Sokan hitetlenkedő szemeket meresztenek, amikor megtudják, hogy yorkshire terrierként rendőrkutya válhatott belőlem, mások pedig bevetéseim hallatán elnézően mosolyognak, gondolván, csak tódítok. Pedig a világtörténelemben nem én vagyok az első, az egyetlen, de még csak nem is a legkisebb, aki a Hazát szolgálta. A leghíresebb yorkie kétséget kizáróan az alig két kg-os Smoky volt, aki a II. világháborúban elévülhetetlen érdemeket szerzett gazdája oldalán.  

Smoky nem egy célzott kiválasztás eredményeképpen került a hadsereghez. 1944-ben akadt rá egy amerikai katona az új-guinea-i dzsungelben, egy rókalyukban. Eleinte arra gyanakodtak, hogy talán az ellenséges erők hírvivője, de sem a japán, sem az angol utasításokra nem reagált. A katona úgy döntött, eladja a kutyát, amire csakhamar talált is vevőt. Katonatársa, William A. Wynne tizedes két ausztrál fontért vette meg tőle a kutyát. 

Wynne akkor még nem volt tapasztalt kutyakiképző, de közte és újdonsült kis állata közt olyan mély kötődés jött létre rövid időn belül, hogy a yorkie teljesítette gazdája minden kérését. Hamarosan trükkök tucatjaival szórakoztatta a katonákat.

Smoky itt éppen „fütyül” a gazdájával a világra

A kutyus azonban nemcsak a szórakoztatásból, de a komolyabb feladatokból is kivette a részét az ötös számú csendes-óceáni légierő nem hivatalos tagjaként.  Tizenkét repülős bevetésen vett részt, melyek során hosszú órákat töltött egy katonai hátizsákban himbálózva, a fedélzeti gépfegyverek közvetlen közelében. Nyolc harci csillagot kapott kitüntetésül. 

Legjelentősebb és egyben legveszélyesebb bevetésére 1945-ben került sor. A légierő, ahol gazdája szolgált, azt a feladatot kapta, hogy távírókábeleket fektessenek le a területen. Ahhoz, hogy a fontos vezetékeket a repülőgépek leszállópályája alatt áthúzzák, három napon keresztül kellett volna ásni. Ez idő alatt az amerikai légierő 40 gépe 250 katonával csak egy olyan területen tudott volna landolni, ahol az ellenséges csapatok bombázásainak lettek volna kitéve. A leszállópálya alatt egy 21.7 méter hosszú, szűk vízelvezető áteresz húzódott, ahová Smoky könnyedén befért. Gazdája a nyakörvére rögzítette a távírókábel végét, majd beküldte a kutyát a csőbe. Smoky két perc alatt végezte el a több napra tervezett feladatot, és ezzel gyakorlatilag elkerülhetővé vált, hogy a légierő gépei máshol landoljanak. Smoky a sikeres akció után tizedesi rangot kapott. 

Smoky gazdája, Bill Wynne tizedes (balra) és Bob Gapp beküldik Smoky-t  a csőbe, hogy a távíróvezetéket így juttassák a leszállópálya túloldalára

Smoky az első, dokumentáltan terápiás célra is használt eb, szolgálatait számos  harctéren megsebesült katona vehette igénybe a háború alatt és után is. A kórházakban mindent bevetett, hogy jobb kedvre derítse a sérülteket. Egyik trükkje az volt, hogy ki tudta betűzni a saját nevét az elé rakott kártyákon szereplő betűkből, de például kötélen is tudott járni bekötött szemmel. 

 Smoky épp "rendel"

A háború végén Wynne magával vitte Smokyt otthonába, Clevelandbe, ahol a kutya is a családdal élt.  Miután gazdájával egy fotókkal illusztrált egészoldalas cikkben szerepeltek a Cleveland Press 1945. december 7-i számában,  Smoky országos szenzációvá vált.

A következő tíz évben gazdájával járták az országot, és ő boldogan mutatta meg mindenhol, hogy mit tanult a tengeren túl. Gazdája még Hollywoodban is dolgozott egy rövid ideig, a legnagyobb filmstúdiók kérték fel őt, hogy kutyatrénerként segítse a munkájukat.

Még életében mancshoz vehette az „üdvöskék bajnoka” (Champ Mascot) trófeát, amely jelenleg az Amerikai Kutyakennel Klub Missouri-i múzeumában van kiállítva. A fotón Smoky egy speciális kiskabátot visel, melyet az ausztrál vöröskereszt önkéntesei készítettek számára, és amelyen az ötös számú csendes-óceáni légierő jelvénye látható.

Az alig kétkilós veterán ’57 februárjában távozott az örök vadászmezőkre. Kicsiny testét a Metroparks –ban helyezték örök nyugalomra, ott, ahová gazdája és felesége még a háború előtt belevésték kezdőbetűiket egy fa kérgébe. Clevelandben két emlékművet is emeltek a tiszteletére. 

 Történetét gazdája egy könyvben is megörökítette, a Yorkie Doodle Dandy c. mű Amerikában bestseller lett.

Wynne azonban nem állt meg itt. A 95 éves veterán a vejével együtt jelenleg is azon dolgozik, hogy támogatókat nyerjenek meg ahhoz, hogy a történetből film születhessen. 

Nagyon drukkolok, hogy összejöjjön neki (én szívesen vállalom a főszerep eljátszását :)).

A cikkek végén általában a saját facebook oldalamat szoktam népszerűsíteni,  de most rendhagyó módon Smoky oldalára hívnám fel a figyelmet, melyet veterán gazdája üzemeltet. Így ti is figyelemmel tudjátok kísérni a Smoky-val kapcsolatos eseményeket, cikkeket és más hasznos információkat. 

https://www.facebook.com/smokywardog

Na jó, azért itt az enyém is, hogyha ezek után még érdekes lehetek én is: 

https://www.facebook.com/nozinaploja/

Tartsatok velem legközelebb is! 

Nózi

2011. június 16-án igen nagy megtiszteltetés ért. Ezen a napon Aladdin csodalámpáját megdörzsölte egy kisfiú, akit Andrisnak hívnak. És Andris hívására a Dzsinn előtekeredett az ódon lámpából. Andris kívánhatott egyet a Dzsinntől, és azt kívánta, hogy találkozhasson velem, és a többi négylábú rendőrrel.

Látom, ahogy egyre jobban kerekedik a szemetek, ezért egy kicsit érthetőbben is elmesélem a történetet.

A Csodalámpa Alapítvány évek óta azon dolgozik, hogy súlyos beteg gyermekek kívánságát teljesítse, ezzel könnyítve és színesítve meg a mindennapokat. Büszkén jelenthetem ki, hogy Andris kívánsága én magam voltam azon a bizonyos napon.

Ahogy Andris begurult a kerekesszékével az ORFK Oktatási Igazgatóságára, vagyis a Dunakeszi rendőrkutya-kiképző bázisra, tudtam, hogy nagyon jó barátok leszünk. Azonnal az ölébe telepedtem, így jártuk körbe a kiképző központot. Andris megnézhette nagyobbra nőtt ebtársaim őrző-védő bemutatóját, valamint a kommandósok akcióját is.

Utána jött el az én időm. A gyakorló szobába mentünk, ahol a Gazda már több helyre is kábítószert rejtett, hogy megmutathassuk Andrisnak a kutatás menetét.  Természetesen sikerrel vettem az akadályokat, Andris pedig csak ámult-bámult a szimatomon.  

Hosszú időt töltöttünk együtt, mert Andrist a kiképzés legapróbb fortélyai is érdekelték. Büszkén mesélte, hogy neki is van otthon egy kutyája, akivel rendszeresen foglalkozik.

A Csodalámpa csapata később így emlékezett meg az eseményről:

„Mindig örül a Csodalámpa csapata, ha olyan izgalmas kérés érkezik hozzánk, mint Andrisé, aki egy rendőrkutya-kiképzést szertett volna megnézni. Imádja a négylábúakat, már neki is van otthon egy, ezért szerette volna látni, mi a fortélya, hogyan zajlik egy igazi kiképzés. 

A kívánságot Varga Balázs alezredes úr és munkatársai teljesítették, akik egy igazán kellemes napot szerveztek Andrisnak és természetesen nekünk felnőtteknek is, hiszen nem mindennap juthatunk el például egy kommandós akció kellős közepébe. 

Dunakeszin valóságos rendőrkutya-bevetést nézhettünk meg, láthattuk, hogyan fogják el és teperik le a betörőt, mennyire értik a kutyusok a vezényszavakat. Ilauszki Tibor őrnagy szinte végig Andris kerekes széke mellett guggolt és magyarázott minden egyes mozzanatot. Valódi érdekesség volt, amikor megnézhettük az őrnagy közvetlen munkatársának, „Józsefnek” a produkcióját, aki Európa egyetlen yorkshire terrier kábítószer-keresője. 

Ezután egy laborba mehettünk be, ahol különleges módszerekkel lehetett a sötétben is az árulkodó nyomokat felfedezni. Bár mi már nagyon elfáradtunk, Andris továbbra is kérdezősködött és megfigyelt minden apró részletet. 

A program végén egy kellemes ebéd mellett beszélgethettünk még a bázis vezetőivel, munkatársaival. S hogy Andris el ne felejtse ezt a napot, a rendőrkutyákról készült könyvet és rendőrsapkát kapott ajándékba”

Andrissal nagyon jó barátok lettünk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Együtt ünnepeltük a 15-ik szülinapját is. 

Egyébként pedig most, hogy nyugdíjas lettem, de még erőm teljében érzem magam, egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy segítőkutya váljék belőlem. Imádnám, ha olyan klassz társaságban tölthetném az időmet, mint amilyen Andris. Erről már csak a Szerkesztőmet kell valahogy meggyőznöm. Szorítsatok, hogy összejöjjön!

Nózi

Tartsatok velem legközelebb is! Kövess engem Facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Erőt, Egészséget minden kedves olvasómnak!

