Talán emlékeztek még Smokyra, az apró yorkshire terrierre, aki azzal vált híressé, hogy – miután egy amerikai katona rátalált az új-guineai dzsungelben, egy rókalyukban - két évet töltött el a II. világháborúban, a csendes-óceáni hadtest nem hivatalos tagjaként. Apró termetét kihasználva olyan helyzetekben tudta segíteni az amerikai hadsereget, amire talán senki sem gondolt. A kiskutya végül tizedesi rendfokozatot kapott, ezzel egy “szintre” került gazdájával és katonatársával, Bill Wynne –nak. A történetről és a kis Smokyról hosszabban itt olvashattok: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/smoky_a_haborus_yorkie 

A háttéranyagok gyűjtése közben a  Szerkesztőm olyannyira Smoky rajongó lett, hogy gondolt egy merészet, és felvette a kapcsolatot Smoky gazdájával, a 94 éves veterán katonával, aki jelenleg Clevelandben él. Egy interjút kért tőle, amire Bill Wynne azonnal igent mondott.

Bill Wynne a Smoky tiszteletére emelt háborús emlékmű előtt

A facebook csoportomon keresztül leadhattátok azokat a kérdéseket, amiket Ti szerettetek volna feltenni a kis háborús hős gazdájának Smokyval vagy akár a háborúval kapcsolatban. A feltett tíz kérdésre Bill Wynne olyan bőséges válaszokat adott, hogy az interjút részletekben ismerhetitek majd meg.

Íme az első három kérdésre adott válasza:

Hogyan érez a II. Világháborúval kapcsolatban? El lehet felejteni valaha is a háború borzalmait?

Lehetetlen elfelejteni a háborút – legyen az bármilyen háború – hogyha részese lettél. A II. világháború közülük is a legszörnyűbb volt. 75 millió áldozatot követelt világszerte. A háború végére az USA 16.4 millió katonát veszített Indiában, a Közel-Keleten, a Csendes-óceán délnyugati területein Ausztráliától Japánig, Hawaii-szigetektől Borneóig. Új-Guinea dzsungeleiben három évig folytak a harcok. Két évbe tellett, mire 400 mérföldet megszereztünk az 1500 mérföld hosszú szigeten. A háború végére már 5000 mérföldet tudhattunk a magunkénak.  Afrikába, Olaszországba, Angliába, és úgy általában az európai kontinensre több katonát küldtek. A legnagyobb fókuszt az európai hadszíntér kapta, hisz egészen az 1941. december 7.-ei belépésünkig tartani lehetett a német inváziótól Anglia területére.    

A délnyugati csendes-óceáni haderő minimális lefedettséggel működött. 160 ezer amerikai nézett szembe 1 millió japánnal Új-Guinea térségében, több ezer repülőből álló légiflottájuk a mi néhány száz gépünkkel szemben. 1941 decemberében nem voltunk felkészülve a háborúra.  MacArthur tábornoknak (csendes-óceáni hadsereg parancsnoka – a szerk.) csak annyit mondtak, hogy tartsa a japánokat Ausztrálián kívül, amíg segítség nem érkezik az európai hadszíntérről. De  MacArthur ennél sokkal brilliánsabb volt. Vele messze várakozáson felül teljesítettünk.

MacArthur tábornok, a csendes-óceáni haderő parancsnoka

Segített Smoky jelenléte abban, hogy túlélje ezeket a napokat, vagy megtartsa az életbe vetett hitét?

Smokyt az Isten küldte. Úgy éreztem, hogy ő és én egymásnak vagyunk teremtve. Azt is jól tudom, hogy ez a kutya bárki más kezében csak egy hétköznapi kutya lett volna. Ha egyáltalán túlélte volna a háborút egy másik gazdával.

Mielőtt besoroztak (mielőtt Smoky hozzá került – a szerk.), Clevelandben elkezdtem egy 10 hetes kutyakiképzői tanfolyamot az akkori kutyámmal, de csak hat hetet tudtam teljesíteni, mert közben behívtak, indulnom kellett. Abban a kiképzői csapatban összesen 25-en voltunk az egy milliós clevelandi populációból, mert abban az időben nagyon új ötletnek számított az, hogy kutyákat is bevessenek a háborúban. Végül 11 ezer, amerikai magántulajdonban lévő kutya szolgált a II. világháborúban. Azok a kutyák, akik túlélték a háborút, visszakerültek eredeti tulajdonosaikhoz. A kutyám, akivel a kiképzést Clevelandben elkezdtem, még túl fiatal volt a háborúhoz, csak hat hónapos volt. Otthon maradt a családommal.      

Smoky teljesen elterelte a figyelmemet a háborúval kapcsolatos problémáimról. Csak arra koncentráltam, hogy valahogy keresztülvigyem a háborún. Eleinte próbáltam tartani magam, hogy ne kötődjek annyira hozzá. Pusztító lett volna a veszteség. 

Eldöntöttem, hogy épségben hazaviszem őt. Trükkök és parancsszavak százait tanítottam neki a dzsungelben.

