Nózi elszántan nézte a sötétségben a néhány imbolygó, fényes foltot az elkerített terület mögött. Biztos volt benne, hogy most is épp teherautók serénykednek az elhagyatott gyárépület környékén, reflektoraik átdöfték a sötétséget. Huszár a kerítésen kívül parkolt le, kicsit távolabb a kaputól. Talán megérezte a veszélyt, mert bizonytalanul megtapogatta zakója alatt a pisztolyát, mint aki onnan igyekszik erőt meríteni. A kapuig gyalogoltak, de az zárva volt. A biztonsági őr a bódéjában felkapcsolt villany mellett ücsörgött. Úgy tűnt, Huszár nem akarta felfedni neki magát, mert a kerítéshez lapulva várt. Nózi fülelni kezdett. Csakhamar egy teherautó távoli dübörgése ütötte meg a fülét. Azonnal az árokba sietett, de Huszár nem követte őt. Nózi ekkor visszaszaladt, és egy kis nadrág-ráncigálással megértette vele, jobb, ha elbújnak. A teherautó a kapu elé ért, a kapu kinyílt, a biztonsági őr pedig előjött. Csevegni kezdett a sofőrrel. Nózi ekkor elérkezettnek látta az időt. A teherautó takarásában a hatalmas kocsikerék mögé settenkedett, Huszár kuporogva követte. A teherautó teljesen kitakarta őket, a biztonsági őr nem láthatta egyiküket sem. Huszár ekkor furcsa lépésre szánta el magát. Ölbe kapta Nózit, és felugrott a teherautó platójához vezető fellépőre. Akárcsak egy kukásautó hátulján utaztak volna. A biztonsági őr visszament az odújába, a teherautó elindult a gyárépület felé.

− Ezt mindig is ki akartam próbálni – nevetett halkan Huszár.

A gyárépületet szemérmes, halovány fények ölelték körbe, mintha szégyellte volna magát a sötétben. Nózi persze tudta, hogy miért. A munkálatok éjszaka is folytak, a nagy fény csak kíváncsi tekinteteket vonzott volna. Huszár még azelőtt leugrott a teherautóról, mielőtt az begurult volna a gyárépület elé. Egy halvány lámpa fényében megkerülték a gyárat, és csak Nózi tudta, hogy épp a lefedett sósavas medence mellett mentek el. Szorosan a fal mellé lapulva óvakodtak előre az épület sarka felé, ahonnan elég lett volna csak befordulniuk, hogy lássák, ahogy teherautókra rakják a méreggel teli hordókat. Egyelőre azonban csak hallgatóztak. Nózi megismerte a Fehéringes hangját. Amaz magabiztosan osztotta az utasításokat a sofőröknek és a rakodómunkásnak, aki egy targoncával emelte a hordókat a platóra. Nem bánt velük kesztyűs kézzel.

− Állj! − ordította hirtelen a Fehéringes, Nóziban pedig meghűlt a vér. Úgy látszott, Huszár is megdermedt a sötétben lapulva. Csak nem lebuktak? De a kiabálás nem nekik szólt. − Én aztán jártathatom a számat, meg süketelhetek naphosszat! − harsogta. − Olyan sötétség van a fejedben, mint éjszaka itt a telepen. Hányszor megmondtam, hogy a felrakodás előtt le kell mosni a hordókról azt a nyavalyás arzén-trioxid feliratot? Meg azt is, hogy veszélyes hulladék? És ha megállítják a rendőrök a teherautót? Azonnal mehetünk mindannyian a rács mögé! − a fehéringes hangja lassan rekedt őrjöngésbe ment át.

