Egy nyugdíjas rendőrkutya naplója

Ha feldagadt, ha fáj vagy begyulladt, a kokain majd megnyugtat!

2020. június 04. - Nózi nyomoz

A cím lehetne akár egy jól hangzó reklámszöveg is az 1890-es évekből, de igazság szerint a kokainnak nem kellett reklám. Abban az időben mindenki ismerte, és – lehetőségeihez mérten – mindenki használta is. Legálisan. A kutatásomban a kokain diadalútjának majd csúfos bukásának jártam utána.

A kokain első feljegyzett használatára 1882-ben bukkantam. Egy bécsi szemészorvos használta először a kokaint érzéstelenítőszerként egy műtét során. Az orvostudomány ujjongani kezdett, hogy egy új gyógyszer birtokába jutott, amellyel ezer és ezer emberen segíthet anélkül, hogy a veszélyes kloroformos altatásnak tegye ki őket. Európa népei nem lehettek elég hálásak Amerikának, amely a burgonya, a kukorica, a paradicsom, a paprika és a dohány után megismertette őket ezzel a csodával, a kokainnal. A kokain csakhamar az egyik legelterjedtebb, és nélkülözhetetlen érzéstelenítőszerré vált nemcsak a fogászati és a szemészeti eljárásokban, de a szülészeten is.

A Magyarország című magazin 1906. áprilisi száma így ír erről:

A kokain csodái. Egy előkelő bécsi orvosi szaklap, a „Wiener Klinischen Wochenschrift“ épp oly érdekes, mint nagyfontosságú hírt hoz a kokain újabb alkalmazásáról. E szerint az általánosan ismert fájdalomcsillapító szerrel az utóbbi időben a bécsi szülészeti klinikán kísérleteztek és pedig meglepő sikerrel. A kokaint itt a kezelés alatt álló anyák orrába fecskendezték, amelyek annyira érzéketlenítették a beteg szervezetét, hogy a legtöbb esetben minden fájdalom nélkül hozta világra magzatát. A kokain ilyen alkalmazására az orvosvilág figyelmét egy német tudós irányította, aki maga is több esetben végzett sikeres kísérleteket. Ha a kokainnak az orron át való alkalmazása általánosan beválik, az új felfedezés a szenvedő emberiségnek valóságos jóltevője lesz.

A nátha kezelése sem volt elképzelhető kokain nélkül. Több napilapban szakorvosok adtak tippeket a gyógyszer házilag történő elkészítésére:

Tolnai Világlapja, 1926 január:

A nátha teljes kifejlődésének megakadályozására valók még a következő szippantóporok is: menthol 20 centigramm, kokain 10 centigr., pörköltkávé pora és cukorport, mindegyikből 5 gr. — Vagy: kokain fél gram, kámfor 2 gr., bismut 20 gr.

A kokainhoz történő hozáférés a kezdeti időkben csaknem problémamentes volt, amely egyre szaporodó termékskálát tett lehetővé, melyek finoman szólva kilógtak az orvosi használat kereteiből. Kapható volt a kokain-bor, kokain-likőr, kokainnal feleresztett szikvíz, vagy különböző kokainos cigaretták.

Pesti Hírlap, 1887. szeptember (9. évfolyam, 239-268. szám)

1_kep_kokacigarettak_1.png

Ezen kívül nagy népszerűségnek örvendtek a kokainból készült élénkítőszerek (melyeket lóversenyek alkalmával a lovakba is fecskendeztek), de 1898-ban a “Magyar újság” szenzációként jelentette be a “kokain-kerékpár” feltalálását.

Magyar újság 1898. április 3.

A kokain-kerékpár. Birminghamből jelentik, hogy egy szenzácziós találmány által a kerékpárokon fontos újítást értek el. Clifford Henrik birminghami mérnök észrevette, hogy a coca növény leveleinek élvezete mily kitűnő szer a fáradtság ellen. Ennek alapján feltalált egy módot, a mely szerint a biczikli hátsó kerekének pneumatikja csövéből a kerékpárosra kokaingőzöket bocsát. Mielőtt a csövet felfújnák, a szelepen át néhány csepp éterben feloldott sósavas kokaint kell bele tenni. A kerék gyors forgása következtében a csőben levő levegő felmelegszik, a kokain pedig gőzzé válik. Ezt a kokaingőzt a czentrifugális erő egy kaucsukcsőbe tereli, a melyből az utas tetszése szerint szívhatja. A kokain-kerékpárt a világ összes kulturállamaiban szabadalmazták. Ez az újítás úgyszólván lehetetlenné teszi, bogy a kerékpáros kifáradjon és a találmány értékesítésére már alakult is egy szindikátus nyolczvanezer font alaptőkével. Hír szerint Clifford még valamit feltalált: a kokaingőznek és a pneumatik vulkanizált kaucsukjának oly összetételét, a mely a kerékpár ez érzékeny részét is rendkívül ellenállóképessé teszi. A találmány annyira szenzácziós, hogy Donlup, aki a róla elnevezett kerékpárszeleppel milliókat szerzett, felajánlotta Cliflordnak a lánya kezét.

(Ezek után nem tudom eldönteni, hogy vajon Magyarország vajon kultúrállamnak számít-e? Én ugyanis nem hallottam róla, hogy hazánkban ez a szabadalom megvalósításra került.)

A kokain használatának mellékhatásai egyre inkább nyilvánvalóvá váltak, orvosok és tudósok publikáltak róla. A hozzászokás veszélyeit a mai ember jól ismeri, ezért egy olyan aspektust emelnék itt ki, amely megmosolyogtatott az egyik tudományos cikkben.

Természettudományos Közlöny 1887: 

Kokainistáknál igen gyakran fordul elő a társalgásban és levelezésben nyilvánuló rendkívüli hosszadalmasság. A kokainisták úgyszólván, jegyzetekkel szoktak beszélni és írni; sohasem készek, mindig van valami közbeszúrni való mondatuk, ismétlésekbe esnek, sőt egyeseknek valódi szenvedélyük ívekre menő leveleket írni. Ennek gyakorlati következménye az, hogy hivatalos ügyeikkel sohasem készek ; egész napon át késő éjszakáig szüntelenül dolgoznak és sokkal kevesebbet képesek végezni, mint a mennyit a kokain használata előtt rövidebb idő alatt végeztek. 

Az az érzésem, hogy sokunknak van olyan ismerőse, aki kokainozás nélkül is ilyen tüneteket mutat.  :)

A kokain elterjedtségén a korabeli vicclapok is jókat derültek:

Kakas Márton, 1910. 17. évfolyam: 

2_kep_orvos_fia_1.png

Híres emberek is éltek a kokain nyújtotta előnyökkel. 1888-ban a kokain nyújtott enyhet III. Frigyes német császár rekedtségére, melyről kiderült, hogy gégerák (ebben is halt meg abban az évben), de a mexikói elnök, Porfirio Diaz fájdalmait is kokain-befecskendezések enyhítették 1911-ben. II. Miklós orosz cár feleségének kokainfüggőségéről több magyar lap is cikkezett 1910-ben.

Pesti Hírlap, 1910. február (32. évfolyam, 39-49. szám):

A cárné megmérgezte magát. - A milánói Secolo azt a szenzációs hírt röpíti pétervári levelezője révén világgá, hogy a cárné, persze nem öngyilkos szándékkal, mérgezésnek az áldozata lett. A cárné tudvalevőleg már hosszabb idő óta nagyfokú idegzavarokban szenved, de állapota nem szolgáltatott okot különösebb aggodalmakra. A cárné idegfájdalmait az orvosok kokain-befecskendezésekkel csillapították, de amikor a cárné a kokaint már megszokta és a rendes adag már nem hatott, az orvosok pedig nem mertek még nagyobb adagot befecskendezni, a cárné az orvosok tudta nélkül szerzett kokaint és meglehetősen nagy adagot fecskendezett a bőre alá. A cárné ettől kokain-mérgezést kapott, mely sziv- szorulással, erős fejfájással és hányással járt. Az orvosok erre azt követelték a cárnétól, hogy teljesen mondjon le a kokain-befecskendezésekről, amibe a cárné végre nagynehezen beleegyezett. A félhivatalos cáfolatok ellenére is tény, hogy a cárné ismét örvendetes családi eseménynek néz elébe.

