Következő bevetésünk helyszíne egy kicsiny szigetközi falucska volt. Szép község az, egykor gyakran jártunk arrafelé kirándulni, vagy csak sétálgatni az ódon hangulatú, mégis takaros kis utcácskákban, amely hemzsegett a gazdag osztrák vendégeknek fenntartott vendégházaktól. Alig akartam hinni a fülemnek, amikor a Gazda fülest kapott, hogy a falu egyik háza valóságos marihuána ültetvényt rejt. Az informátor sajnos nemcsak a házat, de még az utcát sem tudta belőni, ezért ha nem volt jobb dolgunk, akkor „járőröztünk” egy kicsit a faluban, és eljátszottuk a bécsi turistát, aki az elkényeztetett yorki kutyájával üdülni jött a faluba. 

Sétáink alkalmával a Gazda folyamatosan engem figyelt, és próbált a jelzéseimből következtetéseket levonni. Hetekig nem történt semmi, mígnem egy alkalommal, amikor már hazafelé tartottunk az autóval, valami különösen ismerős szagra lettem figyelmes, amely az autó szellőztető rácsain keresztül áramlott befelé. Noha az én helyem általában a hátsó ülésen van, most úgy döntöttem, előreugrom, hogy az orromat a kesztyűtartó fölött lévő rácsokhoz nyomva jobban analizálhassam azt a szagot. Kétség kívül a marihuána átható, fűre emlékeztető aromája terjengett a levegőben. Különös, gondoltam magamban, hiszen már elhagytuk a kérdéses falut.

Belemorogtam a szellőztető nyílásba, és még egy kicsit rá is kapartam, mire a Gazda padlófékezett.

Milyen gyors a felfogása – állapítottam meg a kárpitra kenődve, ahonnan egyenesen az anyósülés előtti lábtérbe csúsztam. A Gazda eközben már ki is pattant az autóból, és körbenézett az októberi szürkületben. Egyetlen ház árválkodott csak látótávolságon belül, amolyan tanyaféle. Innen úgy tűnt, mintha az út menti szántóföldek túloldalán épült volna. Mivel a ház a műútról megközelíthetetlennek bizonyult (legalábbis a szolgálati Suzukival), egészen vissza kellett mennünk a falu határáig, mire megtaláltuk azt a töltést, amely a Duna egyik holtágát követve elvezetett minket a célig. Addigra szinte teljesen besötétedett. A Gazda egyre idegesebb szagokat eregetett felém, de nem tudtam megállapítani izgatottsága okát. Talán éppen egy hihető legendát gyártott, amivel majd be lehet kopogtatni az ismeretlen ház ajtaján, vagy azt latolgatta, hogy mihez kezd majd egy túlerőben lévő bűnbandával szemben. Az okokon nem volt túl sok időm gondolkodni, mert közben megérkeztünk. A Gazda a torkát köszörülve kopogott az ajtón, míg én nemtetszésemnek néha hangod adva álltam mellette. Itt már olyan töménységűvé vált a bűz, hogy bizonyos voltam benne, hogy még a hendikeppes szaglású kétlábú is érzi.

Nem kellett sokat várni, kinyílt a sötétben is láthatóan öreg, rossz állapotú ház ajtaja. A Gazda kikerekedett szemekkel nézett az ajtó túloldalán álló fejkendős asszonyra, aki állapotát és korát tekintve is nagy hasonlatosságot mutatott a házával.

- Jó estét kívánok – szedte össze magát a Gazda, majd a minden bizonnyal fejben már jó előre kidolgozott legenda szerint folytatta a mondandóját. Még a rendőrigazolványát is megvillantotta egy pillanatra, vigyázva arra, hogy a Rendőrség felirat takarva maradjon.  -  Az árvízvédelmi hatóságtól érkeztem, felmérést végzünk az árvízvédelmi töltésekkel kapcsolatban. Szánna egy kis időt rám?

A nő gyanakvóan bámulta először a gazdát, aztán meg engem. A Gazda gyorsan kapcsolt.

- Kutyákkal derítjük fel a töltés oldalában megbújó ürgéket, ezért tartott most ő is velem. Holnap jönnénk ki a kollégákkal a terepre, de ha megengedi, feltennék néhány kérdést. Ön minden bizonnyal megkönnyíthetné a dolgunkat abban, hogy például vannak-e buzgárok a töltésoldalban.

Úgy tűnt, hogy a buzgár szó kimondása, jelentsen bármit is, hatásos volt. Ki sem néztem a gazdámból, hogy ilyen tájékozott az árvízvédelem terén. Nem telt bele néhány pillanat, már a dohos, pinceszagú konyhában ücsörögtünk. Itt nem nagyon tudtam már véka alá rejteni az ösztöneimet, és dühösen támadni kezdtem a konyhából nyíló helyiség ajtaját, amelynek hatalmas rései közül csak úgy dőlt kifelé a jellegzetes szag. Nem igazán értettem a Gazda reakcióját, aki visszaparancsolt láb mellé. A Gazda néhány általános, semmitmondó kérdés után a házra terelte a szót, amelyről kiderült, hogy nyolcvan évvel ezelőtt építették sárból és agyagból. Az ártérben már többször is áldozatául esett a víznek, de eddig még mindig sikerült megmenteni, újjáépíteni. A Gazda ekkor végre a tárgyra tért.  Először teátrálisan a levegőbe szimatolt, majd ártatlan szemekkel megkérdezte.