Nózi gazdájára pillantott, akinek az arca mindent elárult. Már nem lehetett egy szemernyi kétsége sem afelől, kivel áll szemben. Huszár közelebb lopózott az épület sarkához, és kikukucskált, a lábainál Nózi is kidugta a fejét. A gyár bejárata előtt egyetlen kültéri lámpa pislákolt. Körülötte minden más sötétben maradt, ezért Nóziékat akkor sem lehetett volna észrevenni, hogyha kilépnek az épület takarásából. Mindenesetre óvatosak maradtak. Látták, ahogy a targoncás nekiállt, és serényen pucolta az utolsó hordókat, amiket aztán teherautókra raktak. A Fehéringes fel-alá rohangált a megvilágított területen és tovább osztogatta az utasításokat. Idegesnek tűnt, hevesen gesztikulált, a kezeivel pedig folyamatosan hadonászott. Egy ilyen pillanatban villant ki zakója alól a fegyvere. Pont úgy hordta egy tokban, mint Huszár. Nózi alig hitt a szemének. Újra felnézett a gazdájára. Huszár nagyot nyelt. Előhúzta a mobiltelefonját, és suttogva erősítést kért. Csak ezután nyúlt a zakója alá, és ezúttal elő is vette a fegyverét. Reszketett a keze. Nózi jól tudta, hogy Huszár még sosem került ilyen helyzetbe. A fegyvere ugyan mindig ott lapult a zakója alatt, de csak a kiképzés és a tréningezés során vette elő. A feszültséget szinte harapni lehetett körülötte. Hátrahúzta a pisztoly szánját, és kibiztosította. Tett egy lépést az épület sarka felé, de továbbra is takarásban maradt, pisztolyát egyelőre a földnek szegezte.

Két teherautó közben útnak indult a kijárat felé, a Fehéringes egyedül maradt a targoncással.

− Na, végre! − A Fehéringes elégedetten sóhajtott. − Megszabadultunk a hordóktól. Most már csak az iratok megsemmisítése van hátra. Még most elégetjük az összes iratot, szerződést és feljegyzést. Semmilyen bizonyíték nem maradhat ellenünk. Indulj, a második emeleti irodában van minden, hordd le ide őket! Aztán benzint rá, és meggyújtjuk.

“Mindennek vége” – gondolta Nózi. “Mire ideér az erősítés, a bizonyítékok elvesztek.” Talán Huszár is így gondolta, mert hirtelen kiugrott a takarásból, még Nózi is meglepődött. A Fehéringesnek nem maradt ideje a védekezésre sem.

− Rendőrség! Fel a kezekkel! − kiáltotta Huszár, a Fehéringes pedig ijedtében nagyot szökkent. Hosszú ideig úgy bámulta Huszárt, mintha szellemet látna.

− Mit akar tőlem? − dadogta, majd lopva maga mellé sandított. A targoncás halálravált arccal tartotta magasba a koszos törlőrongyot.

− A fegyverét tegye le a földre! − Huszár hangja még a kezénél is jobban reszketett. Biztosan őt is zavarta, mert megköszörülte a torkát.

− Na de kérem! − védekezett erőtlenül a Fehéringes félig feltartott kezekkel. − Miért lenne nálam fegyver?

− Vegye ki a fegyvert a hónaljtokból, és tegye a földre!

A Fehéringes értelmetlenül hebegett valamit, mielőtt szívéhez kapta a kezét. Fájdalomtól eltorzult arccal, kérlelőn nézett Huszárra. Lábai rogyadozni kezdtek, majd néhány másodperc után némán összecsuklott, a feje nagyot koppant a betonon. Hason fekve terült el a földön. A targoncás elképedve nézte főnökét a földön heverve, de egy centivel sem engedte lejjebb a kezét. Huszár összezavarodva nézte a Fehéringest.

− Ijedtében szívinfarktust kapott! − dadogta a targoncás Huszár felé. Amaz bizonytalan mozdulattal váltogatta a kéztartást, hol a Fehéringesre, hol a targoncásra irányította a pisztolyát.

− Gyerünk, Nózi, hozd ide a fegyvert!

Huszár utasítására Nózi elindult, de nagyon óvatos maradt. Gyanús volt neki ez a rosszullét. Megállt a férfi orránál, hogy meghallgassa, lélegzik-e, közben folyamatosan szemmel tartotta. Olyan közel hajolt, hogy a fülével hozzáért az arcához. A másodperc tört része alatt történt az egész. A férfi egy hirtelen mozdulattal megragadta Nózit a hámjánál fogva, majd pajzsként maga előtt tartva felállt. Közben előrántotta a pisztolyát, Nózi érezte, ahogy a hideg fém cső a hasának nyomódik. Megalázó helyzetében Nózi acsargott és morgott, de az erős marok nem engedte.