Mai blogbejegyzésem rendhagyó lesz, hisz ezúttal nem a hőstetteimmel, vagy egyéb rendőrségi vonatkozású témafeldolgozással készültem nektek, hanem egy nagyon érdekes kut(y)atással, amit az ELTE Etológia tanszéke végez a kutyák viselkedésével kapcsolatban. Amikor meghallottam, hogy a Szerkesztőm engem is benevezett a kísérletsorozatra, kicsit zabos lettem, hisz az én véleményemet ki sem kérte. Csak azért bocsátok meg neki, mert nagyon jól éreztem magam a tanszéken, és megtisztelőnek érzem, hogy a kutatási eredményben egy kicsit az én mancsom is benne lesz.

A március 11-i nap már önmagában is érdekesen indult, hiszen nem mindennap metrózom,  villamosozom és buszozom Budapesten. 

Az utazás fáradságos volt, de a sok élmény és a rám mosolygó arcok mindenért kárpótoltak.

Amikor a Szerkesztőmmel beléptem az Egyetem ajtaján, mellbevágott a tudomány. Annyi okosság gyűlt már össze azon a helyen, hogy felsorolni is sok lenne, álljon ezért itt egy fotó, ami hű képet ad arról, mi mindennel foglalkoznak ezen a helyen. Az eligazodást segítő tábla a tanszékek neveivel olyan nagy volt, hogy alig fért el a fotón.

Az Etológia tanszék a hatodik emeleten található, ahová egy kedves kétlábú kísért fel minket. Itt nem a tudomány, hanem az előttünk itt járt kutyák szaga vágott mellbe. Megtudtuk, hogy jelenleg egy nagyon intenzív kísérleti szakasz zajlik éppen, amikor naponta több kutya is megfordul a tanszéken. Később egy kicsit monotonabb, de annál hasznosabb időszak következik, amikor a kutyákról készült videófelvételeket egyesével kielemzik, és elkészül a vizsgálati eredmény.

No de mit is kutatnak ott ennyire bőszen?

Az etológia az állatok viselkedését tanulmányozza, de ezek a kísérletek kifejezetten a kutyák magatartását vizsgálják adott szituációkban.

A kutatási eredményekkel igazolható, hogy melyek azok az ösztönös viselkedések, amelyeket a genetika határoz meg, és melyek azok a viselkedési formák, amelyeket tanulással sajátítanak el az állatok. Azt is vizsgálják, hogy az ebek képesen-e önállóan gondolkodni, terveket gyártani, vagy segítséget kérni az embertől.

Szerintem elég lett volna, hogyha engem megkérdeznek mindezekről, hisz ebtársaim nevében is határozottan kijelenthetem, hogy IGEN, a fenti feltételezések igazak! A kutatók azonban valami miatt ragaszkodnak egy reprezentatívabb mintavételhez, ezért inkább sok kutyán tesztelik az adott helyzeteket.  

Azon a szép márciusi napon három kísérletben is volt szerencsém részt venni.

Az első kísérlet arra keresett választ, hogy vajon a kutyáknál is működik-e az elfogultság, mint érzelem.

A kétlábúaknál ugyanis már beigazolódott, hogy hajlamosak előnyben részesíteni a saját csoportjukhoz (legyen az nemzeti, kulturális, vallási, szociális, stb) tartozó egyéneket. A kísérlethez egy szobába vezettek engem, ahol semmi más nem volt, csak két szék és egy szekrényke. A Szerkesztőmet megkérték, hogy vegyen fel egy kukásmellényt (?), és leültették egy székre. A kísérlet során a csuszalesőjét szorosan zárva kellett tartani, csak a segítők beszélhettek hozzám. Elsőként egy sántikáló lány lépett a terembe, és valamilyen furcsa, idegen nyelven kezdett velem játékba. Mivel az ott felkínált játékokat fanyalogva fogadtam, a saját, jól bevált és megrágcsált játékkacsámat vetették be. Jót huzakodtunk, dobálóztunk a plüssömmel. Mikor már jól kifárasztottam a kis bicebócát, egy másik lány lépett a szobába, aki magyarul folytatta a játékot. Ő is ugyanolyan kukásmellényt viselt, mint a Szerkesztőm, és nem volt sánta sem. Mondhatni, olyan átlagos, mindennapi csaj volt, mint a Szerkesztőm. Aztán mindkét lány eltűnt egy időre. Ez alatt egy harmadik segítő gonosz módon ellopta a játékomat, és a szemem láttára olyan magasra tette, hogy nem értem el. A Szerkesztőmtől nem tudtam segítséget kérni, mert őt messze tőlem egy sarokba ültették úgy, hogy ne is lásson engem, és a harmadik segítő is lelépett. Ekkor azonban megjelent a bicebóca az átlagos lánnyal együtt, és jobbról, balról mellém álltak. Utóbb megtudtam, hogy arra voltak kíváncsiak, melyiküktől kérek majd segítséget, hogy visszaszerezzem a kacsámat. Meg akarták tudni, hogy vajon elfogultan döntök majd az átlagos lány mellett, vagy nem játszik szerepet az előítélet, és a bicebóca is megfelel erre a célra.

Kijelenthetem, hogy teljes mértékig előítélet-mentesen jártam el, mert egyiküktől sem kértem segítséget. :D  Addigra ugyanis eluntam a játékot, és inkább szimatolni kezdtem a szobában. :D

Kísérleti szoba háttérben a magas párkánnyal

A második kísérlet arra kereste a választ, hogy a kutyák képesek-e az emberrel kommunikálni akkor, ha a kétlábú kizárólag a pillantását használja.

Ehhez két virágcserépbe raktak egy nagyon csábító játékot, és hagyták, hogy a játékot többször is megszerezzem, kivegyem a cserepekből, és játsszak vele. Mikor a legnagyobb hévvel játszottam volna, a virágcserepeket a magasba tették, a párkány jobb és bal oldalára. A Szerkesztőm arra bíztatott, hogy szerezzem meg a játékot, miközben folyamatosan a jobb oldali cserepet bámulta. Gondoltam, hogy akkor abban lehet az a fincsi játék, de olyan magasan volt, hogy nem értem fel. Nosza, odaültem a jobb oldali cserép alá, és hangos ugatásba fogtam. Remélem, a videó rögzítette azt, hogy igenis értjük az emberek jelzéseit, és nem csak a beszéd alapján kommunikálunk.

A harmadik kísérlet furcsa és bizarr is volt egyben.

A Szerkesztőm ugyan a kíváncsiságától hajtva megkérdezte, hogy mire keresik a választ a kísérlettel, de nem hiszem, hogy egy árva kukkot is megértett abból, amit az a kedves kutatásvezető mesélt neki. Azért megpróbálom összefoglalni. Egy szűk szobába vezettek minket, amelynek az egyik falán egy mozivásznat feszítettek ki. Azt mondták, mozizni fogunk. A Szerkesztőmet leültették egy székre, én az ölébe ülhettem. Lekapcsolták a villanyokat, koromsötét lett. A Szerkesztőmet megkérték, hogy hajtsa le a fejét, mert egy nagyon érzékeny kamera az én szemmozgásomat fogja majd megörökíteni. A vásznon pontok jelentek meg, egészen PONTosan négy világító pont. A bal sarokban a két pontocska mintha üldözte volna egymást, vidáman kergetőztek.   A jobb sarokban vetített két pont egymástól teljesen független mozgást végzett.  Az embereknél már bebizonyosodott, hogy hajlamosak különböző érzelmeket társítani egyszerű geometriai formákhoz. Így például hajlamosak üldözésként leírni két pötty mozgását, ha azok szorosan egymás mögött haladnak és látszólag befolyásolják egymás mozgását.

De hogy milyen következtetésre jutnak majd abból, hogy én melyik pöttyöt bámultam, az örök rejtély marad (bevallom, én a jobb oldali sarkot néztem J)

Egyszóval nagyon nagyon élveztem ezeket a szituációkat, hiszen játék volt az egész. Remélem máskor is eljövünk majd ide. Ugyan a beígért jutifalat a nagy kapkodásban ottmaradt (ezért egyedül a Szerkesztőmet teszem felelőssé), de majd legközelebb duplázunk. Remélem legalábbis, hogy lesz legközelebb. Erre mondjuk minden lehetőségem megvan, mert az ELTE Etológia tanszék egy Családi Kutya Program elnevezésű kutatássorozatot indított, amire várják az erre nyitott két-és négylábúak jelentkezését. Ha esetleg Titeket is érdekel a program, vagy beneveznétek a kedvenceteket, akkor itt tudtok információt kapni:

https://www.facebook.com/CsaladiKutyaProgram/?fref=ts

Kísérletre fel!

Kövess engem facebookon is. Kattints ide https://www.facebook.com/nozinaploja/

Most pedig jöjjön egy kis azonosítás elmélet. Mi a fittyfene is az az azonosítás elmélet? Az a kriminalisztika egy fontos ága, és arra való, hogy megállapítsuk, hogy ki tapogatta össze a véres kezével a csempét, hogy kié lehet az a Nike cipő, aminek a lenyomata a sárban maradt,  és hogy ki farolt be olyan fickósan a terepjárójával a gyilkosság időpontjában az áldozat háza elé.

És hogy miért is van szükségünk ezekre a tudományokra?

Mert ezek vezetnek el a tettesig.

Az ujjlenyomatuk, a cipőjük talpának lenyomata, vagy a járgányuk, amivel a tett helyszínére érkeztek. Az azonosítást pedig mindig a dolgok egyedisége teszi lehetővé. Az egyedi ujjlenyomat, az a kis repedés, amit a tettes sajátos járása hasított a cipője talpába, vagy az egyedi kopások az autója gumijának mintázatán. Na de hogyan jutunk el abből a témából a kutyákhoz? Talán az azonosítás a kutyáknál is fontos lenne? A válasz, IGEN.

