Az előző bejegyzésben (itt) megismerhettük a “rút kutyázás” kezdeteit az 1700-as évek végéről, amikor néhányak az ölebek szeretgetését az erkölcsi züllés visszavonhatatlan jelének tartották. Szerencsére azonban egyre másra szaporodtak az olyan kutyás híradások, melyekből a kevésbé éleseszű kétlábú is kénytelen volt levonni a következtetést, hogy a kutyák nemcsak az ölben, de a terepen is helyt állnak. Különleges képességeikre egyre inkább felfigyelt a világ, a történetek pedig gyanúsan egybecsengtek, hisz a világ minden tájáról hasonló tapasztalatok gyűltek össze. A házi kutya életet mentett…a házi kutya rátalált…a házi kutya nagy távolságról is hazatalált….. Úgy tűnt, hogy a 19. század közepén az ember lassacskán készen állt arra, hogy szó szerint hadrendbe, és a köz szolgálatába állítsa a kutyákat.  

De nem Magyarországon. Bár a Vasárnapi újság 1834-ben megjelent cikke egyenesen követeli, hogy hazánkban is honosítsák meg az Angliában elterjedt gyakorlatot, ehhez még közel 100 évnek kellett eltelni.

”Angliában van a kutyáknak egy fajtája, melyet ott vér-kutyáknak neveznek. Míg nálunk a kopók és a vizslák a vadat kutatják, a vér-kutyak gonosztevők után nyomoznak a szaglásuk erejével. Ugyan a használásuk egy ideje kiment a divatból, de most néhány megyében újra meghonosodott. Marboro herczegnek például a legjobb féle fajtája van eme kutyákból. Nemrég egy Vuddsztakk nevű faluban a herceg egyik árendásánál (árverező) tűz támadt. A herczeg pecérje (kutyagondozó, idomár) elsőként jelent meg a tűznél, és mivel friss nyomot vett észre, odahozta az egyik vér-ebet, és beleigazította a nyomba. A kutya mindjárt nekikezdett a szokott mély hangú ugatásnak, és bámulásra méltó pontossággal kísérte a nyomnak minden csavargását. Végül megérkezett egy kicsi házacskához, melynek lakói már régtől fogva rossz hírben voltak. A házat üresen találták, de a fáradhatatlan ügyes kutya nem zavarodott meg, orrát mindíg a földön hordozva visszanyargalt a tűzhöz, és ott az egybegyűlekezett sokaságban nekiment egy embernek és megkapta. Ez az ember első ijedtségében csakhamar megvallotta, hogy ő volt a gonosz gyújtogató. Talán nagy uraink, akik vadászati gyönyörűségekre az angol vizslát nálunk elszaporították, az emberiseg javara e hasznos fajtakutyat is megszerezhetnék országunkba, így sok alattomos gyilkosság, tolvajság és gyújtogatás derülne ki.”

Örvendetes volt olvasni az emberi felismerést, hogy nem az emberben lakozó lélek (spiritus) az, ami a kutyát a nyomon tartja (ahogy ezt a korábbi cikkben olvashattuk), hanem egy annál sokkal gyarlóbb, és kevésbé fennkölt ismertetőjegy: az ember szaga. Úgy tűnik, a vadászok elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy ezt, illetve általában a kutyák nyomkövetési képességeit megfigyeljék, lejegyezzék és maximálisan kihasználják, olyan területekre kiszélesítve, mint a bűnüldözés. Talán valahol itt, ebben az időszakban szökkent szárba az a kis csíra, melyből mára egy óriási fa fejlődött, minden ágán-bogán külömböző célokra kiképzett szolgálati kutyákkal (nehéz lenne még felsorolni is, hányféle keresőkutyát alkalmaznak szerte a világban). Mostanra pedig az is bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül kell vérebnek lennie a nyomozó kutyának, sőt, a pedigré egyáltalán nem számít. Erre jómagam vagyok az élő példa.

De térjünk vissza a 19. század elejére, ahová időutazóknak ajánlatos egy kis tetanuszt is vinni, ugyanis a főként kutyák által terjesztett ebkórság (veszettség) mindennaposnak számított, és jobbára érvágással igyekeztek gyógyítani.

A Századunk 1839. október 3-i száma egy érdekes hírt közöl Párizsból. Egy vízbefúlt ember testét nem tudták azonosítani, ezért– ahogy azt Párizsban szokták abban az időben – közszemlére tették. Így sem akadt azonban senki, aki felismerte volna. Valaki azonban észrevette, hogy egy kis házi eb gyakran megfordul ott, ahol a holttestet a partra húzták. Ez a hír eljutott a kerületi rendőrhöz is, akinek az az ötlete támadt, hogy a kutya nyakába egy cédulát akasztott egy rövid tudósítással a szerencsétlenségről. Másnapra – ahogy azt várták – a családtagok jelentkeztek.

Se szeri se száma a hasonló híradásoknak a 19. században, lehetetlen az összeset lejegyezni. Utolsóként az 1896-os Pesti Napló tudósítását elevenítem fel, mely egy magyarországi esetről ír.

"Nagyivánról három cselédleány indult el Egyekre a szomszédos faluba, hogy az ünnepeket ott töltse. A házi kutya utánuk kullogott. Kergették vissza, de semmit se tágított. Az egyik leány még tréfálkozott is: — Hadd jöjjön, legalább ha farkassal találkozunk, elzavarja.

Útközben hóvihar lepte meg őket, úgy hogy alig tudtak haladni.

Az egyik leány leült, mert nem bírta tovább. Meg is fagyott ott ültében. A másik kettő is ellankadt és leült.

A szomszéd faluból éppen fuvarosok jöttek az országúton. A kutya a kocsikhoz szaladt, vonyított, harapdálta a lovak lábát: mintha segítséget akart volna kérni. A kocsisok rá se hederitettek — míg végre az utolsó kocsis kíváncsiságból követte a kutyát. Így értek a leányokhoz, akik közül az egyik már meg volt fagyva, a másik kettő pedig már eszméletlenül feküdt. A kocsis mind a hármat feltette a kocsijára és behajtott velük a faluba Egyedre, ahol dr. Grünwald körorvos nyomban ápolás alá vette őket, és sikerült is a két leányt életben tartani."  

1905-öt írunk, amikor fülön csíptem az első komoly és kimerítő szakcikket a hadi és rendőri kutyák hasznosságáról, és Bissenius rendőrfelügyelőről a németországi Braunschweig városából, akinek az a „bizarr” gondolata támadt, hogy megfelelő dresszura mellett kutyákat alkalmazzon rendőri szolgálatra. De erről majd legközelebb mesélek.

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

----------------------

Kedvenc - szokatlanul szókimondó -  reklámom a korszakból :