− Dobja el a fegyverét, különben elbúcsúzhat a kutyájától! − kiabálta. – Amúgy is elszámolnivalóm van ezzel a koszos kis döggel. – Huszár eldobta a fegyverét, és feltartotta a kezét. A targoncás tátott szájjal igyekezett megérteni, mi történik, tekintete Huszár és a Fehéringes között pattogott. Akkor sem eresztette le a kezét, amikor a Fehéringes megkaparintotta Huszár fegyverét.

− Azt hiszitek magatokról, ti, rendőrök, hogy olyan okosak vagytok, igaz? − Nózi nagyot huppant a földön, ahogy a férfi elengedte a hámot. Ösztönösen megtámadta volna a Fehéringest, de szerencsére felülkerekedett benne a józan ész. Egy fegyveres, mindenre elszánt embert megtámadni nagy felelőtlenség lett volna. A férfi fenyegetően tartotta a fegyvert Huszár irányába, de közben a targoncásnak beszélt, aki csak most merte leengedni a kezét.

− Most azonnal menj a benzinért és az iratokért. Mi meg szépen ellátogatunk a sósav-medencéhez.

A targoncás engedelmeskedett, és belépett a lepusztult gyár ajtaján. A himbálózó fényekből ítélve odabent elemlámpát gyújtott.

− Indulás! – A Fehéringes a gyár háta mögé mutatott, fegyverrel a kezében. Nózi szorosan gazdája lába mellett maradt, agyában szinte recsegtek-ropogtak a fogaskerekek, ahogy egy mentő ötleten törte a fejét. Még soha nem kerültek ilyen veszélyes helyzetbe.

Az épületet megkerülve a gyéren megvilágított, tetővel fedett térre jutottak.

“Ez tényleg komolyan gondolta a sósavas medencét!” – Nózi kétségbeesve gondolkodott.

A Fehéringes a pisztoly csövét folyamatosan Huszáron tartotta, úgy hajolt le, hogy felnyissa a csapóajtó fedelét. Szúrós szag ömlött szét a levegőben.

− Most pedig szépen megmártózol ebben a sósav-tavacskában. – A Fehéringes gonosz szemei összeszűkültek. – Aztán utánad hajítom a kutyádat is. Néhány óra, és emlék sem marad belőletek.

Huszár halálravált arccal állt a bedeszkázott pallón, láthatóan nem akaródzott a csapóajtó felé mennie. A Fehéringes közelebb lépett hozzá, hogy úgy ösztökélje.

Nózit a saját ötlete villamcsapásszerűen taglózta le. Egyetlen másodpercet sem veszíthetett, minden egybevágott, vagy most, vagy soha. A Fehéringes pontosan a propeller alatt állt, néhány méterre a gazdájától. Nózi egy pillanat alatt a csörlőnél termett, felugrott a kötélhez, és belecsimpaszkodott. A csörlő azonnal feladta a szolgálatot, ugyanúgy kiesett a helyéről, mint egy nappal korábban, a propeller pedig egyenesen a Fehéringesre zuhant. Nagy csattanás hangzott, a férfi ájultan terült el a földön. Olyan gyorsan történt minden, hogy Huszárnak felocsúdni sem volt ideje. Nózi ugrott oda elsőként az eszméletét veszített férfihez, és Huszár fegyverét felkapta a földről. Addigra gazdája is akcióba lépett. Leguggolt, megkereste a férfi fegyverét, és a saját hónaljtokjába tette. Csak ezután szabadította meg az alélt testet a rászakadt propellertől. A szájához hajolt, és a pulzusát is ellenőrizte a csuklóján.

− Életben van – állapította meg halkan, és Nózi úgy érezte, gazdája megkönnyebbült. Percekkel később a Fehéringes magához tért, de addigra Huszár hátrabilincselte a kezét. Talpra segítette, úgy indultak az épület bejáratához.

− Perceken belül itt az erősítés, a kapitányságon majd folytatjuk a beszélgetést – mondta Huszár.