A kokain hazánkban is könnyen hozzáférhető volt, bárki kiválthatta a patikában orvosi rendelvényre. Az orvosok pedig nem fukarkodtak a recepttel. Ennek is köszönhető, hogy az 1920-as évekig a kokainnal elkövetett gyilkosságok és öngyilkosságok száma is jelentősen megszaporodott, melyekről rendre beszámoltak az újságok hasábjain. Az egyik sikertelen öngyilkossági kísérlet különös derültséget keltett:

Pesti Hírlap, 1900. szeptember:

Bolond eset történt az aradi vár börtön kórházában, ahol két elítélt katona akarta elemészteni magát. Az egyik Webel Lajos, egy alezredes fia, akit többszörös szökés miatt ítéltek el, a másik pedig Ernyei Gyula, aki lopás miatt került a börtönbe. A két öngyilkosságra kész katona abban egyezett meg, hogy a kórházban levő kézi gyógyszertárt feltörik s az ott levő mérget fölhasználják. Tervüket végre is hajtották s két olyan szerhez jutottak, amelyek segítségével könnyen a másvilágra lehet jutni. Kokainhoz és morfiumhoz. Mikor a mérgeket kézhez kerítették, a kokain bevételében állapodtak meg. Ezt tehát két részre osztották és megitták. Ekkor derült ki, hogy a kokain kevés volt s hogy attól csakis hosszasabb szenvedés után halhatnak meg, így hát a morfiumon is megosztoztak s azt is bevették. Elképzelhető ezek után a két rab álmélkodása, mert hát egyszerre jobban érezték magukat s az a baj is megszűnt, amit a kokain okozott. Pedig hát a dolog igen egyszerű volt, mert a morfium a kokainnak ellenmérge. Az öngyilkosságra elkészült rabok ilyformán mihamar meggyógyultak, nem kis derültsége mellett a közelben levőknek, akik a tragédiának ilyetén vígjátéki fordulatát szemlélheték.

Noha az első világháború alatt és után egyre több ország vezetett be behozatali tilalmat a kokainra (Magyarország 1925-ben), addigra egész Európa tobzódott benne. Magyaroszágon is sorra nyíltak a kokain-bárok, hogy azok is hozzájuthassanak napi adagjukhoz, akik nem voltak járatosak a recepthamisításban, vagy az orvosok/patikusok lefizetésében.

Magyar Hirlap, 1929. januári cikke szerint

Három ucca alkotja a főváros legsötétebb negyedét. A “koko-negyed” a kokaincsempészek és a kokainárusok menedékhelye. Ezt a negyedet az Ó ucca, a Gróf Zichy Jenő ucca és a Nagymező ucca egy része alkotja, ahol számos találkahely van. Ezekről a találkahelyekről a legfantasztikusabb históriák keringenek.

(A sors furcsa fintora, hogy jelenleg az Ó utca ad otthon az Európai Rendőrakadémiának, ahol volt szerencsém négy évig dolgozni)

A kokaincsempészeknek nem volt sok vesztenivalójuk a korabeli enyhe szabályozás miatt. A kokain árusítása ugyanis egyszerű kihágásnak számított (mai szóval szabálysértés). Az elkövetőkre legfeljebb 15 napi toloncház várt, vagy olyan alacsony pénzbüntetés, amit nevetve kifizettek.

Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)

3_kep_tolonchaz_1.png

 

Az államigazgatásnak tehát sok feladatok adott a kokain. Míg a rendőrség a kokaincsempészek és árusok felkutatásával és eljárás alá vonásával foglalta el magát, az Állami Tébolydákban a legmodernebb technikákkal (hipnózissal) igyekeztek segíteni a szenvedélybetegeken.

Tolnai Világlapja, 1930. július: 

A tarthatatlan állapotoknak némiképp véget vetett az, amikor 1933-ban Magyarország csatlakozott a Genfben 1931. évi július hó 13-án kelt egyezményhez (a bóditószerekkel való visszaélésekől). Törvénybe iktatták, hogy bűntettet vagy vétségét követi el az, aki engedély nékül behoz, kivisz, gyárt, forgalomba hoz bódítószert, vagy elad olyan embernek, aki jogosulatlan annak átvételére.

Ugyanebben az évben az Országos Főkapitányságon új ügyosztályt állítottak fel a bódítószerekkel való visszaélések vizsgálatára.

Hiába a szigorú szabályozás, a kokainnal való visszaélés napjainkban is sok munkát ad a hatóságoknak és a civil szervezeteknek. Szerepe azonban elhalványulni látszik. Sajnos azonban ez nem annak köszönhető, hogy az emberek felismerték volna a kábítószer veszélyét, hanem inkább az olcsó, szintetikus drogok térnyerésének. De ez már egy másik bejegyzés témája.

Forrás: https://adtplus.arcanum.hu

Követhetsz itt is : https://www.facebook.com/nozinaploja

 

Főkép:

fokep_1.jpg

Hapták gyászol

avagy a magyar Hachico

 

Ki ne hallott volna Hachico-ról, a kutyáról, aki tíz éven keresztül várta haza elhunyt gazdáját? Hapták, a világháborút megjárt magyar kutya története ugyanilyen figyelmet érdemel. Eddig sehol sem olvastam róla, véletlenül bukkantam rá a Budapest c. folyóirat 1918. május 16-i számában. Zsebkendőt elő!

haptak.PNG

Hapták gyászol.

írta : Farkas Ernőd.

Sok tisztet a kutyája is elkísért a pusztulás haIálmezőire, s ha a gazdájuk megsebesült, el nem maradtak tőlük, míg el nem jöttek értük a szanitécek.

Hapták egy honvédszázados kutyája volt. Fehér foltos, fekete szőrű okos állat, amely mindig ott állt a csatatűzben a gazdája mellett. Hapták gyakran elszökött a lövészárokból s csak órák múlva tért vissza. Ha valaki azt kérdezte a kapitánytól, hogy hova lett Hapták, mosolyogva felelte :

— Elment felderítésre.

Hapták csakugyan felért egy felderítő járőrrel, mert ha eltűnt: valóban az ellenséget, szimatolta.

Ha észrevette, hogy a muszkák nagy tömegben közelednek, visszarohant a gazdájához, már messziről csaholt, szökött, vonított, hogy figyelmeztesse a veszedelemre.

— Támadás lesz — mondta a százados ilyenkor és rögtön telefonált a megfigyelőnek, hogy résen legyen.

Hapták éjjel kétszeres éberséggel őrködött. Minduntalan kiszaladt a lövészárokból és szimatolt, figyelt, neszelt, bogy nem hall-e valamit.

Ha azután csendes volt a levegő, visszafutott a gazdájához, melléje feküdt. okos szemével ránézett, mintha csak ezt mondta volna :

— Aludj édes gazdám, nincs semmi bajom.

A százados megértette a néma figyelmeztetést, földalatti barlangjában magára húzta a pokrócot s jóízűen aludt. Tudta, hogy Hapták a világért sem hunyná le a szemét. Csak nappal mert egy kicsit szundikálni, de félszemmel és félfüllel akkor is mindig vigyázott és hallgatózott. Az egész ezred ismerte és szerette Haptákot. Sokszor a legnagyobb tűzben hirtelen eltűnt s csak órák múlva tért vissza, szájában egy gágogó libával, vagy más baromfival. Tudta azt jól Hapták, hogy a táborikonyha az ütközet alatt nem jöhet a lövészárokig s ha a csata három napig tart, három napig sem kaphatnak ételt. Ezt Hapták már a saját kárán tapasztalta, mert ilyenkor neki is koppant a szeme.