Gyorsan leszögezném azonban, hogy ebtársaim azonosítása nem azért fontos, mert súlyos bűntetteket követtek volna el. Bár, ha jobban belegondolok, talán nem is olyan rossz ötlet egy bűntettesi nyilvántartás kutyák részére. Hány és hány elrágott cipő (horribile dictu a szerkesztőm kedvenc magassarkú cipője), leráncigált és meggyalázott függöny, ízekre szaggatott kanapé keresi a galád tettest, akinek még van pofája bűnbánó képpel megnehezíteni a jól megérdemelt büntetés kiszabását a kétlábú részéről.

A magam részéről például el is tudok képzelni egy alábbiak szerinti fényképes bűntettesi nyilvántartást: 

Nagyon hamar hozzátenném, hogy velem ilyen soha, de soha nem fordult elő.    

Kanyarodjunk azonban vissza eredeti témánkhoz, a kutyák azonosításához. A rendőrségen elengedhetetlen igény van arra, hogy azonosíthatóak legyenek az állományba tartozó szolgálati kutyák. Kérdezhetitek rögtön, hogy miért? Nem elég a hívónév, és a fajta megnevezése?

Nos, amíg a rendőrségen egyetlen József nevű Yorkshire Terrier lát el szolgálatot, addig mindegy.

Amint azonban német juhász kutyákból, malikból és és labradorokból több száz is szolgál, akkor már nem lehet legyinteni a kérdésre. Manapság már természetesen nem kérdés, hogy minden kutya chipet kap a bőre alá, hogy emígyen azonosíthatóvá válljék, a technika ezen vívmánya azonban a régebbi korokban még nem állt rendelkezésre. Vajon milyen módszerekkel érték el a 70-es, 80-as években azt, hogy a négylábú szimatgépek kétséget kizáróan beazonosíthatóak legyenek?

Szinte hallom, ahogy egy emberként felkiáltotok: hát a tetoválás, ami a tenyésztőknél oly jól bevált már. Ezzel részben igazatok is van, mivel azonban a tetoválás sok esetben kifakult, illetve könnyen változtatható volt, ezért a magyar rendőrségen bevezettek egy kiegészítő eljárást is, amely annyira eredeti ötletre épült, hogy nem mehettem el mellette.  Egyszerre meglepő és mulatságos, ráadásul szorosan kapcsolódik a bevezetőben emlegetett azonosítás elmélethez.

Azt eddig is tudtuk, hogy minden ember ujjának egyedi rajzolata van. Ezt a felismerést felhasználva az ujjnyomat-vétel egészen máig világszerte a legelterjedtebb azonosítási módszernek tekinthető, melyre egy komoly nyilvántartási rendszer épül. De vajon gondoltátok-e valaha, hogy ez az ötlet a kutyákon is alkalmazható?  Ugye, nem? Pedig így van. Magyar kísérletek is igazolták, hogy minden kutyának van egy olyan testrésze, amely egyedi, és azonosításra alkalmas.

Mi más is lehetne ez, mint a mi legérzékenyebb műszerünk, az orrunk, vagy ahogy a szakkifejezés említi, az orrtükör.

Kifejezetten a kedvetekért csináltattam egy saját orrtükör- képet, ahol tisztán látszik, hogy apró kicsi minták rajzolódnak ki benne. Csinos kis orrtükör, nem igaz? 

És most lássuk a mintavételi eljárást.

Az eredeti eljárás szerint, amelyet az ujjnyomatvétel analógiájára bátran nevezhetünk orrnyomatvételnek, az ebek orrát fekete festékkel bemázolták, majd hozzányomtak egy papírlapot, hogy emígyen örökítsék meg az egyedi orrnyomatot. A nyomaton aztán olyan viszonyítási pontokat használtak az azonosításhoz, mint a főbarázda, az orrsövény, és az orrlyukak. A sajátosságokat és viszonyítási pontokat akapul véve egy katalógusrendszert alakítottak ki, amely a visszakeresést könnyítette. A módszerről először az 1976-ban megrendezett II. Nemzetközi Kynológiai Kongresszuson beszélt Dr. Janza Frigyes állatorvos, majd ezt az azonosítási módszert (amelyet Nasolabioscopianak neveztek el – na jó, tudom, ezt képtelenség kimondani, úgyhogy csak ez első három betűig jutottam ) sikerrel vezették be és használták a magyar rendőrségen egészen 2005-ig.

Alább két orrtükör-lenyomat látható. 

Azért egy pillanatra gondolkodóba estem, hogy ez a bemázolós - lenyomatos dolog vajon minden ebtársamon alkalmazható-e.

Vegyük például a cuki mopszot.

Nála vajon hogyan lehetne orrtükör-lenyomatot venni? Sanszos, hogy a nyomi orra miatt sehogy, viszont a pofa-lenyomat remekül működne, lásd az alábbi képet.

Végtére is, mondjátok, nem csodálatos ez? Mi az orrunkat használjuk, hogy beazonosítsuk a zsivány kétlábúakat, a kétlábúak pedig az orrunkat használják, hogy minket beazonosítsanak. Mindebből tehát arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy minden út a NÓZI-hoz vezet. :)

Viszlát legközelebb

Nózi

Kövess engem facebookon is https://www.facebook.com/nozinaploja/

Azon gondolkoztam a minap, hogy milyen szerencsés is vagyok. Olyan korban élek, amikor kitágultak a lehetőségek, kitolódtak a határok, és a társadalom fogékony arra, hogy új és új dolgokat próbáljon ki, egyszóval esélyt ad. Az új dolog annak idején én voltam, aki yorkshire terrierként is bizonyítani tudtam, hogy képességeim révén jómagam is hozzájárulhatok a haza és a jog védelméhez.

Miért is mondom mindezt?

Bejegyzéseim során többször is szóba került Kántor, akiről talán már mindenki hallott. Most nem az ő hőstetteiről szeretnék megemlékezni, hisz azt Szamos Rudolf a könyveiben már megtette. Kántor olyan korban élt és szolgált, amelyet bátran nevezhetünk a szolgálati kutyák hőskorának. De milyen is volt ez a korszak? Vajon hogy viszonyult az akkori karhatalom a szolgálati kutyákhoz és a kutyavezetőkhöz? Vajon labdába rúghatott volna egy olyan eb, mint amilyen én vagyok? Ebben a bejegyzésben ezt szeretném boncolgatni.

 Előre is elnézést kérek, hogyha ezt a bejegyzést egy kicsit szárazabbnak és unalmasabbnak találjátok majd, mint az akciódús előzményeket, de mikor a mancsom közé került egy eredeti, 1958-ban !!! közzéadott határőrségi belső utasítás, rögtön tudtam, hogy ezt a témát meg fogom írni. Semmi sem idézheti meg ugyanis jobban a kor szellemét, mint a jogszabályok, amelyeket alkottak.  A sorok között megelevenedett a történelem. Tartsatok velem ezen az időutazáson!

És az utasítás kinyitva:

Mint ismeretes, Kántor 1953-1964-ig, 11 éven át szolgált a határőrség kötelékében, a nyugati határvidéken. Pontosan abban az időben, amikor a fenti utasítás hatályba lépett. Mivel gazdájával együtt ők már akkor élő legendának számítottak fantasztikus eredményeik miatt, azt gondolná az ember (és a kutya), hogy az akkori kutyavezetők és parancsnokaik (jórészt az akkori őrsparacsnokok) nagyra értékelték a szolgálati kutyák teljesítményét, és egyöntetűen kiálltak azok alkalmazásának fontossága mellett.

Ez sajnos nem így volt.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1958-ig a szakágazat vezetői nemigen törődtek azzal, hogy átfogóan szabályozzák a szolgálati kutyák képzésével és alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket. Abban az évben a BM Határőrség Országos Parancsnokság által kiadott „A szolgálati kutyák kiképzésére, gondozására és továbbképzésére” c. belső utasítás kísérelte meg először, hogy ezen terület minden aspektusát egyetlen dokumentumon belül szabályozza, nevesül olyan kérdésköröket, mint a kutyavezetők kiválasztása, a kutyák képzése, továbbképzése, alkalmazása, ápolása és utánpótlása.

Az utasítást elolvasva elénk tárul az 50-es évek mai szemmel nézve különös világa, és az akkori karhatalom viszonya a kutyás szolgálati ághoz és a kutyákhoz. Néhol elismerően bólogattunk, látva az akkor előrehaladó gondolkodásnak számító nemes törekvéseket,

néhol azonban elborzadva olvastunk olyan dolgokról, amelyek manapság már, hála Ebek Urának, a rendőrségen nem történhetnek meg. Az utasítás ugyanis részletesen szabályozza a vizsgán megbukott növendék kutyák kiirtásának módozatait is  :(  

És most lássuk az utasítást. 

"A kutyaszolgálat terén az elmúlt évek során igen sok hiba merült fel, melyeknek ismerete azért fontos, hogy a hibákból okulva tökéletesebben lehessen megszervezni a kutyaszolgálatot.

A legtöbb hiba abból adódott, hogy az őrsparancsnokok nem ismerték a szolgálati kutyákkal szemben támasztható követelményeket. Voltak olyan esetek, amikor a szolgálati kutyát nem vették igénybe azért, mert nem bíztak benne. A kutya iránti bizalmatlanság még a kutyavezetőknél is gyakran megmutatkozott. Pl. a kutyavezető nem engedte a kutyát a nyomon, hanem letérítette az általa vélt irányba, arra gondolva, hogy az ő elgondolása helyes, a kutya rossz nyomon halad. Számtalanszor bebizonyosodott azonban, hogy a határsértő abban az irányban volt, amerre a kutya akart menni. 

Gyakran találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor a kutyától túlzott, lehetetlen feladatok megoldását követelik. Természetesen sikertelenség esetén semmitérőnek mondják és a továbbiakban is úgy bánnak, illetve gondoskodnak a kutyákról. Ilyen esetek lehetnek pl. amikor a határsértő nagyforgalmú útra ért, itt megszakadt a nyom, vagy olyan esetekben, amikor a látható nyomot körüljárják, összetapossák, és a kutya nem tudja a határsértő nyomait kivenni.