− Addigra az összes bizonyíték elég! – A Fehéringes erőltetetten nevetett, orrából vér szivárgott.

Huszár aggódva nézett körül, de egyelőre sehonnan nem gomolygott füst. Amíg Huszár azon tanakodott, hogy hová bilincselje foglyát, Nózi előrerohant. Az épület bejáratán keresztül egyenesen a második emeletre szaladt, orrával a targoncás ember szagát kereste. A szagok helyett azonban a hangok ezúttal nagyobb segítségére voltak. Kiabálást hallott az egyik irodából.

− A-a-azonnal tegye le azt a benzines kannát, tudom, hogy mire készül! Maguk növénygyilkosok! Mondja meg, mit tettek Huszár őrmesterrel és a kutyájával!

Nózi nem hit a füleinek. Csak nem a Tudós hangját hallja? Nózi nyúlcipőt ragadott, és egy kutyavakkantásnyi idő alatt a hang forrásánál termett.

A Tudós az ajtóban állt, pöttyös rövidnadrágból kikandikáló pipaszár lábai reszkettek a félelemtől. Elszánt arccal tartotta fegyverét a targoncás ember felé. A parittyavirág óriási trombitatölcsérei himbálóztak békésen a markában. Nózi egyelőre figyelt, de nem lépett akcióba.

− Komolyan egy virággal akarja megmenteni az őrmesterét? Mondhatom, elkésett, mert az már alulról szagolja az ibolyát. Pontosabban a sósavat. Merthogy a sósavas medencében fürdik éppen.

− A nemjóját! – dadogta a Tudós, majd még feljebb emelte a virágok tölcséreit. A targoncás értetlenül bámult rá. − Azt a rézfánfütyülőjét! Kutyafáját! Teringettét! Azt a leborult szivarvégét! − hadarta a Tudós, de semmi nem történt.

A targoncás még hangosabban nevetett.

− Még sértegetni se tudsz rendesen? Majd én segítek, te dilis, gyagyás, flúgos, ostoba tökfilkó!

A parittyavirág trombitái hirtelen becsukódtak, hogy aztán kétszer olyan tágra nyíljanak. A virág sárga színű magbombái egyenesen a targoncás szeme közé záporoztak. Úgy suhogtak ki a növény töltényei a trombitákból, mintha valóságos pisztoly lett volna. A targoncás felüvöltött a fájdalomtól, megtántorodott, kezével a szeméhez kapott.

− Megvakultam! − kiabálta − Nem látok semmit!

− Ne aggódjon! − csitította a Tudós − három nap, és visszakapja a látását. De engem ki fog kárpótolni az elpusztult növényeimért? – sóhajtotta. Eközben Huszár is megérkezett, elképedve nézte a jelenetet. A Tudós szabadkozni kezdett.

− Ne haragudjon, Őrmester Úr, a magánakciómért! De úgy szerettem volna törleszteni egy kicsit!

Huszár megbilincselte a targoncást, aki még mindig jajgatott.

− Nem haragszom. Sőt, örülök, hogy láthattam, mire képes valójában a parittyavirág – nevetett.

− Annak én is örülök. Nem hitte, ugye? Egy kicsit maga is bolondnak nézett.

− Csak habókosnak, Az nem ugyanaz − rázta meg Huszár a fejét.

Hamarosan a targoncás a Fehéringes mellé került, Huszár összebilincselte őket. A targoncás egyfolytában jajgatott. A Tudós leguggolt mellé, és nagy műgonddal csipegetni kezdte az arcáról az odaragadt magokat. Amaz méltatlankodva kapkodta a fejét jobbra-balra.

− Nyughasson már végre − intette rendre őt a Tudós. − Nem hagyhatjuk veszni ezeket az értékes magokat − magyarázta bőszen. − Elültetem, hogy még több parittyavirágot termeszthessek. Tudja, sok a zsivány, sok parittyavirágra van szükség.

Nózi jókedvében nagyot vakkantott, Huszár nevetett. Ekkor gördültek be az erősítésre küldött rendőrautók a kapun. Percek múlva már a rendőrkapitányság felé tartottak.

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---