Amikor Nózi jelt adott, Elza jobbra, Doki pedig balra indult el a színház körül. A bokrok takarásában lopakodtak. Doki feladata az volt, hogy akció közben szemmel tartsa a markolóst, míg Elza a kertésznadrágost figyelte. Nagy felelősség hárult rájuk, Jessica biztonsága volt a tét. Jessica önként jelentkezett a fedett nyomozói feladatra. Szerinte senki sem lenne képes hitelesebben előadni a sérült lábú kutyát, hogy elcsalogassa a helyszínről a kétlábúakat. Igaza lett. Ahogy nyüszítve sántikált a szobor felé, még Nózi is megsajnálta egy kicsit. A kertésznadrágos vette észre elsőként.

− Hát ez meg milyen állat? − kérdezte félhangosan. Körbenézett, mint aki embert is sejt a közelben, majd tanácstalan képpel fordult a markológépben ülő társához.

− Kutya lesz az. Olyan flancos − válaszolta amaz, és kiszállt.

Jessica szívet tépő sírásba kezdett a kétlábúak előtt. Elza és Doki megfeszült izmokkal várták, hogy beavatkozzanak, hogyha valamelyik netalán elkapná a kis csivavát. A markolós Jessica felé nyúlt, az pedig hátrálni kezdett. A férfiak utána. A csalogatós módszer bevált, ezúttal a kertésznadrágos igyekezett nyakon csípni. Egészen az erdő másik széléig próbálkoztak, amikor Jessica nyúlcipőt ragadott, és pillanatokon belül eltűnt a fák közt. Mire azok fejcsóválva visszamentek az gépeikhez, Nózi már a teherautó ülése alatt lapult. Bízott benne, hogy a tervnek megfelelően minden barátja hazaindult.

A zötyögős, kátyús utakon Nózi folyton beverte a fejét az ülés aljába. Később az út egyenletessé vált, aszfaltos úton járhattak, a kertésznadrágos pedig mindezt egy borzalmasan hamis fütyörészéssel ünnepelte meg. Végül a teherautó megállt, nyikorogva nyílt egy kapu.

− A Főnök már vár téged! Van még egy kis meló – hangzott odakintről.

A Kertésznadrágos morgolódva válaszolt.

− Rendben, megyek, de estére otthon kell lennem.

− Jó neked! Én egész éjjel őrségben vagyok – felelte amaz.

Nózit nem nyugtatta meg ez a beszélgetés. Azt sem tudta pontosan, hová érkeztek, de bárhol is legyen, annyi biztos, hogy nagyon szigorúan őrzik a bejáratot.

Miután átlépték a kaput, még haladtak befelé néhány percig, majd megálltak. A sofőr a motort is leállította. Amint kinyílt az ajtó, Nózit mellbevágta az a bűz. A kertésznadrágos lemászott a vezetőfülkéből, és becsapta maga mögött az ajtót. Szerencsére az ablak nyitva maradt, így Nózi – miután kimászott a búvóhelyéről – két lábra ágaskodott, és óvatosan körbekémlelt.

Egy magas épület előtt álltak. Elhagyatottnak tűnt, az ablakok betörve, az ajtók tárva nyitva álltak, a falakról pergett a vakolat. Az épület mellett hordók tömkelege várakozott. A Kertésznadrágos nem ment messzire, a teherautó közelében egy fehér inges férfi várt rá.

− Fel kell gyorsítanunk a folyamatokat. Jövő héten jönnek lebontani a gyárat, addigra az összes hordónak el kell tűnnie, sőt, ki kell ürítenünk a sósavas medencét is − mondta a Fehéringes. Nózi sápadtnak, fáradtnak látta az arcát, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt hetek óta.

− A sósavas medencét? – kérdezte elképedve a Kertésznadrágos. – Nem is tudtam róla!

− Gyere, megmutatom!