Gyakran volt arra is példa, hogy olyan határőröket küldtek kutyavezetőnek, akitől az őrsparancsnok valamilyen ok miatt meg akart szabadulni. Vagy olyan eset, amikor a kutyavezető a tanfolyam idejének nagy részét betegeskedéssel, orvosi kezelésre való járással töltötte."

Nagyon dicséretesnek tartom azt a fajta kritikus hozzáállást, melyben a szakma elismerte a hiányosságait. Szerintem ez sok esetben ma is hasznos lehetne. Az utolsó mondat pedig különösen mulattatott. Ezek szerint van, ami azóta sem változott. Kummantók (munkakerülők)  voltak, vannak és lesznek :)

A munkakerülés kiküszöbölését a kor a kutyavezetők kiválasztásában látta. 

"Kutyavezetőnek önkéntes jelentkezés alapján nyugodt, határozott, magabiztos határőröket kell kijelölni az elsőéves harcosokból.Csak olyan határőrök kerülhetnek kutyavezetői tanfolyamra, akik a fizikai fáradalmakat jól bírják, és teljesen egészségesek."            

Az utasítás kétféle típusú szolgálati kutyát különböztetett meg, és behatóan szabályozta a felelősségi köröket. A kutyák ezek szerint járőrkutyák lehettek, vagy nyomozókutyaként szolgálhattak.

Külön érdekesség, hogy az akkori nyomozókutyákat arra is használták, hogy több gyanúsított esetén beazonosítsa, vagyis kiválassza az elkövetőt. Ez ma már elképzelhetetlen, hiszen ez a szagazonosító kutyák feladata, akik kizárólag ezzel foglalatoskodhatnak, egyéb nyomozati tevékenységekben, vagy kutatásban nem vehetnek részt (lásd részletesebben a szagazonosító kutyákról szóló részt itt : https://nozinyomoz.blog.hu/admin/post/edit/15422216

A fenti kettős felosztás ugyan – más elnevezéssel - napjainkra is fennmaradt, mindazonáltal az ágazatokon belül egy nagyfokú specializálódás ment végbe. A közrendvédelmi kutyákat (járőrkutya, terrorelhárító kutya, robbanóanyag-kereső kutya) és a bűnügyi kutyákat is (nyomkövető, szagazonosító, személykereső, tetemkereső, kábítószerkereső, stb) az irányultságuknak megfelően képzik az ORFK Dunakeszi kutyakiképző bázisán. 

Az utasítás már-már mulatságos precizitással szabályozta a kutyák gondozásával, ápolásával kapcsolatos kérdésköröket is, ügyelve minden apró részletre az etetéssel, itatással, kenneltisztítással kapcsolatosan. 

„Az elkészített kutyatápot tisztára mosott etető edényben testmelegen kell a kutyának adni. Etetés után az etető edényt azonnal tisztára kell mosni, hetenként 1-2 alkalommal hamuval ki kell súrolni.„

Napjainkra a legnagyobb és talán legüdvözítőbb változás a szolgálati kutyák utánpótlásával kapcsolatban következett be. Utánpótlás alatt azt értjük, hogy a kiöregedett, vagy szolgálatra már alkalmatlan kutyák helyett új kiskutyák kerüljenek a rendszerbe. Ezt manapság leginkább a már ismertetett kutyavásár intézményével éri el a rendőrség, amellett, hogy saját tenyészállománya is van. 

Az utasításból kiderül, hogy bizonyos okok miatt a határőrség a vásárlásról áttért a saját tenyésztésre (Kántor is saját tenyészetből származott). A tenyésztés egyes elemeivel kapcsolatban azonban enyhén szólva más elveket követtek, mint amit mi Magyarországon a 21-ik században megszoktunk (legalábbis szeretném azt hinni, hogy a tenyésztők már más módszereket alkalmaznak )   

Íme a szomorú valóság az utasítás tanúsága alapján: 

"...a kerületeknék állapítsák meg, hogy melyek azok a kutyák, amelyek küllemileg, emberelleni gyakorlatokban, szimatmunkában és munkaszeretet tekintetében alkalmasak a tenyésztésre.

Egy anyakutyának egy évben csak egy alkalommal lehetnek kölykei. A szaporulat helyes és sikeres felnevelése érdekében általában a tavaszi kölyköket kell megtartani. 

A kölyökkutyákat a kerületi kutyaügyi előadó és a kerületi állategészségügyi szolgálatvezető 5-8 napos korukig felülvizsgálják (alombírálat),  és csak azokat a kölyköket hagyják meg további tartásra, amelyek hibátlanok, szépen fejlettek.A kölyökkutyákból 4, esetenként 5 db-ot lehet meghagyni. Az alombírálatnak az alábbiakat kell figyelembe venni:

- Lehetőleg kan ivarú kutyák maradjanak meg

- Ne legyenek a kölykök tarkák, jegyesek (fehér körmök, fehér papucsok, fehér mellfoltok)

Az alombírálatnál nem megfelelőnek tartott kölyköket ki kell irtani. Ilyen kölyköt az anya alatt tovább tartani, vagy elajándékozni szigorúan tilos. Az őrsökről bevonult anyakutyák a kölykök elválasztásáig (kb 8-10 hét) maradnak a kerületnél, majd visszamennek eredeti szolgálati helyükre. Azt a kölyköt, amelyik a 6. hónapi korban való felülvizsgáláskor alkalmasnak mutatkozott, a kapott névhez kell szoktatni, esetenként szolgálatba kell vinni, folyamatosan meg kell tanítani a fegyelmi, ügyességi, és ember elleni gyakorlatokra, meg kell tanítani a terepkutatásra, és a saját nyom követésére. 

A felülvizsgálások alkalmával nem megfelelőnek minősített kölyköt vagy kölyköket ki kell irtani (agyonlövés, keserűsó-oldat). Alkalmatlannak minősített kutyát tovább tartani vagy valahová kiadni szigorúan tilos. "

Nem tudom, hogy milyen is lehet az a keserűsó oldat, de lehet, hogy inkább az agyonlövésre szavaztam volna. Belegondolni is borzasztó, hogy min mehettek keresztül azok a kicsit, az pedig különösen érthetetlen, hogy egy hat hónapos koráig képzett, kézhez szokott négylábúval hogy tehettek ilyesmit.

Az azonban megnyugtató, hogy ez manapság már nem történhet meg. Néha muszáj ismernünk az elborzasztó múltat, hogy a jelent a valós értékén tudjuk mérni.

Fentiek után könnyű belátni, hogy abban a korban nem rúghattam volna labdába. A szolgálati kutyáktól ugyanis ugyanannyira elvárás volt, hogy nagy termetükkel és erős izomzatukkal lefegyverezzék a támadót, mint hogy a nyomot kilométereken át követve ráleljenek a bűnözőre, vagy adott esetben ki is válasszák több személy közül a gyanusítottat. Mindehhez társult még egy olyan szigorú küllembeli elvárás, amelyet a legkegyetlenebb kiválasztási eljárással kívántak elérni az utánpótlásért felelős személyek. Mindezek ellenére csodálattal nézek arra a korra sok szempontból. A merev, mai szemmel talán kíméletlen kiválasztás és kiképzés olyan eredményeket hozott, amelyet a mai korban, amikor csak részfeladatokra specializálják a kutyát, szinte lehetetlen elérni.  

Tartsatok velem legközelebb is!

Nózi

Kövess engem facebook-on is!

Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Az előző bejegyzésben megtudhattátok, hogy alakult az első látogatásom a győri börtönben, ahol egy csomagátvizsgálás során újra lebuktattam azt a fogvatartottat, aki egy kicsit nekem is köszönhette a börtönlétét. Ha kíváncsi vagy az előzményekre, kattints ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/23/a_borton_szaga_i

Most folytatjuk virtuális barangolásunkat a rácsok közt.

Gyanús...nagggggyon gyanús... azt hiszem, ez a hely cuccot rejt

A kokó-gyanús csomag elszállítása után utunk a csomag címzettje, L. Róbert zárkájába vezetett, hogy ott is körülnézzünk egy kicsit. Mire odaértünk, emberünket már visszakísérték „ideiglenes otthonába”, a 34-es zárkába. Viszonylag világos helyiség volt, hiszen az ajtóval szemben egy nagyméretű, rácsos ablak nyílt. 

A helyiségben két emeletes ágy állt egymással szemben a hosszabbik falon, míg az ajtó melletti szabad területet egy mosdó foglalta el, fölötte tükörrel. A zárka lakói az ablak előtt sorakoztak arccal az ablak felé fordulva. Hátulról is könnyen megállapítható volt, hogy ki a zárkamenő, és kik tartoznak a "zárkafalka" alsóbbrendű tagjai közé. L. Róbert fizikai fölényéhez nem fért kétség, és ezt minden alkalommal ki is mutatta. Még abban a helyzetben is flegmán, kidüllesztett mellel tudatta mindenkivel a pozícióját. A többiek hozzá képest behódolóan, alázatosan viselkedtek.

A zárkába lépve azonnal megcsapta az orromat a kokó szaga. Legerősebben az egyik alsó ágy takarójából áradt, ezért ezt azonnal jeleztem is a Gazdának. Még a párnát is megcibáltam, holott tapasztalatból tudtam, hogy ez csak az izzadságból kioldódott drogszag, ami sajnos mérlegen nem mérhető, így nem is számít eredménynek az emberek szemében. Nem lepett meg senkit, hogy ki fekszik azon az ágyon. Természetesen L. Róbert.

