Lux-ból Lucifer, avagy az első magyar rendőrkutya kálváriája

2020. április 14. - Nózi nyomoz

Ismered azt a viccet, ami az első magyar kutyavezetőről és kutyájáról szól? Sajó rendőrtanácsos és Lux kutya biztosan nem nevetett volna. A vicc jól ábrázolja az első kísérlet kudarcát, amit a magyar rendőrség a „detektív kutyák” bevetése kapcsán elszenvedett. Íme:

Színházi Élet 1922. 52. szám

Sajó Sándor budapesti címzetes rendőrtanácsos a VII. kerületi kapitányságról nem akart hős lenni, és hírnévre sem pályázott. Az, hogy a korabeli sajtó egyik fele piedesztára emelte az első kutyavezetőt, a másik fele pedig sátánt kiáltott, nem az ő bűne. Ő csak szerette volna meghonosítani a Nyugat-Európában már nagy sikerrel alkalmazott rendőrkutyákat. Szerencsére nem sokat törődött azzal, hogy a magyar rendőrségen akkoriban nem létezett kutyás alegység, nem létezett kiképzőközpont, nem voltak trénerek, és pénzt sem kapott az erőfeszítésekért. 1907-ben megvásárolta hát első kutyáját a németországi Desszauból, aki azonban nem akart rendőrnek állni, és az első adandó alkalommal megszökött tőle. Sajó rendőrtanácsost azonban nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Luxot, az új kutyát nyolszáz márkáért hozatta Németországból 1908-ban, miután a kutya első díjat nyert a hamburgi rendőrkutya-vizsgálaton. Luxnak csodájára is járt mindenki. Elterjedt róla, hogy

“Csodálatosan ki van fejlődve Lux-nak az ösztöne : ha tisztességes külsejű embert lát, nyugodtan marad, de ha kopottas, rongyos ruháju embert pillant meg, figyelmét rögtön fölébreszti s készenlétbe helyezkedik, hogy gazdája intésére lefülelje. Lux támadásban csak akkor harap, ha ütik, de ekkor sem halálosan. Megszabadulni tőle nem lehet, még ha doronggal ütnék-vernék, akkor sem, sőt a revolverlövésre sem hederít, ennek azzal veszi elejét, hogy páratlan ügyességgel észreveszi a fegyvert és kimarja támadója kezéből.”

(1908 – Tolnay Világlapja)

Tolnay Világlapja 1908

És valóban. Lux, nevéhez híven, bevilágította a teljes közvéleményt, valóságos cel-EBbé vált. Nem volt olyan sajtóorgánum, amelyik ne foglalkozott volna vele, és igaz vagy kreált hőstetteivel. Sajó rendőrtanácsos pedig – akarta vagy sem - sorsközösséget vállalt kutyájával és hőssé vált, annak minden kellemes és kellemetlen tünetével együtt. Lux egyik nevezetes esetéről a Budapesti Hírlap 1911 augusztus 11-i száma is beszámolt. Megtudjuk, hogy Sajó rendőrtanácsost borzasztó köszvény kínozta, ezért a Pöstyéni fürdőbe ment, hogy gyógyírt nyerjen a nyavajára, Lux-ot azonban Csabdin hagyta. Egy nap távirat érkezett Pöstyénbe Sajóhoz egy borzasztó hírrel: Lux előző nap megszökött Csabdiból, és hiába kereste őt a helyi rendőrség, sehol nem bukkantak a nyomára. Sajó elborzadt a hírre, magába roskadva töltötte a délutánt szobájában. Egyszer csak kopogtak az ajtón.

“ — Szabad, tessék!.

A vendég azonban csak nem nyitott ajtót. Hanem megint kopogott, de olyan furcsán, hogy Sajó tanácsos az ajtóhoz sietett és kinyitotta. A látogató Lux volt. A sáros, lucskos rendőrkutya, az agyonhajszolt, kiéhezett, megtépázott, szegény, kedves kis Lux.