A két férfi nemsokára eltűnt az épület oldalában, Nózi pedig elérkezettnek látta az időt, hogy akcióba lépjen. Egy nagy szökkenéssel kiugrott az ablakon. Magasabbról huppant a földre, mint várta, felszisszent, az egyik lába kibicsaklott. Három lábon bicegve igyekezett a férfiak nyomába eredni. Óvatosan, faltól falig haladt, minden kiszögellésnél, minden sarkon kikémlelt. Az esti szürkület már a városra telepedett ugyan, ám Nózi ezüstös szőre még ilyenkor is szinte csillogott. Mit nem adott volna most egy sötétbarna vagy fekete színű bundáért!

A férfiak a gyár háta mögött, egy tetővel fedett téren álltak meg. A hevenyészett építménynek oldalfalai sem voltak, az omladozó tetőt oszlopok tartották.

− No, hát ez a sósavas medence – mutatott körbe a fehéringes. A kertésznadrágos hátratolta fején a sapkáját, mintha az gátolta volna a kilátásban. Először összeszűkítette, majd kigúvasztotta a szemeit, úgy nézett körbe.

− Má’ megbocsásson a Főnök úr, de én semmit se látok.

A Fehéringes fáradtan elmosolyodott.

− Éppen a medencén állunk – jelentette ki, mire a Kertésznadrágos még értetlenebb képet vágott. A Fehéringes hamar magyarázatot adott. – A medencét lefedték, biztonsági okokból. Csak egy csapóajtón lehet hozzájutni a méreghez – mondta, majd a lábuk elé mutatott. Tett néhány lépést, majd lehajolt, és kicsit meg is emelte a talajba épített ajtót. A kertésznadrágos az orrához kapta a kezét.

− Ez oltári büdös! – fintorgott. A Fehéringes lecsukta a csapóajtót.

− Kaptok gázmaszkot a munkához, ne aggódj. Napokon belül ki kell üríteni ezt a medencét.

− De mégis hogyan? Már az arzénos hordókkal is meggyűlt a bajunk!

− A sósavat itt, ezen a területen fogjuk szétlocsolni, az a legolcsóbb.

− Itt? – felelt elképedve a Kertésznadrágos. – Hiszen akkor itt minden elpusztul! És füvesíteni se lehet egyhamar!

− Ne izgulj, nem vagyok a magam ellensége! A kiszivattyúzás előtt semlegesítjük a mérget. Már be is szereztem egy vegyszert, azt kell összekeverni a sósavval – magyarázta.

A Kertésznadrágos megcsóválta a fejét.

− És ki fogja összekeverni? Én bele nem nyúlok ebbe a méregbe, az biztos!

− Senkinek sem kell belenyúlnia – magyarázta a Fehéringes, majd a feje fölé mutatott. – Azzal a keverő propellerrel fogjuk csinálni.

Nózi kicsit közelebb lopózott, hogy jobban lásson. A fából ácsolt tetőről egy hatalmas propeller lógott alá, mint egyfajta furcsa légcsavar-csillár.

− Felszeditek a padlót, hozzáöntitek az ellenanyagot, megkeveritek, és már lehet is vele öntözni. Úgy nem árthat már nekünk.

A Kertésznadrágos is felnézett a tetőre, a propellert vizslatta. Aztán az egyik oszlophoz ment, ahol egy csörlőre tekert kötél várta, hogy valaki eloldozza.

− Ezzel a kötéllel lehet leereszteni, igaz? – kérdezte, és épp csak hozzáért, amikor a csörlő kiugrott a helyéről, elengedte a kötelet, az elszabadult propeller pedig olyan csattanással zuhant a földre, hogy még a talaj is beleremegett. A Fehéringesnek az arca is halottfehérré vált, ahogy nem messze tőle landolt a súlyos szerkezet.

− Meg akarsz ölni, Ottó? – ordított a Fehéringes, a Kertésznadrágos pedig kapkodva igyekezett helyreállítani a dolgot. A kötéllel visszahúzta a propellert a tetőre, a csörlőt is a helyére rajta, és rátekerte a kötelet.

− Elnézést – dadogta. – Úgy tűnik, tönkrement a csörlő.

− Akkor javíts meg! – dohogta a Fehéringes. – Nincs sok időnk már. És az arzénos hordóknak is el kellene tűnniük végre!