- Az agyagból készült falak okozzák ezt a különös szagot, ugye?

A válaszon a Gazda láthatóan megdöbbent.

- Nem, aranyoskám, a kisunokám az egyik szobában indiai teafüvet termeszt. Én úgyse használom azt a szobát. Nagyon kényes kis növényke ez a fű, de van egy teaház, amelyik nagyon jó áron átveszi. A kisunokámék panelban laknak, ott semmire sincs hely. Tudja, jól jön az a kis mellékes a fiataloknak.

- Értem – válaszolt a Gazda szemrebbenés nélkül. – Sose láttam még ilyen növényt, esetleg megnézhetném? Csak kíváncsiságból.

- Persze, aranyoskám, de az ajtót majd gyorsan be kell csuknunk magunk után, mert hamar megfáznak a kis cserjék. Az unokám külföldről hozatta a fűtőberendezést, meg a szellőztetőt.

Innentől kezdve gyorsan odabent találtuk magunkat. A Gazdának szó szerint leesett az álla. Az asszony szólalt meg először.

- No, hát mit mondjak? Én nem szeretem ezt a szagot, de az unokámé’ kibírom. Állítólag most ennek van nagy divatja. Ki tudja mán ezt követni, aranyoskám.

Míg engem szó szerint fojtogatott az indiai vadkender ültetvény szaga, a Gazda láthatóan próbálta feldolgozni a látottakat. 

Ezek után nem volt mit tenni, borítani kellett a lapokat.

- Asszonyom, hallott ön már a marihuánáról? Az egyfajta kábítószer.

- Nem hallottam róla – ingatta fejét a néni.

- Nos, ez itt minden bizonnyal pedig az, és ennek a növénynek a termesztése nagyon súlyos bűncselekmény. Nézze, és nem mondtam igazat. Valójában rendőrtiszt vagyok, itt a jelvényem. Bejelentést kaptunk, hogy faluban van egy ültetvény, és úgy tűnik, hogy ezt most meg is találtuk. Mikor jön az unokája, hogy…hogy gondozza a növényeit?

A nő eközben szinte hátratántorodott, úgy ült le egy ócska székre. Kezével reszketve igazgatta a fejkendőjét.

- Majd’ minden nap jön, úgy tíz körül – válaszolta a nő szinte suttogva, rémült szemeit a növényeken tartva. – Becsapott engem – kapkodta a levegőt – azt mondta, hogy ez tea.

- Jöttek ide kuncsaftok? Vagy mindig az unokája vitte el a leszüretelt termést? – a Gazda kitámogatta az asszonyt a konyhába, ahol visszaültek a kredenc elé. Végre én is rendesen vehettem a levegőt. Azt hittem, már sosem szabadulok ki abból az orrfacsaró bűzből

- Soha nem járt itt senki az unokámon kívül. Nincs is senkim rajta kívül. A lányom meghalt, az unokám apját meg évek óta nem láttam – törölgette a szemeit egy rongyzsebkendővel.

A Gazdából a sajnálat szaga áradt, amibe érthetetlen  módon a harag örvénylő büdössége keveredett.

- Nagyon sajnálom – mondta a Gazda – de most el kell kérnem az unokája elérhetőségeit. Még ma visszajövünk vele, hogy tisztázzuk ezt a helyzetet.

A nő szomorúan bólintott, és remegő kezeivel kihúzta a kredenc egyik kis fiókját. Egy kis papírlapot adott át, rajta egy telefonszámmal és címmel.

- Mennyit kaphat az unokám? – kérdezte.

- Ezt nagyon nehéz lenne megmondanom. Ezért kell megvizsgálnunk az ügyet, hogy kiderüljön, kinek milyen szerepe volt a kender termesztésében.

- Akkor még engem is megbüntethetnek? – hangzott a jogos kérdés.

- Nézze, ez egy nagyon bonyolult helyzet, alaposan ki kell vizsgálni mindent. Hogyha azonban kiderül, hogy valóban egy csalás áldozata, akkor természetesen nem büntethető.

Lassacskán visszaindultunk a városba. A Gazda még az autóban leadta drótot az ügyeletnek, akik azonnal járőrt küldtek a férfihoz. Mint kiderült, az unoka közben értesült a történtekről, és épp szökni próbált, amikor a járőrök lefülelték. Hiába, a nagyanyai szeretet nem ismer határokat. Aznap még egyszer megjártuk a terepet nyomozókkal és bűnügyi technikusokkal, na meg persze a bilincsbe vert unokával, hogy a nyomozás megindításához szükséges dokumentációt elvégezzék. Fenti képek is eközben készültek.

A fiú persze mindent tagadott, állítva, hogy nem is tudott az ültetvény létezéséről. Na persze, a Nagyi a díler, mi? Azért egy kicsit izgultam emiatt. Ha nem lesz elegendő bizonyíték ellene, akkor hiábavaló volt minden igyekezetünk.

Éppen ezért örültem, amikor láttam, hogy a Gazda egy Ágnes pelenka segítségével (tényleg!) szagnyomokat rögzít az összes olyan tárgyról, amit emberünk megfoghatott. A szagazonosítással egyel több bizonyíték lesz majd ellene. 

Természetesen a teaházról szerzett információknak is utánajártunk, és hogy miként végződött az a sztori, a következő bejegyzésből kiderül. Persze nem maradtok le a szagazonosítás eredményéről sem, a továbbiakban majd arról is beszámolok. 

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!