Mióta megírtam saját memoáromat, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy vajon hol és mikor kezdődött mindez az emberek és kutyák között? Hol jött el az a pillanat, amikor az ember rájött arra, hogy a köz szolgálatába állíthatja leghűségesebb barátját? A köz szolgálatába….ismétlem. Hiszen tudjuk, hogy a valamirevaló magánember sosem lehetett meg nélkülünk. Időtlen idők óta segítjük a kétlábút házőrzésben, nyájak terelésében, vadászatban, vagy akár a magány elűzésében. Elhatároztam, hogy utánajárok a magyarországi kezdeteknek. Visszamentem az írott sajtó gyermekkorába, és olyan cikkekre vadásztam, amelyek kutyákról szóltak. Bármilyen kontextusban.

Mondhatom, aranybányára leltem. Kéjes örömmel mazsolázgattam a korabeli magyar tudósításokat, amelyek egy korrajznak is beillenek. Vajon hogy bántak a kutyákkal az 1848-as forradalom idején? Volt bármiféle szabályozás a tartásukkal kapcsolatban? Vetettek ki ebadót? Hogy lehetséges az, hogy az első világháborúban már speciálisan kiképzett hadikutyák segítették a katonákat a frontvonalban? Vajon ki volt az első, számon tartott rendőrkutya? Nem csak ezekre kaptam választ. A bűnügyi hírekre vadászva egyenes adásban nézhettem végig a kriminalisztika korai botladozásait, mulatságos tanait az azonosításelméletről, a nők rendőrré válása körüli hajcihőt, komoly horderejű, vagy épp mára már mulatságos bűneseteket, és sok már érdekességet, amelyek mind hozzájárultak a mai tudásunkhoz. Egy egész blogsorozat körvonalazódott előttem, kimeríthetetlen témákkal. És ehhez a csodás időutazáshoz nem kellett elmennem egy poros levéltárba, ahol kényelmetlenül feszengsz a hullacsendben, és a levéltáros-kisasszony szigorú tekintettel büntet, ha megreccsen alattad az ódon szék. Nem. Kényelembe helyeztem magam a kedvenc fotelemben, és beléptem az Arcanum digitális levéltárába. Mintha Verne Gyula hívott volna egy időutazásra, néha tényleg kapaszkodnom kellett, hogy bírjam az iramot.

Az első bejegyzésben annak jártam utána, hogy miként viseltettek a régi korok emberei a kutyáik iránt. Hiszem, hogy tetten érhetőek azok a lépcsőfokok, melyeknek tetején a köz szolgálatába állított kutya áll, legyen az rendőr, határőr vagy hadi kutya.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze sodródom a történelem folyamán. Az ember-kutya viszonyának emléket állító első, magyar nyelvű cikkeket 1783-ban találtam, a Magyar könyv-ház címet viselő periodikában, mely az egyik legelső magyar nyelvű ismeretterjesztő folyóiratnak tekinthető. A folyóirat rendszeresen foglalkozott a kutyakérdéssel, például fajtaleírásokat is közöl. Ebből megtudhatjuk, hogy a házi kutyáknak 11 alneme van, és a szerző már az elején fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy mindegyik farka balra görbül.

Ugyan a yorkshire terrier nagy bánatomra nem szerepel az alnemek között, azért a biztonság kedvéért ellenőriztem a saját farkamat, amely nagy megkönnyebbülésemre szintén balra görbül. Ezek szerint egyenes ági leszármazottja volnék a 11 fajta kutya egyikének. A szerző által megállapított alnemek a következők:

1. „Az igaz házi kutya – annak fülei felállnak, a farka alja gyapjas
2. Visla – fütyésző (?) eb, a fülei leállanak, a hátulsó szárain fattyú ujja vagyon
3. Grajus – farkas nagyságú, a dereka horpadt, a szája vége elvékonyodott
4. Komondor – farkas nagyságú, izmos tagú, ajkai kétfelől lefityegnek
5. Búvár kutya - hosszú, fodros szőrű. Mint a juh.
6. Meliteus – akkora, mint egy evet (mókus)
7. Fricator – lapos orrú, függő fülű, négyszögletes testű
8. Agár – hajlott lábú, hosszú derekú, sokszor pettegetett  11. Egyiptusi mezítelen – nincsen szőre”