A sült liba, csirke a gyilkos harc hevében is nagyon jól esett a századosnak. A csontok persze Haptáknak jutottak s az okos állat nem is ette meg mind, mert, tudta, hogy több nap, mint kolbász.

De beosont ő az ellenséges lövészárokba is, s onnan csent el sonkát, kolbászt és diadallal hozta a lövészárokba.

1915 május 3-a azonban végzetes fordulópontot jelentett a hűséges kutya életében. Akkor történt, hogy gazdája egy gránátszilánktól a szeme láttára hősi halált halt.

Hapták leírhatatlan fájdalommal sírt, nyöszörgött körülötte. Nyalogatta krétafehér arcát, aztán szomorúan vonított, mintha halotti éneket zengett volna. Lefeküdt a holttest mellé, és nem mozdult el tőle. Pedig még ezután is szántogatták a muszka gránátok a temető földjét, ahol gazdája elesett.

Nagy rakás föld zuhant rá, vinnyogva mászott ki alóla, aztán szembe feküdt a gazdájával, és szomorúan nézte mozdulatlan arcát, néma ajkát, mely nem szólt többé hozzá. Pedig úgy várta, hogy mondja :

— Hapták, gyér ide !

Milyen boldog volt, ha jólelkű gazdája megsimogatta. Ugrált, szökellt, messze elfutott, s ha valami zsákmányt ejthetett, roppant ugrásokkal sietett vissza. Eleinte azt hitte, hogy majd csak megszólal megint a gazdája, bár amikor a körülötte fekvő vértócsára pillantott, fénylő, fekete szeme egészen elborult s mélységes bánattal nézett rá.

Amikor szanitécek jöttek, eléjük futott, majd a gazdájához rohant, hogy figyelmeztesse őket rá. A szanitécek odamentek s mikor látták, hogy a kapitány halott, tovább indultak. Hapták azonban eléjük ugrott, a fogát vicsorgatta, azután keservesen vonított. A sebesültvivők mégis tovább mentek, mire Hapták fájdalmas vakkantásokkal tért vissza a halotthoz, lekuporodott melléje, két első lábára eresztette le a fejét s busán, mozdulatlanul nézte a gazdáját. Este összeszedték a halottakat, a századost is hordágyra tették. Hapták keservesen nyöszörgött, a farkát leeresztette, fejét a földre lógatta s úgy követte a gazdáját.

A katonák megindultan nézték a hű állatot. Hapták csodálatos vakkantásokat hallatott s ilyenkor egész teste vonaglott. A szíve zokogott a szegény hű állatnak. A századosnak sírt ástak, s koporsóját lebocsátották. Hapták utána ugrott, a koporsó fedelére ült s busán hajtotta rá a fejét. Hiába hívták föl, nem jött. Egy katonát küldtek le érte, de Hapták dühösen vicsorította rá a fogát, utána pedig keservesen szűkölt. Kérés-könyörgés volt ebben, mintha csak azt mondta volna :

— Temessetek a gazdám mellé!

A katona meg akarta fogni, hogy kilökje a sírból, de Haplák ráugrott s összemarta volna, ha ez az ásóval nem védekezik. A kapitány tisztiszolgája, aki sírva nézett a koporsóra, most szomorúan sóhajtotta :

— Hapták. gyere ide !

A kutya felemelte a fejét s a tiszti- szolgára nézett, azután lassan, fáradtan felkelt. A legény lefeküdt a göröngyökre s lelógatta a kezét. A kutya nyalogatni kezdte. A legény megfogta Hapták fülét és felhúzta. De erősen kellett tartania, hogy a kutya vissza ne ugorjék a sirba. Mikor behantolták a gazdáját, Hapták ismét ráborult a sírra. Úgy feküdt ott mozdulatlanul, mintha elszállt volna belőle a pára. Három napig el sem mozdult onnan. Negyedik nap felkelt, bevánszorgott Gorlicé- be, szerzett egy kis csontot, azután visszakullogott a sírhoz. A holdvilág odasütött, a csillagok fénye bágyadtan reszketett a sir fölött. Hapták megint lefeküdt a sírhalomra s másnap estig megint nem mozdult el róla.

Hetek, hónapok múltak ígv el. Hapták lesoványodva, lompos szőrrel, csatakosan bandukolt be a községbe. Ennivalót szerzett s megint visszatért a sírhoz. Egy álló esztendeig őrizte az elesett hős hantját. Tél lett. Hóvihar tombolt, dermesztő szél metszette a csontjait. Hapták azonban mindig ott feküdt a lyukban, amelyet gazdája sírján kapart magának. Egy év múlva az elesett hőst családja hazahozatta. A sírt bevonták földdel, de ő hűségesen őrizte tovább az üres sirt. Ott is múlt ki rajta. Megfagyott egy hófuvásos dermesztő éjszakán.

Hol van ilyen hűség a világon ? !

Lux-ból Lucifer, avagy az első magyar rendőrkutya kálváriája

Ismered azt a viccet, ami az első magyar kutyavezetőről és kutyájáról szól? Sajó rendőrtanácsos és Lux kutya biztosan nem nevetett volna. A vicc jól ábrázolja az első kísérlet kudarcát, amit a magyar rendőrség a „detektív kutyák” bevetése kapcsán elszenvedett. Íme:

vicc.png

Színházi Élet 1922. 52. szám

Sajó Sándor budapesti címzetes rendőrtanácsos a VII. kerületi kapitányságról nem akart hős lenni, és hírnévre sem pályázott. Az, hogy a korabeli sajtó egyik fele piedesztára emelte az első kutyavezetőt, a másik fele pedig sátánt kiáltott, nem az ő bűne. Ő csak szerette volna meghonosítani a Nyugat-Európában már nagy sikerrel alkalmazott rendőrkutyákat. Szerencsére nem sokat törődött azzal, hogy a magyar rendőrségen akkoriban nem létezett kutyás alegység, nem létezett kiképzőközpont, nem voltak trénerek, és pénzt sem kapott az erőfeszítésekért. 1907-ben megvásárolta hát első kutyáját a németországi Desszauból, aki azonban nem akart rendőrnek állni, és az első adandó alkalommal megszökött tőle. Sajó rendőrtanácsost azonban nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Luxot, az új kutyát nyolszáz márkáért hozatta Németországból 1908-ban, miután a kutya első díjat nyert a hamburgi rendőrkutya-vizsgálaton. Luxnak csodájára is járt mindenki. Elterjedt róla, hogy

 “Csodálatosan ki van fejlődve Lux-nak az ösztöne : ha tisztességes külsejű embert lát, nyugodtan marad, de ha kopottas, rongyos ruháju embert pillant meg, figyelmét rögtön fölébreszti s készenlétbe helyezkedik, hogy gazdája intésére lefülelje. Lux támadásban csak akkor harap, ha ütik, de ekkor sem halálosan. Megszabadulni tőle nem lehet, még ha doronggal ütnék-vernék, akkor sem, sőt a revolverlövésre sem hederít, ennek azzal veszi elejét, hogy páratlan ügyességgel észreveszi a fegyvert és kimarja támadója kezéből.”