A Gazda egy jegyzőkönyvben így próbálta megörökíteni a kutatásom eredményeit:

Miután a találtam-is-meg-nem-is eredmény nem elégítette ki kis közönségemet, végigszimatoltam a szekrényeket a falak mentén, a radiátor réseit, és a falhoz rögzített mosdót is, hátha találok valamit, amit az emberek is mérni tudnak. A mosdó fölé szerelt tükör (valójában nem tükör, hanem csak egy fényes fémlap – a szerk) felől gyanús szagfoszlányok értek az orromba. Nem, nem kábítószer volt az, mégis határozottan éreztem, hogy ott lennie kell egy rejtekhelynek. Igen, nem kell csodálkoznotok. A rejtekhelyeknek is van saját szaguk, még akkor is, hogyha épp semmi sincs bennük. Ha már elég tapasztalatot gyűjtöttünk, akkor képesek vagyunk ezt felismerni. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy szolgálati ebtársam olyan illegális dolgot talál, amire nem is volt kiképezve. Lupo például egyszer – a Gazda döbbent tekintetétől kísérve - fegyvert talált egy rejtekhelyen, pedig kizárólag kábítószerre képezték. A rejtekhelyeket az őket körüllengő titok teszi különlegessé. Azoknak a helyeknek teljesen más a rezgése. 

Nos, visszatérve a börtönre, pontosan éreztem, hogy a tükör mögött lennie kell valaminek. A Gazda gyorsan felismerte, hogy fel kell emelnie engem ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni. Vad kaparásba kezdtem a tükör egyik szélénél, ezért a smasszerek nekiálltak, hogy leszereljék a tükröt. Mögötte egy tenyérnyi helyen a falat mintha frissen vakolták volna. Tisztán látszott, hogy itt korábban eldugtak valamit, aminek még a helyét is eltüntették. A börtönőrök nem lepődtek meg annyira, mint a Gazda. 

Tőlük tudtuk meg, hogy a fogvatartottak néha lyukat kaparnak a falba, a lehulló vakolatot pedig gondosan összegyűjtik. A lyukat használhatják mobiltelefon elrejtésére, de akár a börtönvalutának is hívott rivotril nyugtató biztonságos tárolására is alkalmas lehet, hogy adott esetben a zárkamenő „átutazhassa az időt”. Ha épp semmi sincs, amit elrejtsenek, akkor a lyukat visszafalazzák. Ehhez a korábban összegyűjtött vakolatot vízbe áztatott kenyérrel és fogkrémmel keverik, hogy az így kapott masszával elsimítsák a falat.    

Azt hiszem, hogy a rejtekhely felfedezése nem maradt büntetés nélkül. 

A kép illusztráció

Az emberek szemszögéből, és összességében véve a zárkaátkutatás nem járt eredménnyel. Csak én tudtam biztosan, hogy emberünk még mindig hozzájut valamiféleképpen a cucchoz. Bíztam benne, hogy a kétlábúak legalább a csomagban megtalálják a drogot. Akkor ugyanis senki sem kérdőjelezné meg a szaktudásomat. 

Sajnos később nem kaptunk egyértelmű visszaigazolást arról, hogy mi lett a csomagból előkerült gyanús porkávé laborvizsgálatának eredménye, és ez zavart. Persze érthető is egyben, hiszen mi nem a nyomozásért, csak a kutatásért voltunk felelősek, és a mi munkánk itt véget ért. Ilyenkor egy kicsit irigykedve gondolok Rexre, aki minden ügyet az elejétől a végéig végigkísérhet, és maga is fürdőzhet a sikerben, melyhez hozzájárult. Tudom jól, hogy az csak mese habbal, mégis jó rágondolni. Ilyenkor azonban gyorsan figyelmeztetem magam. Ez itt a való világ, öcsi. 

Tartsatok velem legközelebb is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

A mai bejegyzésben egy régi ismerőst látogatunk meg a börtönben. Emlékeztek még a kétajtós szekrény barátunkra, akit a fogdában ismertünk meg? Ha nem, az sem baj, a történeten mit sem változtat. Ha azonban nem tudnál élni az előzmények ismerete nélkül, akkor kattints ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/21/lanyok_fussatok

Alábbi képen úgy tűnhet, mintha én lennék bebörtönözve, de mindenkit megnyugtatok, ez csak egy speciális kutyautánfutó. Mivel ehhez a poszthoz saját készítésű belső képeket nem tudtam felhasználni, ezért be kell érnetek most ezzel :)

Izgatottan vártam az első látogatásomat a Győri Büntetés-végrehajtási intézetben, magyarul a börtönben. A Gazda beszélgetéseiből ugyanis azt szűrtem ki, hogy izgalmas hely lehet a kereséshez. Ekkorra ugyan már elég sok tapasztalatot gyűjtöttem össze a bűnözőkkel kapcsolatban, azt azonban elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet az, ha összezárják őket. Az első látogatás óta tudom, hogy a börtön a legnyomasztóbb hely a világon. Az a nehéz vasajtó, amin át beléptünk, két különálló világot választ el. A szabad világhoz képest, ahol ezernyi színben, szagban és hangulatban tobzódhatunk, a börtön mindenből csak egyet kínál. Nincs választási lehetőség. Színek tekintetében a szürkét (és annak ötven árnyalatát) . A szürke falak és szürke rácsok közt élő, szürke rabruhát viselő elítéltekre szürkéskék egyenruhás smasszerek vigyáznak. Még szerencse, hogy ebtársaimmal együtt mi nem a színek nyomán tájékozódunk, mert azt hiszem, itt rögtön eltévednék. Ami a szagokat illeti, egy furcsa egyveleg vágott mellbe, amint beléptem ide, ami aztán uralta a börtön teljes területét a folyosóktól elkezdve a zárkákon át a dühöngőig. 

Olyan töménységű volt a keverék, hogy szinte rabul ejtette nazális szenzorjaimat. Először meg sem tudtam állapítani az összetevőit, ám ahogy érzékelőim lassacskán hozzászoktak a koncentrációhoz, orrbatűnővé váltak az alkotóelemek. Az enyhe fertőtlenítő szagú, állott felmosórongy szaga keveredett mindenütt az emberi kipárolgás és testnedvek szagával. Az izzadságban egyetlen komponens lüktetett: a bukott ember szaga, ami különös egyvelege a szomorúságnak és a tehetetlen dühnek. Ennek a hangulatnak ilyen dózisban megrendítő ereje van. 

Az egyetlen felüdülési pontot talán csak az az irodahelyiség jelentette, ahová az elítélteknek küldött csomagokat helyezték, a dobozokból ugyanis – jobb esetben - dohány, kávé és tea szaga áradt. A hozzátartozók akkoriban havonta két alkalommal élhettek a csomagküldés lehetőségével, de mielőtt átadták volna a pakkot a címzettnek, a rab jelenlétében kibontották, és ellenőrizték a tartalmát. Egyes esetekben, amikor gyanú merült fel arra, hogy esetleg kábítószert is rejthet a küldemény, a bv-sek drogkereső kutyát hívtak a rendőrségtől. Így kerültem képbe én is azon a – számomra – emlékezetes napon, amikor újra szemtől szembe találtam magam azzal az emberrel, akihez egy korábbi bejegyzésben már lehetett szerencsétek. Az a tetovált kétajtós szekrény egy kicsit nekem is köszönheti a rács mögötti életet, mert noha annak idején a házkutatással elkéstünk, később mégiscsak sikerült őt a nyomozóknak összefüggésbe hozni egy kábítószerbandával. Pedig eredetileg nem is drogterjesztés miatt, hanem kerítésért került a fogdába.

Nos, amint a csomagszobába léptünk, ott állt ő. Ha egyáltalán ez lehetséges, még nagyobbra gyúrta magát, testét pedig még annál is több tetkó borította, mint amennyire emlékeztem. Két másik rab is állt mellette, akik, amint megpillantottak, halk kuncogásba kezdtek. Elítéltünk azonban egyáltalán nem nevetett. Ehelyett furcsa módon a külső helyszínekről oly ismerős félelem szagát kezdte el ontani. Talán emlékezett arra, ahogy a legutóbb lebukott nálam. Most már tényleg kíváncsi voltam a neki küldött csomagra. Miután a Gazda váltott néhány szót a smasszerekkel, azok intettek a fogvatartottaknak, hogy tegyék a csomagokat a földre. Kis idő múlva jó néhány zárt doboz sorakozott a padlón. Ekkor jött el az én időm. Egyenként végigszimatoltam a dobozokat, keresve a jól ismert és keresett szagok valamelyikét. Az első háromból csak dohány, kávé és teaillat kunkorodott ki, ezért hamar továbbléptem. A negyedik dobozba a dohány mellé szalámi került, melynek eredményeképpen csorogni kezdett a nyálam. Gyorsan továbbálltam innen is, és hozzáfogtam az ötödik csomag ellenőrzésének. Beigazolódott, amit halványan már korábban is éreztem, a csomag kokót rejtett. Egyértelmű jelzéssel adtam mindenki tudomására a kutatásom eredményét, és a szokásos kaparást még néhány vakkantással is megtoldottam. Nem volt nagy meglepetés, hogy kinek jött a csomag. A tulajdonosa L. Róbert, a kétajtós szekrény még erősebben kezdte el ontani magából az izgatottság szagát. A Gazda megdicsért ugyan, de tudtam, hogy ezzel még nincs vége.  Mivel valamilyen furcsa okból kifolyólag a csomagátvizsgálásnál nem szabad elsőre hinni a képzett rendőrkutyáknak, azért a Gazda összekeverte a pakkokat, és újra indított. Mintha csak itt-a-piros-hol-a-pirosat játszanánk. Kicsit dühített, hogy háromszor is próbára tett, de persze nem fogott ki rajtam.   

Végre az őrök kinyitották a dobozt, amiből – mint ahogy az a fenti jelentésben is áll -  cigaretta, csokoládé egy 3 zacskónyi porkávé került elő. Hogy végül mi lett a doboz sorsa, nem tudom. A smasszerek elvitték további vizsgálatra. Annyit azonban tudok, hogy a porkávé, és minden „por alakú készítmény (pl.: cappucino, leves por, 2in1, 3in1 instant kávé, üdítőital por, mosópor stb” - részlet BV tájékoztatóból)  eleve tiltott terméknek minősül, ugyanis könnyen összevegyíthetőek olyan kábítószerekkel, mint a kokain, ami szintén por alakú. Ha sikerül bejuttatni a csomaggal, már csak szét kell válogatni. Porszemenként, mint Hamupipőke! Néhány csicska eldolgozgathat rajta egy pár hétig, de végül is ráérnek.