Látnivaló, hogy az a 11 alfaj valójában csak kilenc, ugyanis a számozásnál a nyolcas után rögtön a 11-es következett. Helyesírási következetlenségek is bőven akadnak a korabeli cikkekben (egyszer fülei, egy mondattal később füleji), mindez persze mit sem von le a komoly történelmi értékéből. A cikkeket olvasva egyébként arra is rájöttem, hogy egy mai magyar ember valószínűleg elég elveszettnek érezné magát az akkori Magyarországon. A hosszúságot ölben, a területet holdban, a magasságot singben, a távolságot mérföldben adták meg. Pengő forinttal fizettek a népszerű, nyilvános kótyavetyéken, a marhahúsnak fontja pedig 9 krajcár volt. Na ugye bajban lennél a hentesnél te is? De az általános iskolában is behúznánk a nyakunkat, hogyha az aritmetika, az ortográfia, a geográfia vagy a história tanár szólítana ki a táblához felelni. Maradjunk inkább a jelenben.

Ugyanezen folyóirat egy érdekes kutyás történeteket is megoszt az olvasókkal.

 Az említett cikk tehát így szól 1783-ból: (a szöveget kicsit maivá tettem)

„Quebekből Portroyálba utazván bizonyos Katona, ki a zászló alól eleresztetvén, egy rettentő nagy erdőben járva eltörte a lábát. Nem volt vele más az ebénél. Fogta a papirost, az ón-tollat, és levelet írt. Azt a kutya nyakába kötötte és a kutyát megütötte, hogy menjen. Az nagy nehezen megindult, mintha féltené otthagyni az urát. Quebekbe érkezve az ebet felismerték a beteg jó barátai, a cédula pedig megadta a helyet, ahol a katona megsérült. A kutyával együtt útnak indultak; és magukkal vittek mindent, ami segítségükre lehetett. Sok napig tartott az utazás, de végül megtalálták a bágyadt embert, aki így segítséget kapott.„

Egyáltalán nem csodálkozunk a történeten, igaz? A mai kor embere evidenciaként kezeli ezeket a kutya-képességeket. A történet lejegyzése viszont meglepett. Azt igazolja számomra, hogy az embert elkezdte fogalkoztatni a kutya viselkedése és lélektana. Gondolkodó lényként tekintett rá, aki az ember szolgálatára lehet, hogyha az bajban van. Pontosan ezt akartam tetten érni ebben a korban. Abban is biztos vagyok, hogy vannak még ennél is korábbi emlékek a témában, nekem eddig sikerült visszapörgetnem a történelmet.

A fenti sztorira visszatérve a nevezett hős eb valószínűleg akkor is visszatalált volna a gazdájához, hogyha a cédula nem fedi fel a szerencsétlen baleset helyét. Ez megint egy olyan sajátosság, melyet már abban a korban is nyilvánvaló tényként kezeltek. De vajon az akkori ember mivel magyarázta a kutya nyomkövető-tehetségét? Erre is választ kapunk a Mindenes Gyűjtemény 1789 november 14-i számában.

A válasz a “spiritus-ban”, vagyis a lélekben keresendő. A cikk szerint

"a Spiritus egy olyan különös folyadék, amelynek nagy ereje vagyon. Edénybe szorítani nem lehet, de megvan az minden élő állatban, az emberben, baromban, és a növényekben is. Ha nem messze marad el a gazdájától a kutya, akkor rátalál a nyomára ezer között is. De vajon ez a kutya miatt van-e?” – teszi fel a kérdést a cikk, és nyomban választ is ad rá.

“Nem.” – állítja határozottan.

“A Spiritus, ami az ember testében sátoroz, olyan megmagyarázhatatlanul megkülönbözteti egyik embert a másiktól, hogy azt a kutya megismeri, és megtalálja.”

Spiritusz, spiritusz… jó irányban keresgéltek, bár bevallom, nekem ennél sokkal kézenfekvőbbnek tűnik az emberi szag. Főleg abban a korban, amikor a szappan finoman szólva hiánycikk volt a nemlétező fürdőszobákban. Szép, szagos idők lehettek. Szerintem egy valamirevaló véreb akár egy több hónapos nyomon is sikert ért volna el azokban a történelmi időkben.