Fejérmegyétől Trencsénig félországnyi az út, hegyeken, tavakon, folyókon, árkon, bokron, erdőn általvezető, de mindezt megjárta a derék, hűséges állat, hogy rátaláljon gazdájára, akinek eltávozását nem tudta elviselni.” (Budapesti Hírlap)

A budapesti rendőrség is nagy érdeklődéssel kísérte Sajó tanácsos kísérletezését, azonban az akkori főkapitány, dr. Boda

“ nem volt meggyőződve a kutyák hasznosságáról a nyomozás terén”

Ezért a kutyák hivatalos térnyerése – legalábbis a bűnügyi vonalon - egyelőre váratott magára.

Boda főkapitánynak persze kisebb gondja is nagyobb volt a kutyáknál 1908-ban. A nép lázadozott, ami mindenképpen prioritást érdemelt. 1908-ra a Muszkaországból vagyis Oroszországból származó kommunista eszmék gyökeret vertek Magyarországon is, az ébredező munkásosztály pedig egyre hangosabban támadta a Tisza István-vezette koalíciós kormányt. Mindennapossá váltak a tüntetések. Ekkor jutott eszébe Boda főkapitánynak a híres kutya, Lux, aki hamarosan akarata ellenére Luciferré vált a nép szemében.

1908 szeptember 17-én egy kisebb, (a Népszava szerint) békésen tüntető tömeg követelte a jogait, köztük az általános választójogot. A tüntetés feloszlatására intézkedett Boda főkapitány, és úgy döntött, hogy ezúttal lehetőséget ad Lux-nak is, hogy bizonyítson. Tömegoszlatásban – minden kut(y)atásom szerint – első ízben vetettek be kutyát, és noha Lux senkit se tépett szét azon az első bevetésen, ezt megtette az ellenzéki sajtó Lux-szal, és gazdájával, Sajó címzetes rendőrtanácsossal.

“Egy lelketlen gazember szemérmetlen merészségének köszönhetjük, hogy a rendőr-szobák elrejtett borzalmait a Rákóczi út és a Körút bámuló közönsége az utcán is megismerhette. Sajó rendőrtanácsos ez a cinikus gazember. A koalíciós kormány uralma alkalmat nyújtott ennek a perverz alaknak, hogy sadistikus hajlamait kielégítse. Ma még csak a rendőrpribékek munkáját szemlélte beteges gyönyörrel. Holnap talán már saját maga is résztvesz a munkában és leteper egy-egy nőt, hogy állatias gyönyörűséggel gyomrozza.

A főváros utcáin megszűnt az életbiztonság. Lux úr, a kiváló véreb, illetőleg Sajó főrendőr hajtóvadászatot tart a védtelenekre. Ezt a vérebet el kell távolítani a rendőrség kötelékéből. Van elég gyógy-intézet az ilyen betegek részére. Ha ez nem történik meg rövidesen, akkor a főváros lakosságát kényszeritik arra, hogy fegyveresen védekezzék a rendőrvérebek ellen. (…)

Végül még csak ezt: minél brutálisabb és gazabb eszközökkel küzd a koalíciós kormány ellenünk, annál elkeseredettebb, kitartóbb és határozottabb lesz a harcunk az általános választójog kivívásáért!” Népszava, 1908. szeptember 17

Innentől kezdve elszabadult a pokol, az ellenzéki sajtó ütötte Sajót, ahol érte, Lux-ról pedig egyre másra jelentek meg a cinikus hangvételű, tehetségét megkérdőjelező írások. Még bohózatot is írtak róla, amit 1911-ben rendszeresen műsorra tűztek a Steinhardt mulatóban.

Az Újság 1911. április 12.

Lux kétes hírnevét a Magyar Posta is felhasználta egy kis önreklámozásra.

Az Ujság 1908. Október 6.

Pesti Napló Lux-ot egyenesen vicc tárgyává tette, és azt híresztelte, hogy megveszett.

“ Lux minden más városában a világnak annyit jelent, világosság. Nálunk ellenben amint valaki a lux szócskát kiejtette, mindenki nagy betűvel gondolt reá és a VII. kerületi kapitányságra, amelynél Lux a rendőri kutya, illetőleg a véreb szerepét töltötte be. Lux Budapesten fogalommá vált s nem egy vicclap rajzolta, vagy rajzolhatta volna le, hogy Lux mint húzza maga után láncon a gazdáját, Sajó Sándor rendőrtanácsost. Mert Luxot mindenki erősnek, keményszájúnak, duzzadt ajkú bestiának látta képzeletében.