Furcsa módon a másik fogvatartott dobozából is elkoboztak valamit. Egy doboz nyugtató tea nem ment át a szűrőn. Hogy miért, azt később a Gazda telefonbeszélgetéséből tudtam meg. Kiderült, hogy vannak olyan teák, amelyekből könnyedén készíthető bódító hatású szer. Elég, hogyha egy liter vízbe 30-40 filtert lógatnak. Ezt odabent úgy hívják, hogy dobi (a hívásra azonban a házimanó nem jelenik meg, vagy csak akkor, ha eleget ittál a teából!).

A csomagátvizsgálást követően utunk L. Róbert zárkájába vezetett, ahol további érdekes felfedezéseket tettem, de ez maradjon a következő bejegyzés titka. Várlak vissza titeket. 

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Azt ismered, amikor nem a kutya megy a bűnügyi helyszínre, hanem a bűnügyi helyszín megy a kutyához? Brrr. Mi van? Ez elsőre biztosan zavarosan hangzik, pedig egyáltalán nem az. A találós kérdés megfejtése a szagazonosító kutya. Ebben a bejegyzésben róluk szeretnék egy kicsit mesélni. Erre két nyomos okom is van. Az egyik ok egy elvarratlan szál egy korábbi bejegyzésemben írt bűncselekménnyel kapcsolatban (szigetközi marihuána-ültetvény), a másik, nyomosabb indok pedig az, hogy a szagazonosító helyiség hűvös padlóján jókat lehetett szunyálni, amíg a Gazda a papírmunka fölött görnyedezett. 

 Felmerül azonnal a kérdés, hogy mivel is foglalkozik a szagazonosító kutya? Miben más, mint a sima nyomkövető kutya? Talán mindenki látott már olyan filmet, amikor egy álcázott tükörfal előtt 5 embert állítanak sorba, akik közül a sértettnek, vagy a tanúnak a tükörfal másik oldalán állva ki kell választania, hogy szerinte ki volt a tettes. Na pont ugyanezt csinálja a szagazonosító kutya is. Nem, nem áll két lábra a tükörfal előtt, hogy jobban lásson, és elvakkantja, hogy jobbról a negyedik, hanem a szagokkal csinálja ugyanezt.  Kap öt szagot, és azok közül megmutatja, hogy melyik azonos a gyanúsított szagával. Mindezt egy speciálisan felszerelt helyiségben teszi úgy, hogy el sem hagyja a rendőrség területét. Emiatt mindig is sajnáltam szegény Dodót, a győri szagazonosító kutyát, aki soha életében nem járt a rendőrségi falakon kívül. Ő hallomásból sem ismerte a bűnügyi helyszínek zsongását, a keresés eufórikus örömét, és soha nem érezte a félelem szagát, amit a bűnözők csak úgy árasztanak magukból.

Ennek ellenére borzasztóan fontos, amit csinálnak, főleg azóta, mióta a bíróság önálló bizonyítékként fogadja el az azonosítás eredményét. Dodó legnagyobb eredménye egy véres fejsze nyeléről vett szagnyom beazonosítása volt a fejszét tartó kéz tulajdonosával.

A bíróság a gyilkosság kimondásakor bizonyítékként értékelte az igenlő kutyavakkantást is.

Azt gondolom, hogy igencsak büszkék lehetünk arra, hogy a kétlábúak ilyen szintre emelték az ebekkel való együttműködést.

Persze ez nem volt mindig így. Kántor korában a szagazonosítást még ugyanaz a kutya csinálta (ha csinálta egyáltalán), aki a nyomkövetést elkezdte. Akkoriban az azonosítás kb. annyit jelentett, hogy Kántor a füstös kiskocsmába érve jól seggbe harapta a vendégek közül azt, akinek a szagát addig követte. Ez a megközelítés azonban nem volt tartható sokáig.  Ahogy az urbanizáció begyűrűzött, a bűnözők sem gyalog menekültek már, hanem autóval, ahol a nyom sajnos megszakadt… 

Addigra azonban már oly mértékben megnőtt a bizalom ebtársaim teljesítménye iránt, hogy tudományosan is foglalkozni kezdtek a szagok birodalmával. Noha az embernek mind a mai napig nincs a leghalványabb fogalma sem a szagok világáról, arra azonban kilyukadt, hogy minden kétlábúnak saját, különálló, rögzíthető és azonosítható szaga van. Az, hogy ez a marha nagy felfedezés miért tartott évtizedekig, nem tudhatom. Miután erre rájöttek, célirányosan elkezdték gyűjteni a bűnöző által a helyszínen hagyott szagnyomokat (mindezt persze még azelőtt, mielőtt a fél világot összeporozták volna az ujjnyomok utáni keresésben). 

Hogy a gyakorlatban hogyan is zajlik ez, azt egy igazi, életből vett példával fogom szemléltetni, méghozzá azzal az esettel, amikor a Gazdával egy szigetközi marihuána-ültetvényt sikerült lefülelnünk.  Aki bővebben is kíváncsi az előzményekre, az olvassa el a kettővel korábbi bejegyzésemet.

Nos, a gyanúsított keményen tagadta, hogy bármi köze lett volna az indiai kender termesztéséhez. Az inkriminált ház nem az övé volt, és furmányos módon még arra is gondolt, hogy kesztyűben ápolgassa szeretett növényeit, mert a technikusok egyetlen árva ujjlenyomat-részletet sem találtak a helyiségben. Még szerencse, hogy a porozás megkezdése előtt a Gazda gondosan szagmintát vett minden olyan tárgyról, amelyhez az elkövető hozzáérhetett. A szagok ugyanis egy bőr – vagy textilkesztyűn keresztül is remekül áramolhatnak.

Volt ott például egy kis kanna, amivel emberünk minden bizonnyal magában dudorászva locsolgatta kedvenceit. A Gazda ezzel kezdte. Kinyitotta a fémből készült kincses bőröndjét, és – miután gumikesztyűt húzott - elővett belőle egy zacskót, amiben pelenkák voltak. Nem, nem volt senkinek sem szüksége tisztacserére, a szag levételéhez használnak mind a mai napig Ágnes pelenkát. Ez annyira jól megtartja a szagot (akár évekig is), hogy külföldi rendőrök is Magyarországról importálják ezt a fontos szagrögzítő eszközt. 

A Gazda egy csipesszel kiszedett egy pelenkát, majd néhány percig a kanna fogantyújához rögzítette. Miután levette, a pelenka egy befőttes üvegben landolt, amit jó erősen lezártak, és felcímkéztek. Ugyanezt a műveletet elvégezte még egy kislapát nyelén, és egy vizespalackon is. Csakhamar az asztalon sorakoztak a teli üvegek. Hm.. jó kis desszert, mi?  Ezek a különleges „befőttek” mennek majd a szagbankba, ahol addig tárolják a különböző bűncselekmények helyszínéről összegyűjtött szagokat, amíg az elkövető beazonosítására sor nem kerül, vagy amíg le nem jár a szavatosságuk (vagy ahogy a lánykölyök mondja, a zamatosságuk).  

Szagbank

No de mi történt ezután?

Az első rendes kihallgatása alkalmával emberünket a vizsgáló tiszt megkérte, hogy néhány percig szorongassa Ágnesünket, így hiába is tagadott makacsul a szája, a szaga szebben dalolt, mint egy énekesmadár. A megszorongatott Ágnes ezúttal is egy dunsztos üvegbe, a dunsztos üveg pedig a Gazda kezébe került. Nem volt hátra más, mint a gyanúsított szagának összehasonlítása a helyszínről vett szagokkal.

A Gazda azonnal szólt a szagazonosító kutya, Dodó gazdájának, hogy kezdődhet a móka, ő maga pedig, kezében a pár perccel azelőtt levett szagokkal, elindult a szagazonosító helyiségbe, hogy előkészítse azt az eljárásra. Mint korábban azt említettem, ez a helyiség kizárólag erre a célra van fenntartva, de mivel nem egész álló nap dolgoznak itt négylábú társaim, sokszor kihasználom az alkalmat, hogy errefelé ejtőzzek. Meglepően üres, hosszú és keskeny helyiségről van szó, nincs itt semmiféle berendezés, a talajon is csak öt, egymástól egyforma távolságra felállított, karácsonyfa-talpnak kinéző kis állvány árválkodik.  Azt az üveget, amely foglyul ejtette gyanúsítottunk szagát, az első kis talpacskában helyezte el a Gazda, majd a többi állványba is kerültek üvegek. Azokban más emberek szagnyomai voltak, olyanoké, akiknek semmi közük az ügyhöz. Lehet, hogy korábbi, már lezárt bűncselekményből maradt szagok azok, de pl. ebben az azonosításban még maga a Gazda is megszorongatott egy Ágnest, és az utolsó állványban álló üvegbe tette. 

Ebből is látható, hogy mennyire megbíznak bennünk már az emberek, a Gazdában fel sem merült, hogy Dodó majd az ő szaga mellett dönt. (Egyszer azért a vicc kedvéért ráveszem Dodót, hogy csináljuk meg ezt a balhét J Kerekednének a szemek, azt hiszem.)

 A marihuána-ültetvényről korábban szerzett szagokat a Gazda kihozta a szagbankból, és a terem sarkába, a földre tette.

A terep mostantól Dodóé volt, én pedig izgultam, hogy minden rendben menjen. Végül is magam is felelős voltam ezért az ügyért. Dodó az őt vezető rendőrrel együtt jött be a terembe, mi pedig a Gazdával egy üvegajtón keresztül néztük végig az összehasonlítási műveletet. Szegény Dodó nagyon izgatott volt, ami nem csoda, hisz az ő életébe az hozza a fényt, hogyha a kennelből az azonosító helyiségbe viszik.