Na de haladjunk tovább. Ugyanebben az időben furcsa kutyás szokás ütötte fel a fejét Magyarországon, amely az sajtót írásra ingerelte. Ez pedig a “rút kutyázás” jelensége, amely azóta is szépen tartja magát, bár én nem bánom, hisz imádom, ha kényeztetnek. Miről is van szó?

A Mindenes Gyűjtemény magazin 1789. augusztus 15-i számának cikke pellengérre állította az asszonynépet, mert túlságosan is “kebelére vonja” az ölebét (vagy ahogy akkor hívták, a mops-át). Lássuk hát, hogyhan hordozta a tenyerén (vagy inkább a kebelén) a kutyáját egy igazi bécsi, vagy magyar dáma. (Az ódon nyelvezetet kissé modernizáltam a jobb érthetőség kedvéért - Pacsi annak, aki megfejti az első mondatot az eredeti forrásból, amit képként közlök alant)

“ Némely bécsi dáma szégyelli a saját magzatát ölbevenni, közben Mopsz kutyáját kényesen hordozza karjain. Sokan gyermekeiket nem hagyják az asztalnál enni, pedig az ebek tányérokról esznek mellettük. A kutyák lágy párnákon hálnak, őket tisztára fürösztik, fésülik, a legjobb levesekkel, kávéval, csokoládéval táplálják, gyermekeiket pedig egy alá-való ember, és cseléd gondviselésére és nevelésére bízzák. Ez a rút kutyázás már a magyar dámáinknál is szokásba jött, legalábbis azoknál, akik Bécsben megfordulnak, és ha mást nem is hoznak onnan, kebelükön hordozott mopszokkal térnek haza. Sőt, ami még ennél is nevetségesebb, már néhány polgári rendű asszonyka is hordoz magával mopszot. Nem is tudjuk, hogy ez szomorú, vagy inkább nevetséges.“

(A bécsi kutyák számát egyébiránt a korabeli források 30 ezerre tették, és kiszámolták, hogy mennyi kenyértől fosztják meg az embert, ha mindegyik csak egy fertályt eszik naponta)

Olyan súlyos problémaként tartották számon a magyar nemes asszonyok kutyával való játszadozását, hogy egyenes következtetéssel megbomlott erkölcsökről beszéltek, melynek okán a magyar nemesnek féltenie kellett asszonyát egyéb hívságoktól is, mint pédául a szabados társalgás. Ennek bemutatására szolgált az alábbi tanmese, amelyet több korabeli lap is leközölt, hogy lehetőleg minden magyar nemeshez eljusson a figyelmeztetés a “rút kutyázás” mellékhatásairól.

 Magyar Kurir, 1789 november 28. (A szöveg ismét “magyarosítva” általam)

“Egy nemes úri ember igen nehezen viselte, hogy a szomszéd gyakran meglátogatta a feleségét. Egy nap elszomorodott, mert messzi utazásra rendelték. Hogy lecsendesítse félelmét, keményen meg akarta tiltani a feleségének, hogy a szomszéddal találkozzon, de csak akkor jutott eszébe ez a gondolat, amikor már néhány mérföldre volt otthonról. Megelégedett hát azzal, hogy az inasát bocsátotta vissza a feleségéhez ezzel a rendelettel. Az előrelátó, okos inas azonban jobbnak látta megváltoztatni ura rendlkezését. Bement a házba, és azt mondta az asszonynak: Az én uram három mérföldről küldött engem vissza, hogy óva intsem! Míg távol van, őrizkedjen a házi kutyától, nehogy az bántsa. Az asszony elcsodálkozott ezen a szokatlan gondoskodáson. Hát már a házi kutyámmal se lehet az időmet töltenem? – gondolta. – Hiszen ugyanannyi jussom van nekem ahhoz, mint a férjemnek. - A kutyát az asszony maga elé rendelte, és saját kezével etette napokig, hogy magához édesgesse. És hogy a férjén tökéletesen bosszút álljon, arra vitte a nyughatatlansága, hogy a kutya hátára ült, hogy vele hordoztassa magát. A kutya ebben nem lelte kedvét, és megharapta. Amikor hazatért az Ura, az asszonyát nagy nyavalyában találta. Az asszony megkérdezte: ugyan miért tiltotta el tőle a házi kutyáját, ami most, lám, nyomorulttá tette? A nemes ember nem értette a dolgot, így kikérdezte az inast, aki a rendeletet vitte. Az inas így válaszolt: lám, milyen az asszonynép, ellenkezik az ura parancsolatának. Hová lett volna mostanra az asszony becsülete, hogyha azt a parancsot kapja, hogy az ura távollétében nem szabad a szonszéddal társalognia?