(1908 – Tolnay Világlapja)

 sajo_es_lux.PNG

Tolnay Világlapja 1908

És valóban. Lux, nevéhez híven, bevilágította a teljes közvéleményt, valóságos cel-EBbé vált. Nem volt olyan sajtóorgánum, amelyik ne foglalkozott volna vele, és igaz vagy kreált hőstetteivel. Sajó rendőrtanácsos pedig – akarta vagy sem - sorsközösséget vállalt kutyájával és hőssé vált, annak minden kellemes és kellemetlen tünetével együtt. Lux egyik nevezetes esetéről a Budapesti Hírlap 1911 augusztus 11-i száma is beszámolt. Megtudjuk, hogy Sajó rendőrtanácsost borzasztó köszvény kínozta, ezért a Pöstyéni fürdőbe ment, hogy gyógyírt nyerjen a nyavajára, Lux-ot azonban Csabdin hagyta. Egy nap távirat érkezett Pöstyénbe Sajóhoz egy borzasztó hírrel: Lux előző nap megszökött Csabdiból, és hiába kereste őt a helyi rendőrség, sehol nem bukkantak a nyomára. Sajó elborzadt a hírre, magába roskadva töltötte a délutánt szobájában. Egyszer csak kopogtak az ajtón.

“ — Szabad, tessék!.

A vendég azonban csak nem nyitott ajtót. Hanem megint kopogott, de olyan furcsán, hogy Sajó tanácsos az ajtóhoz sietett és kinyitotta. A látogató Lux volt. A sáros, lucskos rendőrkutya, az agyonhajszolt, kiéhezett, megtépázott, szegény, kedves kis Lux.

Fejérmegyétől Trencsénig félországnyi az út, hegyeken, tavakon, folyókon, árkon, bokron, erdőn általvezető, de mindezt megjárta a derék, hűséges állat, hogy rátaláljon gazdájára, akinek eltávozását nem tudta elviselni.” (Budapesti Hírlap)

A budapesti rendőrség is nagy érdeklődéssel kísérte Sajó tanácsos kísérletezését, azonban az akkori főkapitány, dr. Boda 

“ nem volt meggyőződve a kutyák hasznosságáról a nyomozás terén”

Ezért a kutyák hivatalos térnyerése – legalábbis a bűnügyi vonalon - egyelőre váratott magára.

Boda főkapitánynak persze kisebb gondja is nagyobb volt a kutyáknál 1908-ban. A nép lázadozott, ami mindenképpen prioritást érdemelt. 1908-ra a Muszkaországból vagyis Oroszországból származó kommunista eszmék gyökeret vertek Magyarországon is, az ébredező munkásosztály pedig egyre hangosabban támadta a Tisza István-vezette koalíciós kormányt. Mindennapossá váltak a tüntetések. Ekkor jutott eszébe Boda főkapitánynak a híres kutya, Lux, aki hamarosan akarata ellenére Luciferré vált a nép szemében.

1908 szeptember 17-én egy kisebb, (a Népszava szerint) békésen tüntető tömeg követelte a jogait, köztük az általános választójogot. A tüntetés feloszlatására intézkedett Boda főkapitány, és úgy döntött, hogy ezúttal lehetőséget ad Lux-nak is, hogy bizonyítson. Tömegoszlatásban – minden kut(y)atásom szerint – első ízben vetettek be kutyát, és noha Lux senkit se tépett szét azon az első bevetésen, ezt megtette az ellenzéki sajtó Lux-szal, és gazdájával, Sajó címzetes rendőrtanácsossal.

 

“Egy lelketlen gazember szemérmetlen merészségének köszönhetjük, hogy a rendőr-szobák elrejtett borzalmait a Rákóczi út és a Körút bámuló közönsége az utcán is megismerhette. Sajó rendőrtanácsos ez a cinikus gazember. A koalíciós kormány uralma alkalmat nyújtott ennek a perverz alaknak, hogy sadistikus hajlamait kielégítse. Ma még csak a rendőrpribékek munkáját szemlélte beteges gyönyörrel. Holnap talán már saját maga is résztvesz a munkában és leteper egy-egy nőt, hogy állatias gyönyörűséggel gyomrozza.

A főváros utcáin megszűnt az életbiztonság. Lux úr, a kiváló véreb, illetőleg Sajó főrendőr hajtóvadászatot tart a védtelenekre. Ezt a vérebet el kell távolítani a rendőrség kötelékéből. Van elég gyógy-intézet az ilyen betegek részére. Ha ez nem történik meg rövidesen, akkor a főváros lakosságát kényszeritik arra, hogy fegyveresen védekezzék a rendőrvérebek ellen. (…)

Végül még csak ezt: minél brutálisabb és gazabb eszközökkel küzd a koalíciós kormány ellenünk, annál elkeseredettebb, kitartóbb és határozottabb lesz a harcunk az általános választójog kivívásáért!” Népszava, 1908. szeptember 17

Innentől kezdve elszabadult a pokol, az ellenzéki sajtó ütötte Sajót, ahol érte, Lux-ról pedig egyre másra jelentek meg a cinikus hangvételű, tehetségét megkérdőjelező írások. Még bohózatot is írtak róla, amit 1911-ben rendszeresen műsorra tűztek a Steinhardt mulatóban.

 bohozat_az_ujsag_1911.PNGAz Újság 1911. április 12.

 Lux kétes hírnevét a Magyar Posta is felhasználta egy kis önreklámozásra. 

posta.PNG

Az Ujság 1908. Október 6.

 Pesti Napló Lux-ot egyenesen vicc tárgyává tette, és azt híresztelte, hogy megveszett. 

“ Lux minden más városában a világnak annyit jelent, világosság. Nálunk ellenben amint valaki a lux szócskát kiejtette, mindenki nagy betűvel gondolt reá és a VII. kerületi kapitányságra, amelynél Lux a rendőri kutya, illetőleg a véreb szerepét töltötte be. Lux Budapesten fogalommá vált s nem egy vicclap rajzolta, vagy rajzolhatta volna le, hogy Lux mint húzza maga után láncon a gazdáját, Sajó Sándor rendőrtanácsost. Mert Luxot mindenki erősnek, keményszájúnak, duzzadt ajkú bestiának látta képzeletében.

De a valóságban Luxot alig ösmerték, szerepkörét soha sem tölthette be és Sherlok Holmesnek se csinált konkurenciát. Nem ő fogta el a rétsági gyilkosokat, nem ő hajszolta fel a dánost haramiákat, hivatalosan Lux rendőrkutya, sőt véreb volt, de magyar szokás szerint ez a hivatal csak szinekura volt, jó tartással, címmel és ranggal járt, de dolgozni nem kellett. Néha sétálni vitte Sajót. A kerület minden más kutyája tisztelettel és irigységgel nézett rá, Lux nem törődött a kutyarendészeti kihágásokkal s ha befordult a harmadik, a negyedik utcába, a sarkon egy-egy percre megállva, a többi borzas eb halkan kaffantotta a kapualjban:

— Könnyű neki! Protekciója van!

És Lux igy élt, éldegélt már Budapesten két esztendeje. Lux sehogysem tudott megbarátkozni a közállapotokkal, nem bírta ki a budapesti közigazgatást, se a rendészeti viszonyokat és — megveszett. De mert hivatalos személyről van szó, amelyről nem lehet csak úgy könnyedén ilyen súlyos kijelentéseket kockáztatni, szépítgetni iparkodnak a dolgot s azt mondják, hogy Lux több embert megmart és ezért „megfigyelés alá“ helyezik. Éppen mint a nagyurakat. Szanatóriumba küldik. De, aki ösmeri a mi viszonyainkat, nagyon jól tudja, hogy senkit se küldenek ok nélkül szanatóriumba. Luxszal is baj van. A tekintélyén mindenesetre csorba esett. Lux, akinek gonosztevőket kellett volna elzáratnia, maga is zár alá került s aki nyomozásra született, maga lett nyomozás tárgya.