− Már jól haladunk velük! A közeli tóba is tettünk, de mostanában inkább magánházak kertjébe rakjuk.

− Magánházak kertjébe? Elment az eszetek?

− Biztonságos, Főnök, és lebukásmentes – bizonygatta a Kertésznadrágos. – Ugye a cég földmunkákat is vállal, meg medenceépítést. Mostanában minden medence alá került néhány hordó is. – A Kertésznadrágos büszkén kihúzta magát. – Az én ötletem volt.

− Csak nehogy megüssük a bokánkat! – figyelmeztetett a Fehéringes. – Minden hordót erősen zárjatok le, akkor évekig nem derül ki.

− Úgy-úgy, Főnök! Legyártottunk egy csomó színes prospektust, amivel a medenceépítést meg a földmunkákat reklámozzuk. Mindjárt meg is mutatom, bent van az épületben. Olyan olcsón dolgozunk, hogy máris kaptunk egy csomó megrendelést.

A Fehéringes bólogatott, Nózi pedig úgy érezte, végre cselekedhet. Hátrálni kezdett, lassan, óvatosan, majd mikor biztos volt abban, hogy nem láthatják meg, olyan gyors kutyagolásba fogott, ahogy csak a kificamodott lába bírta. Muszáj beszereznie ezt az prospektust, talán így a gazdája is megérti majd az összefüggéseket. Az épületbe könnyű volt bejutnia, hisz a főbejárat üvegezett ajtaja rég betört. Csak az üvegszilánkokkal kellett nagyon vigyázni. A folyosón pislákolt a fény, ami éppen elegendő volt Nózinak. Nem is kellett beleszimatolnia a levegőbe, máris kiszúrta a folyosón álló nyomtatót. Hasonlót használtak a rendőrkapitányságon is. Ha szerencséje van, akkor a frissen nyomtatott iratoknak is valahol a környéken kell lenniük. Csak fel kell kapnia egyet, és már indulhat is haza. A nyomtatóhoz szaladt, és körbeszimatolt. Mellette alacsony asztalka állt a falhoz támasztva, egy székről könnyedén felugrott. Tele volt különféle színes prospektusokkal. Nózi kettőt választott ki, és csak remélni tudta, hogy közte van a medenceépítésre buzdító felhívás is. Egy másikat is felcsippentett, azon ismerős volt a kép: egy tó köré épített házakat reklámozott.

Már a folyosón tartott visszafelé, mikor a bejárati ajtóban megjelent a Fehéringes, mögötte a Kertésznadrágos. Nózi szíve nagyot dobbant. Még védekezni sem tudna, mert ahhoz el kellene eresztenie a fontos bizonyítékot. A Fehéringes döbbenten nézte.

− Tied ez a dög? – kérdezte, de a másik csak ingatta a fejét.

Mielőtt még felocsúdhattak volna, Nózi egyenesen az ajtó felé szaladt, és a lábak között lavírozva iszkolt kifelé.

− Odanézz, mi van a szájában! – mutatott rá a Fehéringes, és a lábával elállta az utat. Nózinak döntenie kellett. Visszafordult, és beszaladt a legközelebbi irodába, abban bízva, hogy ott is kitört ablakokat talál majd.

− Ottó, kapd el! – kiabált a Fehéringes, de mire az észbe kapott, Nózi már ki is ugrott az ablakon. Ezúttal a hátsó lábát sebesítette meg, belelépett egy üvegszilánkba. Érezte, hogy kiserkent a vére, de nem törődött vele. Addigra már teljesen besötétedett, Nózi az utcai lámpák fényét, és az ösztönét követve igyekezett kijutni. Hamarosan megpillantotta a főbejárat kapuját, de a szigorú biztonsági őr miatt inkább elkerülte. Nem messze tőle a kerítésen talált egy kis lyukat, azon át kijutott az útra. Az út mellett hivalkodó fényreklám hirdette a Földi Paradicsomot. Nózi már tudta, hol járt az imént.    

---FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK---