkább az olcsó, szintetikus drogok térnyerésének. De ez már egy másik bejegyzés témája.

Forrás: https://adtplus.arcanum.hu

Követhetsz itt is : https://www.facebook.com/nozinaploja

Főkép:

Ki ne hallott volna Hachico-ról, a kutyáról, aki tíz éven keresztül várta haza elhunyt gazdáját? Hapták, a világháborút megjárt magyar kutya története ugyanilyen figyelmet érdemel. Eddig sehol sem olvastam róla, véletlenül bukkantam rá a Budapest c. folyóirat 1918. május 16-i számában. Zsebkendőt elő!

Hapták gyászol.

írta : Farkas Ernőd.

Sok tisztet a kutyája is elkísért a pusztulás halálmezőire, s ha a gazdájuk megsebesült, el nem maradtak tőlük, míg el nem jöttek értük a szanitécek.

Hapták egy honvédszázados kutyája volt. Fehér foltos, fekete szőrű okos állat, amely mindig ott állt a csatatűzben a gazdája mellett. Hapták gyakran elszökött a lövészárokból s csak órák múlva tért vissza. Ha valaki azt kérdezte a kapitánytól, hogy hova lett Hapták, mosolyogva felelte :

— Elment felderítésre.

Hapták csakugyan felért egy felderítő járőrrel, mert ha eltűnt: valóban az ellenséget szimatolta.

Ha észrevette, hogy a muszkák nagy tömegben közelednek, visszarohant a gazdájához, már messziről csaholt, szökött, vonított, hogy figyelmeztesse a veszedelemre.

— Támadás lesz — mondta a százados ilyenkor és rögtön telefonált a megfigyelőnek, hogy résen legyen.

Hapták éjjel kétszeres éberséggel őrködött. Minduntalan kiszaladt a lövészárokból és szimatolt, figyelt, neszelt, hogy nem hall-e valamit.

Ha azután csendes volt a levegő, visszafutott a gazdájához, melléje feküdt. okos szemével ránézett, mintha csak ezt mondta volna :

— Aludj édes gazdám, nincs semmi bajom.

A százados megértette a néma figyelmeztetést, földalatti barlangjában magára húzta a pokrócot s jóízűen aludt. Tudta, hogy Hapták a világért sem hunyná le a szemét. Csak nappal mert egy kicsit szundikálni, de félszemmel és félfüllel akkor is mindig vigyázott és hallgatózott. Az egész ezred ismerte és szerette Haptákot. Sokszor a legnagyobb tűzben hirtelen eltűnt s csak órák múlva tért vissza, szájában egy gágogó libával, vagy más baromfival. Tudta azt jól Hapták, hogy a táborikonyha az ütközet alatt nem jöhet a lövészárokig s ha a csata három napig tart, három napig sem kaphatnak ételt. Ezt Hapták már a saját kárán tapasztalta, mert ilyenkor neki is koppant a szeme.

A sült liba, csirke a gyilkos harc hevében is nagyon jól esett a századosnak. A csontok persze Haptáknak jutottak s az okos állat nem is ette meg mind, mert, tudta, hogy több nap, mint kolbász.

De beosont ő az ellenséges lövészárokba is, s onnan csent el sonkát, kolbászt és diadallal hozta a lövészárokba.

1915 május 3-a azonban végzetes fordulópontot jelentett a hűséges kutya életében. Akkor történt, hogy gazdája egy gránátszilánktól a szeme láttára hősi halált halt.

Hapták leírhatatlan fájdalommal sírt, nyöszörgött körülötte. Nyalogatta krétafehér arcát, aztán szomorúan vonított, mintha halotti éneket zengett volna. Lefeküdt a holttest mellé, és nem mozdult el tőle. Pedig még ezután is szántogatták a muszka gránátok a temető földjét, ahol gazdája elesett.