Alig várta már, hogy dolgozhasson, úgy nyomta bele az orrát a földre tett befőttes üvegbe, mintha csak gyulai kolbásszal lett volna tele.

Ezután az állványokhoz sietett, és egyesével beleszimatolt a „befőttekbe”. Mondanom sem kell, az elsőnél már le is feküdt, és döntését még egy türelmetlen vakkantással is kifejezésre juttatta.

Ezzel azonban nem volt vége. Valami furcsa okból kifolyólag a kétlábúaknak nem kell elsőre elhinni a kutya választását, ezért az állványokba tett üvegek sorrendjét megváltoztatva még négyszer megismételték a műveletet.  Senkit sem lepett meg, hogy Dodó mindig az ültetvényes szaga mellett tette le a voksát.        

A sikeres azonosítást aztán jegyzőkönyvbe vették, no meg videóra is rögzítették. Ezek után merje azt mondani az a fiatalember, hogy nem ő palántázott meg szüretelt!

Sajnos ezúttal sem tudok megnyugtató részleteket szolgáltatni arról, hogy milyen ítélet született. Az esetet szem elől tévesztettük, miután ügyészségi szakaszba került. Azért bizakodó voltam, hogy a bíróság ezúttal is figyelembe veszi, és bizonyítékként értékeli Dodó vakkantását. Mindig is szilárdan hittem, hogy az igazság győzedelmeskedik, hiszen enélkül nem tudtam volna olyan lelkesen dolgozni én sem. 

Következő bevetésünk helyszíne egy kicsiny szigetközi falucska volt. Szép község az, egykor gyakran jártunk arrafelé kirándulni, vagy csak sétálgatni az ódon hangulatú, mégis takaros kis utcácskákban, amely hemzsegett a gazdag osztrák vendégeknek fenntartott vendégházaktól. Alig akartam hinni a fülemnek, amikor a Gazda fülest kapott, hogy a falu egyik háza valóságos marihuána ültetvényt rejt. Az informátor sajnos nemcsak a házat, de még az utcát sem tudta belőni, ezért ha nem volt jobb dolgunk, akkor „járőröztünk” egy kicsit a faluban, és eljátszottuk a bécsi turistát, aki az elkényeztetett yorki kutyájával üdülni jött a faluba. 

Sétáink alkalmával a Gazda folyamatosan engem figyelt, és próbált a jelzéseimből következtetéseket levonni. Hetekig nem történt semmi, mígnem egy alkalommal, amikor már hazafelé tartottunk az autóval, valami különösen ismerős szagra lettem figyelmes, amely az autó szellőztető rácsain keresztül áramlott befelé. Noha az én helyem általában a hátsó ülésen van, most úgy döntöttem, előreugrom, hogy az orromat a kesztyűtartó fölött lévő rácsokhoz nyomva jobban analizálhassam azt a szagot. Kétség kívül a marihuána átható, fűre emlékeztető aromája terjengett a levegőben. Különös, gondoltam magamban, hiszen már elhagytuk a kérdéses falut.

Belemorogtam a szellőztető nyílásba, és még egy kicsit rá is kapartam, mire a Gazda padlófékezett.

Milyen gyors a felfogása – állapítottam meg a kárpitra kenődve, ahonnan egyenesen az anyósülés előtti lábtérbe csúsztam. A Gazda eközben már ki is pattant az autóból, és körbenézett az októberi szürkületben. Egyetlen ház árválkodott csak látótávolságon belül, amolyan tanyaféle. Innen úgy tűnt, mintha az út menti szántóföldek túloldalán épült volna. Mivel a ház a műútról megközelíthetetlennek bizonyult (legalábbis a szolgálati Suzukival), egészen vissza kellett mennünk a falu határáig, mire megtaláltuk azt a töltést, amely a Duna egyik holtágát követve elvezetett minket a célig. Addigra szinte teljesen besötétedett. A Gazda egyre idegesebb szagokat eregetett felém, de nem tudtam megállapítani izgatottsága okát. Talán éppen egy hihető legendát gyártott, amivel majd be lehet kopogtatni az ismeretlen ház ajtaján, vagy azt latolgatta, hogy mihez kezd majd egy túlerőben lévő bűnbandával szemben. Az okokon nem volt túl sok időm gondolkodni, mert közben megérkeztünk. A Gazda a torkát köszörülve kopogott az ajtón, míg én nemtetszésemnek néha hangod adva álltam mellette. Itt már olyan töménységűvé vált a bűz, hogy bizonyos voltam benne, hogy még a hendikeppes szaglású kétlábú is érzi.

Nem kellett sokat várni, kinyílt a sötétben is láthatóan öreg, rossz állapotú ház ajtaja. A Gazda kikerekedett szemekkel nézett az ajtó túloldalán álló fejkendős asszonyra, aki állapotát és korát tekintve is nagy hasonlatosságot mutatott a házával.

- Jó estét kívánok – szedte össze magát a Gazda, majd a minden bizonnyal fejben már jó előre kidolgozott legenda szerint folytatta a mondandóját. Még a rendőrigazolványát is megvillantotta egy pillanatra, vigyázva arra, hogy a Rendőrség felirat takarva maradjon.  -  Az árvízvédelmi hatóságtól érkeztem, felmérést végzünk az árvízvédelmi töltésekkel kapcsolatban. Szánna egy kis időt rám?

A nő gyanakvóan bámulta először a gazdát, aztán meg engem. A Gazda gyorsan kapcsolt.

- Kutyákkal derítjük fel a töltés oldalában megbújó ürgéket, ezért tartott most ő is velem. Holnap jönnénk ki a kollégákkal a terepre, de ha megengedi, feltennék néhány kérdést. Ön minden bizonnyal megkönnyíthetné a dolgunkat abban, hogy például vannak-e buzgárok a töltésoldalban.

Úgy tűnt, hogy a buzgár szó kimondása, jelentsen bármit is, hatásos volt. Ki sem néztem a gazdámból, hogy ilyen tájékozott az árvízvédelem terén. Nem telt bele néhány pillanat, már a dohos, pinceszagú konyhában ücsörögtünk. Itt nem nagyon tudtam már véka alá rejteni az ösztöneimet, és dühösen támadni kezdtem a konyhából nyíló helyiség ajtaját, amelynek hatalmas rései közül csak úgy dőlt kifelé a jellegzetes szag. Nem igazán értettem a Gazda reakcióját, aki visszaparancsolt láb mellé. A Gazda néhány általános, semmitmondó kérdés után a házra terelte a szót, amelyről kiderült, hogy nyolcvan évvel ezelőtt építették sárból és agyagból. Az ártérben már többször is áldozatául esett a víznek, de eddig még mindig sikerült megmenteni, újjáépíteni. A Gazda ekkor végre a tárgyra tért.  Először teátrálisan a levegőbe szimatolt, majd ártatlan szemekkel megkérdezte.

- Az agyagból készült falak okozzák ezt a különös szagot, ugye?

A válaszon a Gazda láthatóan megdöbbent.

- Nem, aranyoskám, a kisunokám az egyik szobában indiai teafüvet termeszt. Én úgyse használom azt a szobát. Nagyon kényes kis növényke ez a fű, de van egy teaház, amelyik nagyon jó áron átveszi. A kisunokámék panelban laknak, ott semmire sincs hely. Tudja, jól jön az a kis mellékes a fiataloknak.

- Értem – válaszolt a Gazda szemrebbenés nélkül. – Sose láttam még ilyen növényt, esetleg megnézhetném? Csak kíváncsiságból.

- Persze, aranyoskám, de az ajtót majd gyorsan be kell csuknunk magunk után, mert hamar megfáznak a kis cserjék. Az unokám külföldről hozatta a fűtőberendezést, meg a szellőztetőt.

Innentől kezdve gyorsan odabent találtuk magunkat. A Gazdának szó szerint leesett az álla. Az asszony szólalt meg először.

- No, hát mit mondjak? Én nem szeretem ezt a szagot, de az unokámé’ kibírom. Állítólag most ennek van nagy divatja. Ki tudja mán ezt követni, aranyoskám.

Míg engem szó szerint fojtogatott az indiai vadkender ültetvény szaga, a Gazda láthatóan próbálta feldolgozni a látottakat. 

Ezek után nem volt mit tenni, borítani kellett a lapokat.

- Asszonyom, hallott ön már a marihuánáról? Az egyfajta kábítószer.

- Nem hallottam róla – ingatta fejét a néni.

- Nos, ez itt minden bizonnyal pedig az, és ennek a növénynek a termesztése nagyon súlyos bűncselekmény. Nézze, és nem mondtam igazat. Valójában rendőrtiszt vagyok, itt a jelvényem. Bejelentést kaptunk, hogy faluban van egy ültetvény, és úgy tűnik, hogy ezt most meg is találtuk. Mikor jön az unokája, hogy…hogy gondozza a növényeit?

A nő eközben szinte hátratántorodott, úgy ült le egy ócska székre. Kezével reszketve igazgatta a fejkendőjét.

- Majd’ minden nap jön, úgy tíz körül – válaszolta a nő szinte suttogva, rémült szemeit a növényeken tartva. – Becsapott engem – kapkodta a levegőt – azt mondta, hogy ez tea.

- Jöttek ide kuncsaftok? Vagy mindig az unokája vitte el a leszüretelt termést? – a Gazda kitámogatta az asszonyt a konyhába, ahol visszaültek a kredenc elé. Végre én is rendesen vehettem a levegőt. Azt hittem, már sosem szabadulok ki abból az orrfacsaró bűzből

- Soha nem járt itt senki az unokámon kívül. Nincs is senkim rajta kívül. A lányom meghalt, az unokám apját meg évek óta nem láttam – törölgette a szemeit egy rongyzsebkendővel.

A Gazdából a sajnálat szaga áradt, amibe érthetetlen  módon a harag örvénylő büdössége keveredett.