Lux magánzárkára van internálva, kényszer ruhanemű van rajta és állatorvosok és ápolók között tölti el minden idejét. A VII-ik kerület csibészei megkönnyebülten tekintenek a jövőbe és Chicagóban, — már mint a budapestiben — apák nem rémitgetik gyermekeiket Luxszal. Lux megszűnt közrendészeti, és közigazgatási tényezőnek lenni. Lux lezűllött a kóbor falusi kutyák sorsára, — megveszett. És mi lesz a vége? A kérlelhetetlen orvosi tudomány kimondja rá, hogy tényleg megveszett és ekkor eléri a szomorú sors, lelövik. És ekkor húsán sóhajt fel kedvence fölött Sajó:

— Kutyám, jaj, de mélyen aluszol!”

Pesti Napló, 1909. január 5.

A veszettségről szóló hírek kacsának bizonyulhattak, hisz Sajó rendőrtanácsos még évekkel később is úgy beszélt kutyájáról, mint aki jó egészségnek örvend. Addigra azonban a presztizsükön hatalmas léket ütöttek az események. Egy legenda szerint – amit 1908-ban a Pesti Naplón kívül még számos hírlap leközölt – amikor Sajó rendőrtanácsos volt ügyeletben éjszaka, senkinek nem volt szabad megzavarni az álmát, máskülönben azt kockáztatta volna, hogy Lux széttépi. Nem tudta ezt az új tisztiszolga, aki bement a szobába, és Sajó tisztított egyenruháját a szék támlájára tette. A szolgát egész délelőtt nem találták, mindenki a legrosszabra gondolt. Végül előkerült. A fogalmazó találkozott vele a folyosón.

 — Ember, — kiáltotta — maga még él?

— Hát . . . szegényesen, de élek. — felelte a legény.

— Benn volt a tanácsos úr szobájában? . . .

— Benn én,

— A... a ruhákat...

— Letettem az ágya mellé a székre.

— No és a Lux... a kutya ... nem tépte össze magát?

— A kutya? Kétszer botlottam keresztül rajta, fogalmazó úr, de úgy aludt az, mint a tej... Még csak meg se ugatott...

... Lux aludt. Az éber Lux. Sőt talán hortyogott is. Luxtól akár az egész rendőrséget ellophatták volna... A rendőrségen most kinevetik Luxot. Igaztalanul. Ez a Lux igazán tanulékony egy állat: alig egy-két hónap alatt már hozzá tudott nivellálódni a rendőrségünkhöz.”

 

Forrás: adtplus.arcanum.hu

Kövess engem facebookon is: www.facebook.com/nozinaploja/

 

Ceasar és Harras, az első európai rendőrkutyák

avagy Bisseniusz rendőrfelügyelő "bolondos" gondolata a kutya-detektívekről

Az előző bejegyzésekben beszámoltam arról, hogy viseltettek a 18. és a 19. század emberei a kutyáik iránt ( itt és itt ). A 20. század eleje, az 1905-ös év végre igazi fordulatot hozott. Magyarországon is komoly figyelemmel követték a németországi eseményeket és a kutya-detektívek ottani sikereit. Olyan mélységű szakcikkek jelentek meg a Németországban hadrendbe és a köz szolgálatába állított kutyákról, hogy senkinek sem lehetett kétsége a hasznosságuk felől. Magyarországon azonban még mindig váratott magára a nagy áttörés. De lássuk ezeket a cikkeket.  

Az 1905-ben kiadott Vasárnapi újság 52. száma nemcsak hűen beszámol a németországi eredményekről, de első ízben fotókat is közöl rendőr – és hadi kutyákról szolgálat közben.

A cikk szerint az airedale-terrier és a német juhászkutya terjedt el erre a célra

“Németországban, mely a hadi és a rendőri kutya kiképzésének igazi hazája. Nálunk (Magyarországon) csak a legutóbbi időben kezdenek komolyan foglalkozni a hadi kutya kiképzésével és alkalmazásával, rendőri szolgálatra betanított kutyáról pedig egyáltalán nincs nálunk szó. Pedig mindkét minőségben megbecsülhetetlen szolgálatot tesz a kutya. Nézzük meg őket sorjában. A hadi kutyák a földerítő- és biztosító-szolgálatban nyernek alkalmazást. Különösen előreküldött őrjáratok jelentéseinek elszállítására, az egyes őröknek megtámadtatás ellen való biztosítására, az összeköttetés fönntartására kell a kutyákat használni….”

arcanum3_6.png

“A hadi kutya sokkal többre használható, mint gondolták. Használható például a sebesültek fölkutatására, segítség hívására és arra is, hogy az elfogyott municzió helyett ujat vigyen a tűzben levő katonának. Minderre, kiválóan alkalmas az airedale-terrier. Szálkásszőrű, nagyon arányos testű, okos. engedelmes, erős állat. Képeink megmutatják, amint jelentésre vár, hogy elvigye a hátrább álló csapatnak; látjuk, amikor ugatással jelzi, hogy halott emberre bukkant és amint nagybüszkén őrzi a katona holmiját. Mindennek megtanulására bámulatos fogékonysága van ennek a fajtának. “

Az írás ezután hosszasan részletezi a kutya kiképzésének mozzanatait, felszerelését, és azt, hogy miért nem vált be a hadi kutya a németek afrikai hadjáratában, a herrerók ellen.

arcanum3_5.png

„Míg az Airedale-terrier hadi kutyának a legjobb, a német juhászkutya a rendőri szolgálatban tűnik ki. A rendőrt elkíséri portyázó útjára; parancsszóra megállít mindenkit és egy tapodtat sem engedi tovább; gazdájának felszólítására a menekülő gonosztevő után veti magát és elfogja; bámulatos szimatjával megtalálja a gonosztevő nyomát és a vizsgáló-bizottság kezére adja a bűnöst. Természetes, hogy az erre való betanítás nagy türelmet kiván, de a tanításra fordított gond százszorosan kifizeti magát”.

arcanum3_4.png

A Tolnai Világ-lapja Bűnügyi Krónikája szintén 1905-ben még jobban körüljárta a témát, azon belül is a rendőrkutyák alkalmazási lehetőségeit, köszönhetően Székely Vladimir rendőrfogalmazónak, a rendőri sajtóiroda főnökének.

 "A sok barát között ez a hűséges, értelmes állat a legjobb barátja az embernek.

De az embernek nemcsak együtt futkározója az élet keservein s örömein át, hanem hasznos állata is lehet, amely itt-ott megbecsülhetetlen szolgálatokra is képes. A vadászember régóta használja, a fagyos észak törpe lakói szánuk elé fogják s semmiféle éji bakter jobban el nem látja a házőrzés dolgát.

Ezzel azonban még nem merült ki a kutya hivatása.

A dresszurára kiválóan alkalmas állat ma-holnap már a köznek is egy ideális funkcziót végző szerve lesz, mely akárhány mamlasznál értelmesebben s szebben végzi előirt «hivatalos» kötelességét. Valóságos hivatalnok-féle, akire akár nyugodtan rábízhatjuk vagyonunk és életünk őrzését, sőt ha kell, detektiv-szerepre is küldhetjük ki.

Legalább erre engednek következtetni azok a legujabbi kísérletezések, melyek a kutya nagyszerű szimatoló erejét a policzia szolgálatába akarják szegődtetni.

Mondhatjuk, hogy mindenütt igen szép sikerrel válnak be.

Olyannyira, hogy Németországban, Braunschweig városában, ma már egy külön «kutyarendőrség» szakasz van költségvetésileg is beállítva.

Azt hiszszük, hogy olvasóinkat mindenkép érdekelni fogja, ha ezt a «kutyarendőrséget» tüzetesebben is ismertetjük.

Van benne mindenekfelett sok tanulságos is, mely élénken mutat arra, hogy még sok kiaknázatlan tőke hever az állatokban ép az ember számára mindama nekik ösztönadta tulajdonságaikban, melyekben felette állnak az embernek.