De a valóságban Luxot alig ösmerték, szerepkörét soha sem tölthette be és Sherlok Holmesnek se csinált konkurenciát. Nem ő fogta el a rétsági gyilkosokat, nem ő hajszolta fel a dánost haramiákat, hivatalosan Lux rendőrkutya, sőt véreb volt, de magyar szokás szerint ez a hivatal csak szinekura volt, jó tartással, címmel és ranggal járt, de dolgozni nem kellett. Néha sétálni vitte Sajót. A kerület minden más kutyája tisztelettel és irigységgel nézett rá, Lux nem törődött a kutyarendészeti kihágásokkal s ha befordult a harmadik, a negyedik utcába, a sarkon egy-egy percre megállva, a többi borzas eb halkan kaffantotta a kapualjban:

— Könnyű neki! Protekciója van!

És Lux igy élt, éldegélt már Budapesten két esztendeje. Lux sehogysem tudott megbarátkozni a közállapotokkal, nem bírta ki a budapesti közigazgatást, se a rendészeti viszonyokat és — megveszett. De mert hivatalos személyről van szó, amelyről nem lehet csak úgy könnyedén ilyen súlyos kijelentéseket kockáztatni, szépítgetni iparkodnak a dolgot s azt mondják, hogy Lux több embert megmart és ezért „megfigyelés alá“ helyezik. Éppen mint a nagyurakat. Szanatóriumba küldik. De, aki ösmeri a mi viszonyainkat, nagyon jól tudja, hogy senkit se küldenek ok nélkül szanatóriumba. Luxszal is baj van. A tekintélyén mindenesetre csorba esett. Lux, akinek gonosztevőket kellett volna elzáratnia, maga is zár alá került s aki nyomozásra született, maga lett nyomozás tárgya.

Lux magánzárkára van internálva, kényszer ruhanemű van rajta és állatorvosok és ápolók között tölti el minden idejét. A VII-ik kerület csibészei megkönnyebülten tekintenek a jövőbe és Chicagóban, — már mint a budapestiben — apák nem rémitgetik gyermekeiket Luxszal. Lux megszűnt közrendészeti, és közigazgatási tényezőnek lenni. Lux lezűllött a kóbor falusi kutyák sorsára, — megveszett. És mi lesz a vége? A kérlelhetetlen orvosi tudomány kimondja rá, hogy tényleg megveszett és ekkor eléri a szomorú sors, lelövik. És ekkor húsán sóhajt fel kedvence fölött Sajó:

— Kutyám, jaj, de mélyen aluszol!”

Pesti Napló, 1909. január 5.

A veszettségről szóló hírek kacsának bizonyulhattak, hisz Sajó rendőrtanácsos még évekkel később is úgy beszélt kutyájáról, mint aki jó egészségnek örvend. Addigra azonban a presztizsükön hatalmas léket ütöttek az események. Egy legenda szerint – amit 1908-ban a Pesti Naplón kívül még számos hírlap leközölt – amikor Sajó rendőrtanácsos volt ügyeletben éjszaka, senkinek nem volt szabad megzavarni az álmát, máskülönben azt kockáztatta volna, hogy Lux széttépi. Nem tudta ezt az új tisztiszolga, aki bement a szobába, és Sajó tisztított egyenruháját a szék támlájára tette. A szolgát egész délelőtt nem találták, mindenki a legrosszabra gondolt. Végül előkerült. A fogalmazó találkozott vele a folyosón.

— Ember, — kiáltotta — maga még él?

— Hát . . . szegényesen, de élek. — felelte a legény.

— Benn volt a tanácsos úr szobájában? . . .

— Benn én,

— A... a ruhákat...

— Letettem az ágya mellé a székre.

— No és a Lux... a kutya ... nem tépte össze magát?

— A kutya? Kétszer botlottam keresztül rajta, fogalmazó úr, de úgy aludt az, mint a tej... Még csak meg se ugatott...

... Lux aludt. Az éber Lux. Sőt talán hortyogott is. Luxtól akár az egész rendőrséget ellophatták volna... A rendőrségen most kinevetik Luxot. Igaztalanul. Ez a Lux igazán tanulékony egy állat: alig egy-két hónap alatt már hozzá tudott nivellálódni a rendőrségünkhöz.”