Nagy rakás föld zuhant rá, vinnyogva mászott ki alóla, aztán szembe feküdt a gazdájával, és szomorúan nézte mozdulatlan arcát, néma ajkát, mely nem szólt többé hozzá. Pedig úgy várta, hogy mondja :

— Hapták, gyér ide !

Milyen boldog volt, ha jólelkű gazdája megsimogatta. Ugrált, szökellt, messze elfutott, s ha valami zsákmányt ejthetett, roppant ugrásokkal sietett vissza. Eleinte azt hitte, hogy majd csak megszólal megint a gazdája, bár amikor a körülötte fekvő vértócsára pillantott, fénylő, fekete szeme egészen elborult s mélységes bánattal nézett rá.

Amikor szanitécek jöttek, eléjük futott, majd a gazdájához rohant, hogy figyelmeztesse őket rá. A szanitécek odamentek s mikor látták, hogy a kapitány halott, tovább indultak. Hapták azonban eléjük ugrott, a fogát vicsorgatta, azután keservesen vonított. A sebesültvivők mégis tovább mentek, mire Hapták fájdalmas vakkantásokkal tért vissza a halotthoz, lekuporodott melléje, két első lábára eresztette le a fejét s busán, mozdulatlanul nézte a gazdáját. Este összeszedték a halottakat, a századost is hordágyra tették. Hapták keservesen nyöszörgött, a farkát leeresztette, fejét a földre lógatta s úgy követte a gazdáját.

A katonák megindultan nézték a hű állatot. Hapták csodálatos vakkantásokat hallatott s ilyenkor egész teste vonaglott. A szíve zokogott a szegény hű állatnak. A századosnak sírt ástak, s koporsóját lebocsátották. Hapták utána ugrott, a koporsó fedelére ült s busán hajtotta rá a fejét. Hiába hívták föl, nem jött. Egy katonát küldtek le érte, de Hapták dühösen vicsorította rá a fogát, utána pedig keservesen szűkölt. Kérés-könyörgés volt ebben, mintha csak azt mondta volna :

— Temessetek a gazdám mellé!

A katona meg akarta fogni, hogy kilökje a sírból, de Haplák ráugrott s összemarta volna, ha ez az ásóval nem védekezik. A kapitány tisztiszolgája, aki sírva nézett a koporsóra, most szomorúan sóhajtotta :

— Hapták! Gyere ide !

A kutya felemelte a fejét s a tiszti- szolgára nézett, azután lassan, fáradtan felkelt. A legény lefeküdt a göröngyökre s lelógatta a kezét. A kutya nyalogatni kezdte. A legény megfogta Hapták fülét és felhúzta. De erősen kellett tartania, hogy a kutya vissza ne ugorjék a sirba. Mikor behantolták a gazdáját, Hapták ismét ráborult a sírra. Úgy feküdt ott mozdulatlanul, mintha elszállt volna belőle a pára. Három napig el sem mozdult onnan. Negyedik nap felkelt, bevánszorgott Gorlicé- be, szerzett egy kis csontot, azután visszakullogott a sírhoz. A holdvilág odasütött, a csillagok fénye bágyadtan reszketett a sír fölött. Hapták megint lefeküdt a sírhalomra s másnap estig megint nem mozdult el róla.

Hetek, hónapok múltak így el. Hapták lesoványodva, lompos szőrrel, csatakosan bandukolt be a községbe. Ennivalót szerzett s megint visszatért a sírhoz. Egy álló esztendeig őrizte az elesett hős hantját. Tél lett. Hóvihar tombolt, dermesztő szél metszette a csontjait. Hapták azonban mindig ott feküdt a lyukban, amelyet gazdája sírján kapart magának. Egy év múlva az elesett hőst családja hazahozatta. A sírt bevonták földdel, de ő hűségesen őrizte tovább az üres sirt. Ott is múlt ki rajta. Megfagyott egy hófuvásos dermesztő éjszakán.

Hol van ilyen hűség a világon ? !