Braunschweig városa meglehetősen nagy területtel biró város. Akárhány nagy várossal vetekedhetik, azzal a különbséggel, hogy külvárosaiban erősen széttagolt fekvésű házaik nem illeszkednek egymáshoz. Kertek szegélyezik, sétányok választják el egymástól, majd kifelébb sok beépítetlen telek találkozik.

(E tekintetben talán Budapest is hasonlít hozzá, melynek szintén óriási, csak gyéren beépített kül- része van.)

Ilyen körülmények között a rendőrségnek őrszolgálata, különösen éj idején, erősen terhes, miután a csavargó- s gazembervilágnak számtalan búvóhelye akad, s a rendőrszemélyzetnek aránytalan szaporodása tehetné csak lehetségessé a külrészek alapos áttekinthetőségét.

Így támadt a rendőrség egy agilis emberének, Bissenius rendőrfelügyelőnek az a gondolata, hogy megfelelő dresszura mellett kutyákat alkalmazzon rendőri szolgálatra."

arcanum3_3.png

 

Ehhez az állam és a város is nyújtott anyagi segítséget.

Most pedig már tizennyolcz kutya szorgoskodik «rendőri minőségben». Koruk másfél és három év között ingadozik.

Többnyire az éjszakai őrszolgálatban segédkeznek, de hármat már bűnügyi szolgálatra is beosztottak. Sőt az exekutivánál is foglalatoskodnak, kivált este, a veszedelmes helyeken, a nagy kiterjedésű parkokban és nagyobb népcsődületek alkalmával.

A braunschweigi rendőrkutyák oly jó hírnévnek örvendenek, hogy már nem egy rendőrség inkvirálta őket egy s más kriminális esetben. Most is rendszeresen kér majd ez, majd az a rendőrség ilyen kutyákat, úgy, hogy Bussenius egyre szélesebb és rendszeresebb alapra fekteti dresszur-iskoláját.

Egy ilyen kutya-dresszura természetesen nem oly egyszerű. Rendkívüli kitartást és türelmet kíván, amellett alaposan kell ismerni a kutya természetét. A dresszura az állat 6—9 hónapos korában kezdődik. Ez első sorban a vezető védelmezésére, a nyom követésére és a tettes üldözésére szorítkozik. Harapni nem szabad a kutyának, kivéve önvédelemből.

Nagyszerűen alkalmazható a rendőrkutya a vizen is. A vízben való apportálásra és a vízben való keresésre tanítják. Ha ez a dresszura sikerül, úgy a rendőrkutya vizbefultak holttestének felkutatásánál, vagy vízbe dobott lopott holmi felapportálásánál nagyon jól alkalmazható.

Egyáltalán, ami a praktikus eredményeket illeti, úgy a braunschweigi polgár tökéletesen meg lehet elégedve az ő négylábú policzistáival. Az éjszakai lopások a minimális százalékra redukálódtak. Nemkülönben igazi tekintélynek örvend az a detektív, vagy tisztviselő, aki egy ilyen állat kíséretében indul el felfedező útjára. A nagy német juhászkutyák éles fogaival nem jó megismerkedni.

arcanum3_2.png

De nézzük őket «szolgálat közben».

Egy pár érdemes esetüket feljegyezte a braunschweigi rendőrség krónikája, amely esetek tökéletesen dicsőségére válnak a rendőrök uj «kollégáinak».

A múlt év szeptember havában Braunschweig- ban egy «nehéz» betörőt frissen tetten értek s rögtön hűvösre is tettek.

Az éjfél körül inspicziáló fogházőr mindent rendben talált. Nemsokára azután azonban «Caesar», aki ép felügyeletes volt, nyugtalankodni kezdett, úgy, hogy a fogházőr még egyszer nekifogott az inspicziálásnak. Ekkor észrevette, hogy az imént bekerült betörő cellájának az úgynevezett figyelő- nyílását betapasztotta volt. Rögtön utánanézett a dolognak, s Caesarnak igaza volt. A betörő már félig kiemelte a börtönablak vasrácsozatát.

Braunschweig közelében, Königsletter táján, magányos tanya terül el. A múlt év julius hó 3-án ott meggyilkolva találtak egy ott alkalmazva volt cselédet. A tettesnek nyoma sem volt, minden fáradozás hiábavalónak látszott.

Legfeljebb egyetlen egy ember ellen szólt némileg a gyanu, de csak gyanú maradhatott, bizonyíték egyáltalán nem volt. Ez egy Duve nevű házimunkás volt. Ekkor a nyomozást vezető rendőrtisztviselő Braunschweigból egy rendőrkutyát kért. Harras a gazdája kíséretében csakhamar kivonult. Körülszaglászta a gyilkosság helyét, majd a holttestet és ezzel egyszerre Duvére vette magát.

A kísérletet mégegyszer megpróbálták.

Duvét távol a gyilkosság színhelyétől, a többi cselédség közzé állították.

Harrast megint a holttesthez vezették.

A szaglálás után a kutya elrohant, ki az udvarra s ott megint azonképpen rávetette magát Duvére, a ki zavarodottságában be is vallotta bűnét. Meg is jutalmazták érte Harrast. Aznap jó adag beafsteakot kapott.

arcanum3_1.png

Ezek az esetek minden ékesszólásnál meggyőzőbben utalnak arra, hogy a kutyának a rendőri működés ágában minő jelentősége lehet és van. A braunschweigi rendőrségé az úttörő érdem.

Hány bűnt és gonoszságot előzhet meg egy ilyen állat, amikor egy éjszakai razzia alkalmával egymásután hozza elő búvó helyükről azokat a csavargókat és tolvajokat, akik különben jól meglapulva nyugodtan nevethették volna a policemanek erőlködését !

A csendőrségnél különösen beválna ez.

A braunschweigi rendőrség egyébként buzgón folytatja és tökéletesíti a rendőr-kutya intézményét. Azt hiszszük, hogy nem is oly sokára, majd minden nagyobb rendőrség számolni fog a braunschweigiak e speczialitásával.

Elvégre, ha vannak számolói és tudós lovak, miért ne lehetnének kriminalista kutyák is? Miért ne legyen a kutya ne csak barátja az embernek, hanem rendőre s detektivje is?

A bűn s a bűnösökkel szemben való küzdelemben minden újítást örömmel kell fogadni, — még ha kissé bizarrnak is tetszik — ha az a rendőrség fegyverarzenálját gyarapítja.

Hisz csak egyet említünk s ezzel le is zárjuk fejtegetéseinket.

Ha például annak idején Micsinay Mihály, a hires tolvaj postakocsis Braunschweigban sikkasztott volna... meg vagyunk arról győződve, hogy nem kellett volna hetek hosszat a szomszédban hajszolni. Harras vagy Caesar ur — jó magyarsággal szólva — hamar kikundsaftolta volna a búzatáblákban és erdőbokrokban bujkáló primitív tolvajt.

arcanum3.png

A sikerekhez nem fért kétség, Magyarország mégis sokáig tétlenül nézte, ahogy Európa országai elhúznak mellette a bűnüldözés gyorsvasútján. Pedig – mint tudjuk – a zsiványok amúgy is mindig jó pár lépéssel a zsandárok előtt járnak.