- Nagyon sajnálom – mondta a Gazda – de most el kell kérnem az unokája elérhetőségeit. Még ma visszajövünk vele, hogy tisztázzuk ezt a helyzetet.

A nő szomorúan bólintott, és remegő kezeivel kihúzta a kredenc egyik kis fiókját. Egy kis papírlapot adott át, rajta egy telefonszámmal és címmel.

- Mennyit kaphat az unokám? – kérdezte.

- Ezt nagyon nehéz lenne megmondanom. Ezért kell megvizsgálnunk az ügyet, hogy kiderüljön, kinek milyen szerepe volt a kender termesztésében.

- Akkor még engem is megbüntethetnek? – hangzott a jogos kérdés.

- Nézze, ez egy nagyon bonyolult helyzet, alaposan ki kell vizsgálni mindent. Hogyha azonban kiderül, hogy valóban egy csalás áldozata, akkor természetesen nem büntethető.

Lassacskán visszaindultunk a városba. A Gazda még az autóban leadta drótot az ügyeletnek, akik azonnal járőrt küldtek a férfihoz. Mint kiderült, az unoka közben értesült a történtekről, és épp szökni próbált, amikor a járőrök lefülelték. Hiába, a nagyanyai szeretet nem ismer határokat. Aznap még egyszer megjártuk a terepet nyomozókkal és bűnügyi technikusokkal, na meg persze a bilincsbe vert unokával, hogy a nyomozás megindításához szükséges dokumentációt elvégezzék. Fenti képek is eközben készültek.

A fiú persze mindent tagadott, állítva, hogy nem is tudott az ültetvény létezéséről. Na persze, a Nagyi a díler, mi? Azért egy kicsit izgultam emiatt. Ha nem lesz elegendő bizonyíték ellene, akkor hiábavaló volt minden igyekezetünk.

Éppen ezért örültem, amikor láttam, hogy a Gazda egy Ágnes pelenka segítségével (tényleg!) szagnyomokat rögzít az összes olyan tárgyról, amit emberünk megfoghatott. A szagazonosítással egyel több bizonyíték lesz majd ellene. 

Természetesen a teaházról szerzett információknak is utánajártunk, és hogy miként végződött az a sztori, a következő bejegyzésből kiderül. Persze nem maradtok le a szagazonosítás eredményéről sem, a továbbiakban majd arról is beszámolok. 

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésben egy valóságos marihuána-ültetvényre csaptunk le a gazdámmal, és megtudtuk, hogy a termést egy környékbeli teaház veszi át rendszeresen. A Gazda valószínűleg azonnal sejthette, hogy melyik üzletről van szó, mert az akció utáni napokban sűrűn megfordultunk egy bizonyos teaház előtt. Nagyon csinosan festett kívülről a belvárosi épület, az ablakait gyönyörű, a templomokra jellemző színes ábrák borították.  Akkoriban még kifejezetten különcségnek számított, hogyha egy bolt négylábúakat is beengedett a területére, de nagy meglepetésünkre ez a teaház igen előrehaladott gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot, ugyanis a kirakatán ott díszelgett, hogy „kutyabarát üzlet”. A Gazda nem sokat teketóriázott hát, hanem azonnal a tettek mezejére, és a teaházba lépett.

Felfoghatatlanul töménytelen mennyiségű szag iramlott az orromba, amitől kissé meg is szédültem. Ennyiféle illattal még sohasem találkoztam. Ami különösen bosszantó volt, hogy a szagok erdejében alig akadtam olyanra, amelyet ismerősként üdvözölhettem volna. Ennek okát akkor értettem meg, amikor a Gazda elkezdte félhangosan felolvasni a teaház kínálatát, miután elfoglaltuk helyünket egy kényelmes fotelban (pontosabban a Gazda egy kényelmes fotelban, én pedig az Ő ölében). 

Az itallapon indonéz bourbon vanília, fahéj, lichee, gyömbér, különféle fekete és zöldteák és még ki tudja, milyen kellemetlen szagú füvek sorakoztak, amelyeket soha nem szagoltam korábban, sőt, a nevüket sem hallottam. Azt viszont kifejezetten éreztem, hogy az illaterdő forrása az egész falat beborító polcokon sorakozó dobozokban keresendő, amelyek mindegyike különböző teafüveket rejtett. Érdekes módon azonban időről időre a pult alól is kerültek elő olyan kis vászonzsákok, melyekből kiszolgálták a vevőket, akik nem csak helyben fogyaszthatták el a kiválasztott teát, de elvitelre is rendelhettek belőle.  Miközben a Gazda elkezdte szürcsölni a mentateáját, egy kicsit tüzetesebben is szemrevételeztem a teaházat. Mondanom sem kell talán, a Gazda is épp ezt tette. Különös helyiség volt, ahol mintha felcserélték volna a padlót a falakkal, ugyanis utóbbit nehéz szőnyegek takarták, miközben fával borított padlón járhattunk. A kis kör alakú asztalkák majd’ mindegyikén egy hosszúkás, üvegvázának látszó tárgy állt, amelyből néhány vendég füstöt szívott egy csövön keresztül. Ezekből is zavaróan ismeretlen, azonosíthatatlan szagok orgiája áradt mindenfelé. Az egyik sarokban asztalok helyett súlyos párnákra ülhettek a vendégek, és nevetségesen alacsony, kicsiny asztalkákról fogyasztották az italaikat. 

A teaházban egyébként kitüntetett figyelemnek örvendhettem, sok vendég nem állhatta meg, hogy ne simítson végig a bundámon, miközben elhaladtak mellettem. Egyébiránt teázó vendégből nem akadt sok azon a délutánon, ami viszont a Gazdának is feltűnt, hogy elég nagy forgalmat bonyolított a bolt az „elvitelre” vásárlók körében. Sokuk csak egy kicsiny papírzacskóban vitt magával valamilyen különleges teafüvet. Az viszont a Gazdának nem tűnhetett fel, hogy jó néhány esetben a vásárlók a bűnözőkre jellemző félelem-szagot árasztották magukból vásárlás közben, mintha attól féltek volna, hogy lebuknak.

Amikor távozni készültünk, az egyik ilyen vásárló ruhájából marihuánával terhelt izzadság szaga kanyarodott az orromba. Dühösen vakkantottam, és még a kérdéses ember cipőjére is megkíséreltem rákaparni, de a Gazda kíméletlenül kiráncigált a helyiségből. Semmit sem értettem. Abban a bűzkavalkádban végre rábukkantam a keresett szagra, és ez a hála? 

Ez a kép csak illusztráció

Sokáig nem történt semmi, és már szinte el is feledkeztem a helyről, amikor újra megjelentük a teaház ajtajában. Időközben talán felderítési módszerekkel támogatták meg az információt, de az is lehet, hogy az ültetvényes barátunk dalolt el mindent a kihallgatása alatt. Mindenesetre a teaházban visszatérő vendégként üdvözöltek minket, sőt, a felszolgáló még kedvesen meg is simogatott.

Nem sokáig tartott az öröme, a Gazda ugyanis egy házkutatási paranccsal érkezett, amelyet azon mód át is adott a tulajnak.

Hirtelen mindenki hűvösen kezdett velem viselkedni, és a pánik szaga is kezdett burjánzani körülöttem, de akkor ez engem már nem foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy a korábban már megtapasztalt, kibírhatatlanul összetett és bonyolult illatfelhőben rátaláljak arra az egy szagra, amely a Gazdát mindig olyan elégedetté teszi.

A pult mögé mentünk, ahonnan már előző alkalommal is hívogatóan tekeredtek elő a vászonzsákba csomagolt füvek különleges aromái. Most egyesével meg is szimatolhattam valamennyit. Ennyi zavaró szag közt sosem dolgoztam még, de nem foghattak ki rajtam. Elfedni ugyanis a szagok nem tudják egymást. Legalábbis nálunk, kutyáknál nem. Az ember talán hajlamos rá, hogy csak a legerősebb szagot érzékelje egy illatfelhőben, de a mi szaglásunk más.

A Gazda nagyon szemléletesen ezt úgy szokta magyarázni embertársainak, hogy a kutyák úgy észlelik a szagokat, ahogy a kétlábúak a színeket.

Az ember egy fotón vagy festményen az ezernyi különféle szín közül is könnyedén ki tudja választani a pirosat (vagy zöldet, kéket, stb), hiszen láthatóak, felismerhetőek. Lassacskán én is ráismertem a pult alatt sorakozó vászonzsákok közül arra, ami engem érdekelt. Dühösen kaparni és ugatni kezdtem az egyiket, mire a Gazda leemelte azt a polcról, és a tulaj felé mutatta. Amaz vörös képpel kezdett dadogni, miközben hitetlen képpel bámult rám. Talán ő nem hallott a fenti elméletről, és balga módon azt hitte, hogy a teafüvek közé rejtett indiai kendert soha senki nem fedezheti fel.

A tulaj kezén azonmód kattant a bilincs. A kiképzés elméleti órái során elsajátított szerény jogi ismereteim birtokában tudtam, hogy a tulajnak nagy mennyiségű kábítószer kereskedelme miatt kell majd felelnie a bíróság előtt, de természetesen csak akkor, hogyha a laboratóriumi vizsgálatok ugyanúgy megerősítik a drog jelenlétét, mint ahogy azt én a kaparásommal megerősítettem.  Csak remélni tudtam, hogy így is lesz.

A következő történet nem az én történetem lesz, hanem Lupoé, akinek az Országos Rendőrfőkapitány posztumusz „örökös rendőrkutya” címet adományozott. Lupo előtt ennek a címnek egyedül a híres Kántor volt a birtokosa. Nos a történet egészen egyszerűen elképesztő lesz, és jó igazolása annak, amit fentebb a szagokról és a színekről írtam. Ezek után senki sem gondolhatja majd komolyan, hogy a keresőkutyákat meg lehet téveszteni néhány zavaró fedőszaggal. Tartsatok velem legközelebb is. 

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!