Óh, milyen szép dolog, ha a férjnek nem kell félteni a feleségét, és ha az asszony nem ad okot erre a férjének, a másokkal való szabados társalgás által. A mi magyar asszonykáinknak megvolt eddig ez a szép dicsősége más nemzetek asszonyaihoz képest. Vajon a mostani erkölcsök megzavarodásában, amikor már az asszonyaink a kutyákkal is szeretnek játszadozni, nem változik-e ama régi szép dicsőség?”

Sok ebnek más sors jutott osztályrészül, a másik oldal szörnyű valóságára a későbbi cikkek ébresztettek rá. Mondhatom, kutyául éreztem magam, és dühös lettem. Na nem abban az értelemben, ahogy ezt a szót az 1800-as évek elején használták. A “dühösség”, az “ebdüh” és a “víziszony” egyetlen rettegett betegséget takar, melyért az akkori ember szerint a kutyák voltak elsősorban felelősek. Ez a veszettség. (A veszettséggel kapcsolatos érdekes esetleírások és a betegség ellen alkalmazott szerek megérdemelnek majd egy külön bejegyzést). A betegségtől való félelem súlyosan beárnyékolta az ember-kutya kapcsolatát.

Múlt és Jelen - Erdélyi Hírlap 1844 május 28-i száma a Pesti városi kapitányság egy ezzel kapcsolatos, szigorú rendelkezéséről számolt be. A rendelet a kóborló kutyák kiirtásától a veszettség visszaszorítását várta.

Sajnos a kóbor kutyák problematikája mit sem változott azota, pedig volt rá…mennyi is? Majdnem kétszáz év. Az eszközök persze sokat változtak, de az összkép továbbra is szomorú. A fenti rendelkezés életbe lépése után egyébként egyre-másra szaporodtak a panaszos esetek. Alig néhány nappal a kihirdetést követően “az egész eb-nem ellen általános kiirtási hadat” üzentek a “hóhérok”, és minden olyan kutyát, ami nem volt “felkosarazva” (póráz és szájkosár), leütöttek. A cikkek tanúsága szerint a 48 órás türelmi időt egyáltalán nem tartották be, számos esetben a tulajdonos szeme láttára szenvedték el az ebek a hóhérok buzgalmát. A panaszokról ugyanez a napilap hűen beszámolt, talán ennek is volt köszönhető, hogy a helyzet néhány éven belül konszolidálódni látszott.  

Az 1800-as évek első felében - a kóborló ebeken és a gyekekként tartott plázakutyákon túl - egyre gyakrabban jelentek meg híradások olyan, kutyákkal kapcsolatos esetekről, amelyek lenyűgözték az akkori közvéleményt. Életmentő ebekről, nagy távolságokról hazataláló, vagy a gazdája gyilkosán évek múlva is bosszút álló négylábúakról szóltak ezek a hírek. Vagyis olyan kutyákról, akik mintha ember-módra gondolkodtak volna. Mondhatom, nehezen esett le a tantusz kétlábúaknál, de végül egyre többen gondolkoztak el azon, hogy miként állíthatnák ezeket a különleges képességeket a köz szolgálatába. Nem is kellett sokat várni erre, de mindezekről majd a következő bejegyzésben számolok be.  

Kövess engem facebookon is, kattints ide: www.facebook.com/nozinaploja

----

Kedvenc közérdekű közleményem a korszakból (nem kutyás hír, de olyan viccesen, emellett hűen tükrözi a korszakot, hogy nem mehettem el mellette)

Magyar Hírmondó 1801

Forrás: www.arcanum.hu – A digitalis levéltár