Szerencsére azonban néhány rebellis rendőr és csendőr nem tudott ölbe tett kézzel várni, és a saját szakállára nekiállt rendőrkutyát képezni. Hát innen indult a magyar történet nem sokkal ezen cikkek megjelenése után. De erről majd a következő bejegyzésben számolok be.

forrás: Arcanum, a digitális levéltár https://adtplus.arcanum.hu

 

A Woodstock-i kutyapecér

Az előző bejegyzésben (itt) megismerhettük a “rút kutyázás” kezdeteit az 1700-as évek végéről, amikor néhányak az ölebek szeretgetését az erkölcsi züllés visszavonhatatlan jelének tartották. Szerencsére azonban egyre másra szaporodtak az olyan kutyás híradások, melyekből a kevésbé éleseszű kétlábú is kénytelen volt levonni a következtetést, hogy a kutyák nemcsak az ölben, de a terepen is helyt állnak. Különleges képességeikre egyre inkább felfigyelt a világ, a történetek pedig gyanúsan egybecsengtek, hisz a világ minden tájáról hasonló tapasztalatok gyűltek össze. A házi kutya életet mentett…a házi kutya rátalált…a házi kutya nagy távolságról is hazatalált….. Úgy tűnt, hogy a 19. század közepén az ember lassacskán készen állt arra, hogy szó szerint hadrendbe, és a köz szolgálatába állítsa a kutyákat.  

arcanum2.PNG

De nem Magyarországon. Bár a Vasárnapi újság 1834-ben megjelent cikke egyenesen követeli, hogy hazánkban is honosítsák meg az Angliában elterjedt gyakorlatot, ehhez még közel 100 évnek kellett eltelni.

arcanum2.png

”Angliában van a kutyáknak egy fajtája, melyet ott vér-kutyáknak neveznek. Míg nálunk a kopók és a vizslák a vadat kutatják, a vér-kutyak gonosztevők után nyomoznak a szaglásuk erejével. Ugyan a használásuk egy ideje kiment a divatból, de most néhány megyében újra meghonosodott. Marboro herczegnek például a legjobb féle fajtája van eme kutyákból. Nemrég egy Vuddsztakk nevű faluban a herceg egyik árendásánál (árverező) tűz támadt. A herczeg pecérje (kutyagondozó, idomár) elsőként jelent meg a tűznél, és mivel friss nyomot vett észre, odahozta az egyik vér-ebet, és beleigazította a nyomba. A kutya mindjárt nekikezdett a szokott mély hangú ugatásnak, és bámulásra méltó pontossággal kísérte a nyomnak minden csavargását. Végül megérkezett egy kicsi házacskához, melynek lakói már régtől fogva rossz hírben voltak. A házat üresen találták, de a fáradhatatlan ügyes kutya nem zavarodott meg, orrát mindíg a földön hordozva visszanyargalt a tűzhöz, és ott az egybegyűlekezett sokaságban nekiment egy embernek és megkapta. Ez az ember első ijedtségében csakhamar megvallotta, hogy ő volt a gonosz gyújtogató. Talán nagy uraink, akik vadászati gyönyörűségekre az angol vizslát nálunk elszaporították, az emberiseg javara e hasznos fajtakutyat is megszerezhetnék országunkba, így sok alattomos gyilkosság, tolvajság és gyújtogatás derülne ki.”

arcanum2.jpg

                  

Örvendetes volt olvasni az emberi felismerést, hogy nem az emberben lakozó lélek (spiritus) az, ami a kutyát a nyomon tartja (ahogy ezt a korábbi cikkben olvashattuk), hanem egy annál sokkal gyarlóbb, és kevésbé fennkölt ismertetőjegy: az ember szaga. Úgy tűnik, a vadászok elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy ezt, illetve általában a kutyák nyomkövetési képességeit megfigyeljék, lejegyezzék és maximálisan kihasználják, olyan területekre kiszélesítve, mint a bűnüldözés. Talán valahol itt, ebben az időszakban szökkent szárba az a kis csíra, melyből mára egy óriási fa fejlődött, minden ágán-bogán külömböző célokra kiképzett szolgálati kutyákkal (nehéz lenne még felsorolni is, hányféle keresőkutyát alkalmaznak szerte a világban). Mostanra pedig az is bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül kell vérebnek lennie a nyomozó kutyának, sőt, a pedigré egyáltalán nem számít. Erre jómagam vagyok az élő példa.

De térjünk vissza a 19. század elejére, ahová időutazóknak ajánlatos egy kis tetanuszt is vinni, ugyanis a főként kutyák által terjesztett ebkórság (veszettség) mindennaposnak számított, és jobbára érvágással igyekeztek gyógyítani.

arcanum2_1.png

A Századunk 1839. október 3-i száma egy érdekes hírt közöl Párizsból. Egy vízbefúlt ember testét nem tudták azonosítani, ezért– ahogy azt Párizsban szokták abban az időben – közszemlére tették. Így sem akadt azonban senki, aki felismerte volna. Valaki azonban észrevette, hogy egy kis házi eb gyakran megfordul ott, ahol a holttestet a partra húzták. Ez a hír eljutott a kerületi rendőrhöz is, akinek az az ötlete támadt, hogy a kutya nyakába egy cédulát akasztott egy rövid tudósítással a szerencsétlenségről. Másnapra – ahogy azt várták – a családtagok jelentkeztek.

Se szeri se száma a hasonló híradásoknak a 19. században, lehetetlen az összeset lejegyezni. Utolsóként az 1896-os Pesti Napló tudósítását elevenítem fel, mely egy magyarországi esetről ír.

"Nagyivánról három cselédleány indult el Egyekre a szomszédos faluba, hogy az ünnepeket ott töltse. A házi kutya utánuk kullogott. Kergették vissza, de semmit se tágított. Az egyik leány még tréfálkozott is: — Hadd jöjjön, legalább ha farkassal találkozunk, elzavarja.

Útközben hóvihar lepte meg őket, úgy hogy alig tudtak haladni.

Az egyik leány leült, mert nem bírta tovább. Meg is fagyott ott ültében. A másik kettő is ellankadt és leült.

A szomszéd faluból éppen fuvarosok jöttek az országúton. A kutya a kocsikhoz szaladt, vonyított, harapdálta a lovak lábát: mintha segítséget akart volna kérni. A kocsisok rá se hederitettek — míg végre az utolsó kocsis kíváncsiságból követte a kutyát. Így értek a leányokhoz, akik közül az egyik már meg volt fagyva, a másik kettő pedig már eszméletlenül feküdt. A kocsis mind a hármat feltette a kocsijára és behajtott velük a faluba Egyedre, ahol dr. Grünwald körorvos nyomban ápolás alá vette őket, és sikerült is a két leányt életben tartani."  

arcanum2_3.png

1905-öt írunk, amikor fülön csíptem az első komoly és kimerítő szakcikket a hadi és rendőri kutyák hasznosságáról, és Bissenius rendőrfelügyelőről a németországi Braunschweig városából, akinek az a „bizarr” gondolata támadt, hogy megfelelő dresszura mellett kutyákat alkalmazzon rendőri szolgálatra. De erről majd legközelebb mesélek.

Kövess engem facebookon is! Kattints idehttps://www.facebook.com/nozinaploja/

----------------------

Kedvenc - szokatlanul szókimondó -  reklámom a korszakból :

arcanum2_2.png

 

A “rút kutyázás” kezdetei

avagy minden kutya farka balra görbül

  

Mióta megírtam saját memoáromat, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy vajon hol és mikor kezdődött mindez az emberek és kutyák között? Hol jött el az a pillanat, amikor az ember rájött arra, hogy a köz szolgálatába állíthatja leghűségesebb barátját? A köz szolgálatába….ismétlem. Hiszen tudjuk, hogy a valamirevaló magánember sosem lehetett meg nélkülünk. Időtlen idők óta segítjük a kétlábút házőrzésben, nyájak terelésében, vadászatban, vagy akár a magány elűzésében. Elhatároztam, hogy utánajárok a magyarországi kezdeteknek. Visszamentem az írott sajtó gyermekkorába, és olyan cikkekre vadásztam, amelyek kutyákról szóltak. Bármilyen kontextusban.