Smoky és Bill fütyülnek a világra

Amíg a fülöp-szigeteki Luzonba nem kerültünk, teljesen izolált életet éltünk.  Itt a katonáink többsége két évig nem is találkozott nővel, hacsak nem került kórházba, ahol nővérkéket láthatott, vagy nem kapott eltávozást Ausztráliába, ami nagyon ritkán fordult elő (Smoky és én a szerencsések közé tartoztunk, mert mindkét helyzetet átélhettük J ). 1944-ben dengue lázzal bevittek a 223. Honvédkórházba. Smokyt elhozták nekem, és azzal, hogy a nővérek és az orvosok később körbevitték az akkor zajló, Biak hadműveletben megsérült katonák között, az első, regisztrált terápiás kutyává lépett elő.  

Smoky a kórházban "rendel"

Feltehetően az amerikai hadsereg nem volt felkészülve egy dzsungelben talált „négylábú katonára”. Milyen ételt kapott ott Smoky?

 A civilizációtól teljesen elszigetelten éltünk mi ott, Új-Guineán, a történelem előtti időket leginkább megőrző szigeten. A part mentén élő törzseket kereskedők látogatták már 200 éve, akikkel nagyon barátságosan viselkedtek. A világ második legnagyobb szigete (Grönland után) ugyanakkor egy óriási esőerdő volt, amely 1600 mérföld hosszan, és néhol 400 mérföld szélességben terítette be a területet. A belső, szárazföldi területeken élő, 50 ezer éves történelemmel rendelkező törzsekben élő emberek gyakorlatilag a kőkorszakban ragadtak. Lándzsákat, íjakat és nyilakat használtak fegyverként, használati tárgyaik kőből és helyenként agyagból készültek. 1951-ig egyáltalán nem használtak fémből készült termékeket.Néhány törzs tagjai teljesen mezítelenül, mások félmeztelenül élték mindennapjaikat. Az új-guineai esőerdőben négy hónap folyamatos esőzést nyolc olyan hónap követ, amikor naponta legalább egyszer esik az eső. A hőmérséklet állandóan 32-43 °C fok körül mozgott (90-110 Fahrenheitről átszámítva – a szerk.). A dzsungel mélyén élő törzsek többsége soha nem látott fehér embert. Néhány törzs egészen 1970-ig így élt. A törzsek szinte folyamatosan háborúztak egymással, és kannibálként megették legyőzött ellenségeiket. Ez a gyakorlat csak nemrégiben szűnt meg.

Illusztráció

A világháború alatt a japán haderő mélyen benyomult a dzsungellel borított területekre, ahol – szövetségben az ausztrál hadsereggel - halálos küzdelmet vívtunk ellenük, és folyamatosan óriási nehézségekkel néztünk szembe. 

Az ételválaszték nagyon limitált volt a gyors romlás miatt, ami gyakran vérhashoz is vezetett.  Szárított burgonya, szárított tojás, tejpor és marhahús konzerv volt nagyrészt az étlapon, kiegészítve némi erősen sózott szalonnával vagy sonkával, hogy meg ne romoljanak. Kaptunk sok konzerves zöldséget is, de frisset soha. Ugyanez a húsoknál. A pékek kenyeret sütöttek, vagy néha süteményt készítettek.

Trópusi vajat ehettünk csak, ami nem olvad meg a magas hőmérsékleten. Nagy dobozokban érkezett, csakúgy, mint a trópusi csokoládé, ami szintén ellenáll az olvadásnak, emiatt azonban nagyon nehéz volt megenni is. Idővel mindannyian súlyt veszítettünk.

Mindezekbe csöppent bele a kis Smoky.

Kutyatápot, mint ellátmányt nem kaptunk úgy, mint a háború hivatásos kutyái, akiknek a tápon kívül járt a rendes pihenőhely és az állatorvosi ellátás is. Smoky ugyanazt ette két évig, amit mi.  A kantinból vittem neki minden nap ételt a szolgálati bögrémben. Később az állatorvosok elmondták, hogy ez a fajta “diéta” egy modern yorkie-nál három hónapon belül halálos hasnyálmirigy és veseproblémákat okozna. Az 1940-es években a yorkie ritka volt, mert nem volt nagy rá a kereslet, mindazonáltal éppen emiatt rendkívül strapabíró fajtaként tartották számon. Napjainkra aztán jött a népszerűség, és az igény arra, hogy ezt a fajtát tenyésszék, ami nagy változást hozott színben, méretben, testtartásban (egyenes hát). A beltenyésztésnek és a vonalas tenyésztésnek megvannak a maga pozitív és negatív hatásai. Ezért aztán a mai yorkie-k hajlamosak lehetnek olyan fizikai problémákra, amik 70 évvel ezelőtt nem léteztek. Ezeken kívül a “hátsó udvari tenyészetek” tovább rontják a fajta minőségét, mint ahogy ez megfigyelhető a többi fajtánál is. Ők csak abban érdekeltek, hogy minél több pénzt harácsoljanak össze, a fejlesztés nem érdekli őket.

A következő bejegyzésben az alábbi kérdésekre kaphatunk még választ:

Előfordult-e bármilyen fertőzés vagy betegség Smokynál a háborús évek során? Feltehetően a dzsungelben nagy ennek a rizikója. 

Hagyott maga után örököst a kis Smoky? Gondolt arra, hogy esetleg tovább kellene örökíteni a génjeit, hogy folytathassa a legendát? 

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat (főként a kártyás trükk érdekelne minket, ahogy Smoky kibetűzte a saját nevét)? 

 Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még élénken él Amerikában. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

Köszönöm Bill Wynne-nak, hogy megosztotta az élményeit, a gondolatait és az érzéseit velünk, magyar olvasókkal. Kívánunk neki jó egészséget!

Nózi

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/