Ki ne hallott volna Hachico-ról, a kutyáról, aki tíz éven keresztül várta haza elhunyt gazdáját? Hapták, a világháborút megjárt magyar kutya története ugyanilyen figyelmet érdemel. Eddig sehol sem olvastam róla, véletlenül bukkantam rá a Budapest c. folyóirat 1918. május 16-i számában. Zsebkendőt elő!

Hapták gyászol.

írta : Farkas Ernőd.

Sok tisztet a kutyája is elkísért a pusztulás halálmezőire, s ha a gazdájuk megsebesült, el nem maradtak tőlük, míg el nem jöttek értük a szanitécek.

Hapták egy honvédszázados kutyája volt. Fehér foltos, fekete szőrű okos állat, amely mindig ott állt a csatatűzben a gazdája mellett. Hapták gyakran elszökött a lövészárokból s csak órák múlva tért vissza. Ha valaki azt kérdezte a kapitánytól, hogy hova lett Hapták, mosolyogva felelte :

— Elment felderítésre.

Hapták csakugyan felért egy felderítő járőrrel, mert ha eltűnt: valóban az ellenséget szimatolta.

Ha észrevette, hogy a muszkák nagy tömegben közelednek, visszarohant a gazdájához, már messziről csaholt, szökött, vonított, hogy figyelmeztesse a veszedelemre.

— Támadás lesz — mondta a százados ilyenkor és rögtön telefonált a megfigyelőnek, hogy résen legyen.

Hapták éjjel kétszeres éberséggel őrködött. Minduntalan kiszaladt a lövészárokból és szimatolt, figyelt, neszelt, hogy nem hall-e valamit.

Ha azután csendes volt a levegő, visszafutott a gazdájához, melléje feküdt. okos szemével ránézett, mintha csak ezt mondta volna :

— Aludj édes gazdám, nincs semmi bajom.

A százados megértette a néma figyelmeztetést, földalatti barlangjában magára húzta a pokrócot s jóízűen aludt. Tudta, hogy Hapták a világért sem hunyná le a szemét. Csak nappal mert egy kicsit szundikálni, de félszemmel és félfüllel akkor is mindig vigyázott és hallgatózott. Az egész ezred ismerte és szerette Haptákot. Sokszor a legnagyobb tűzben hirtelen eltűnt s csak órák múlva tért vissza, szájában egy gágogó libával, vagy más baromfival. Tudta azt jól Hapták, hogy a táborikonyha az ütközet alatt nem jöhet a lövészárokig s ha a csata három napig tart, három napig sem kaphatnak ételt. Ezt Hapták már a saját kárán tapasztalta, mert ilyenkor neki is koppant a szeme.

A sült liba, csirke a gyilkos harc hevében is nagyon jól esett a századosnak. A csontok persze Haptáknak jutottak s az okos állat nem is ette meg mind, mert, tudta, hogy több nap, mint kolbász.

De beosont ő az ellenséges lövészárokba is, s onnan csent el sonkát, kolbászt és diadallal hozta a lövészárokba.

1915 május 3-a azonban végzetes fordulópontot jelentett a hűséges kutya életében. Akkor történt, hogy gazdája egy gránátszilánktól a szeme láttára hősi halált halt.

Hapták leírhatatlan fájdalommal sírt, nyöszörgött körülötte. Nyalogatta krétafehér arcát, aztán szomorúan vonított, mintha halotti éneket zengett volna. Lefeküdt a holttest mellé, és nem mozdult el tőle. Pedig még ezután is szántogatták a muszka gránátok a temető földjét, ahol gazdája elesett.

Nagy rakás föld zuhant rá, vinnyogva mászott ki alóla, aztán szembe feküdt a gazdájával, és szomorúan nézte mozdulatlan arcát, néma ajkát, mely nem szólt többé hozzá. Pedig úgy várta, hogy mondja :

— Hapták, gyér ide !

Milyen boldog volt, ha jólelkű gazdája megsimogatta. Ugrált, szökellt, messze elfutott, s ha valami zsákmányt ejthetett, roppant ugrásokkal sietett vissza. Eleinte azt hitte, hogy majd csak megszólal megint a gazdája, bár amikor a körülötte fekvő vértócsára pillantott, fénylő, fekete szeme egészen elborult s mélységes bánattal nézett rá.

Amikor szanitécek jöttek, eléjük futott, majd a gazdájához rohant, hogy figyelmeztesse őket rá. A szanitécek odamentek s mikor látták, hogy a kapitány halott, tovább indultak. Hapták azonban eléjük ugrott, a fogát vicsorgatta, azután keservesen vonított. A sebesültvivők mégis tovább mentek, mire Hapták fájdalmas vakkantásokkal tért vissza a halotthoz, lekuporodott melléje, két első lábára eresztette le a fejét s busán, mozdulatlanul nézte a gazdáját. Este összeszedték a halottakat, a századost is hordágyra tették. Hapták keservesen nyöszörgött, a farkát leeresztette, fejét a földre lógatta s úgy követte a gazdáját.

A katonák megindultan nézték a hű állatot. Hapták csodálatos vakkantásokat hallatott s ilyenkor egész teste vonaglott. A szíve zokogott a szegény hű állatnak. A századosnak sírt ástak, s koporsóját lebocsátották. Hapták utána ugrott, a koporsó fedelére ült s busán hajtotta rá a fejét. Hiába hívták föl, nem jött. Egy katonát küldtek le érte, de Hapták dühösen vicsorította rá a fogát, utána pedig keservesen szűkölt. Kérés-könyörgés volt ebben, mintha csak azt mondta volna :

— Temessetek a gazdám mellé!

A katona meg akarta fogni, hogy kilökje a sírból, de Haplák ráugrott s összemarta volna, ha ez az ásóval nem védekezik. A kapitány tisztiszolgája, aki sírva nézett a koporsóra, most szomorúan sóhajtotta :

— Hapták! Gyere ide !

A kutya felemelte a fejét s a tiszti- szolgára nézett, azután lassan, fáradtan felkelt. A legény lefeküdt a göröngyökre s lelógatta a kezét. A kutya nyalogatni kezdte. A legény megfogta Hapták fülét és felhúzta. De erősen kellett tartania, hogy a kutya vissza ne ugorjék a sirba. Mikor behantolták a gazdáját, Hapták ismét ráborult a sírra. Úgy feküdt ott mozdulatlanul, mintha elszállt volna belőle a pára. Három napig el sem mozdult onnan. Negyedik nap felkelt, bevánszorgott Gorlicé- be, szerzett egy kis csontot, azután visszakullogott a sírhoz. A holdvilág odasütött, a csillagok fénye bágyadtan reszketett a sír fölött. Hapták megint lefeküdt a sírhalomra s másnap estig megint nem mozdult el róla.

Hetek, hónapok múltak így el. Hapták lesoványodva, lompos szőrrel, csatakosan bandukolt be a községbe. Ennivalót szerzett s megint visszatért a sírhoz. Egy álló esztendeig őrizte az elesett hős hantját. Tél lett. Hóvihar tombolt, dermesztő szél metszette a csontjait. Hapták azonban mindig ott feküdt a lyukban, amelyet gazdája sírján kapart magának. Egy év múlva az elesett hőst családja hazahozatta. A sírt bevonták földdel, de ő hűségesen őrizte tovább az üres sirt. Ott is múlt ki rajta. Megfagyott egy hófuvásos dermesztő éjszakán.

Hol van ilyen hűség a világon ? !