 2c5b44f9a4d217d19953173eda81862d.png

Mondhatom, aranybányára leltem. Kéjes örömmel mazsolázgattam a korabeli magyar tudósításokat, amelyek egy korrajznak is beillenek. Vajon hogy bántak a kutyákkal az 1848-as forradalom idején? Volt bármiféle szabályozás a tartásukkal kapcsolatban? Vetettek ki ebadót? Hogy lehetséges az, hogy az első világháborúban már speciálisan kiképzett hadikutyák segítették a katonákat a frontvonalban? Vajon ki volt az első, számon tartott rendőrkutya? Nem csak ezekre kaptam választ. A bűnügyi hírekre vadászva egyenes adásban nézhettem végig a kriminalisztika korai botladozásait, mulatságos tanait az azonosításelméletről, a nők rendőrré válása körüli hajcihőt, komoly horderejű, vagy épp mára már mulatságos bűneseteket, és sok már érdekességet, amelyek mind hozzájárultak a mai tudásunkhoz. Egy egész blogsorozat körvonalazódott előttem, kimeríthetetlen témákkal. És ehhez a csodás időutazáshoz nem kellett elmennem egy poros levéltárba, ahol kényelmetlenül feszengsz a hullacsendben, és a levéltáros-kisasszony szigorú tekintettel büntet, ha megreccsen alattad az ódon szék. Nem. Kényelembe helyeztem magam a kedvenc fotelemben, és beléptem az Arcanum digitális levéltárába. Mintha Verne Gyula hívott volna egy időutazásra, néha tényleg kapaszkodnom kellett, hogy bírjam az iramot.

Az első bejegyzésben annak jártam utána, hogy miként viseltettek a régi korok emberei a kutyáik iránt. Hiszem, hogy tetten érhetőek azok a lépcsőfokok, melyeknek tetején a köz szolgálatába állított kutya áll, legyen az rendőr, határőr vagy hadi kutya.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze sodródom a történelem folyamán. Az ember-kutya viszonyának emléket állító első, magyar nyelvű cikkeket 1783-ban találtam, a Magyar könyv-ház címet viselő periodikában, mely az egyik legelső magyar nyelvű ismeretterjesztő folyóiratnak tekinthető. A folyóirat rendszeresen foglalkozott a kutyakérdéssel, például fajtaleírásokat is közöl. Ebből megtudhatjuk, hogy a házi kutyáknak 11 alneme van, és a szerző már az elején fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy mindegyik farka balra görbül.

 5fdeb40d60e13d8600c252a91dfc800a.png

Ugyan a yorkshire terrier nagy bánatomra nem szerepel az alnemek között, azért a biztonság kedvéért ellenőriztem a saját farkamat, amely nagy megkönnyebbülésemre szintén balra görbül. Ezek szerint egyenes ági leszármazottja volnék a 11 fajta kutya egyikének. A szerző által megállapított alnemek a következők:

  1. „Az igaz házi kutya – annak fülei felállnak, a farka alja gyapjas
  2. Visla – fütyésző (?) eb, a fülei leállanak, a hátulsó szárain fattyú ujja vagyon
  3. Grajus – farkas nagyságú, a dereka horpadt, a szája vége elvékonyodott
  4. Komondor – farkas nagyságú, izmos tagú, ajkai kétfelől lefityegnek
  5. Búvár kutya - hosszú, fodros szőrű. Mint a juh.
  6. Meliteus – akkora, mint egy evet (mókus)
  7. Fricator – lapos orrú, függő fülű, négyszögletes testű
  8. Agár – hajlott lábú, hosszú derekú, sokszor pettegetett  11. Egyiptusi mezítelen – nincsen szőre”

 6a5b92ea6664525553a064b416c456b3.png

Látnivaló, hogy az a 11 alfaj valójában csak kilenc, ugyanis a számozásnál a nyolcas után rögtön a 11-es következett. Helyesírási következetlenségek is bőven akadnak a korabeli cikkekben (egyszer fülei, egy mondattal később füleji), mindez persze mit sem von le a komoly történelmi értékéből. A cikkeket olvasva egyébként arra is rájöttem, hogy egy mai magyar ember valószínűleg elég elveszettnek érezné magát az akkori Magyarországon. A hosszúságot ölben, a területet holdban, a magasságot singben, a távolságot mérföldben adták meg. Pengő forinttal fizettek a népszerű, nyilvános kótyavetyéken, a marhahúsnak fontja pedig 9 krajcár volt. Na ugye bajban lennél a hentesnél te is? De az általános iskolában is behúznánk a nyakunkat, hogyha az aritmetika, az ortográfia, a geográfia vagy a história tanár szólítana ki a táblához felelni. Maradjunk inkább a jelenben.

Ugyanezen folyóirat egy érdekes kutyás történeteket is megoszt az olvasókkal.

 Az említett cikk tehát így szól 1783-ból: (a szöveget kicsit maivá tettem)

„Quebekből Portroyálba utazván bizonyos Katona, ki a zászló alól eleresztetvén, egy rettentő nagy erdőben járva eltörte a lábát. Nem volt vele más az ebénél. Fogta a papirost, az ón-tollat, és levelet írt. Azt a kutya nyakába kötötte és a kutyát megütötte, hogy menjen. Az nagy nehezen megindult, mintha féltené otthagyni az urát. Quebekbe érkezve az ebet felismerték a beteg jó barátai, a cédula pedig megadta a helyet, ahol a katona megsérült. A kutyával együtt útnak indultak; és magukkal vittek mindent, ami segítségükre lehetett. Sok napig tartott az utazás, de végül megtalálták a bágyadt embert, aki így segítséget kapott.„

61803aa97b2bd4cb3b771faa4726fc9c.png

Egyáltalán nem csodálkozunk a történeten, igaz? A mai kor embere evidenciaként kezeli ezeket a kutya-képességeket. A történet lejegyzése viszont meglepett. Azt igazolja számomra, hogy az embert elkezdte fogalkoztatni a kutya viselkedése és lélektana. Gondolkodó lényként tekintett rá, aki az ember szolgálatára lehet, hogyha az bajban van. Pontosan ezt akartam tetten érni ebben a korban. Abban is biztos vagyok, hogy vannak még ennél is korábbi emlékek a témában, nekem eddig sikerült visszapörgetnem a történelmet.

A fenti sztorira visszatérve a nevezett hős eb valószínűleg akkor is visszatalált volna a gazdájához, hogyha a cédula nem fedi fel a szerencsétlen baleset helyét. Ez megint egy olyan sajátosság, melyet már abban a korban is nyilvánvaló tényként kezeltek. De vajon az akkori ember mivel magyarázta a kutya nyomkövető-tehetségét? Erre is választ kapunk a Mindenes Gyűjtemény 1789 november 14-i számában.

A válasz a “spiritus-ban”, vagyis a lélekben keresendő. A cikk szerint

"a Spiritus egy olyan különös folyadék, amelynek nagy ereje vagyon. Edénybe szorítani nem lehet, de megvan az minden élő állatban, az emberben, baromban, és a növényekben is. Ha nem messze marad el a gazdájától a kutya, akkor rátalál a nyomára ezer között is. De vajon ez a kutya miatt van-e?” – teszi fel a kérdést a cikk, és nyomban választ is ad rá.

“Nem.” – állítja határozottan.

“A Spiritus, ami az ember testében sátoroz, olyan megmagyarázhatatlanul megkülönbözteti egyik embert a másiktól, hogy azt a kutya megismeri, és megtalálja.”

Spiritusz, spiritusz… jó irányban keresgéltek, bár bevallom, nekem ennél sokkal kézenfekvőbbnek tűnik az emberi szag. Főleg abban a korban, amikor a szappan finoman szólva hiánycikk volt a nemlétező fürdőszobákban. Szép, szagos idők lehettek. Szerintem egy valamirevaló véreb akár egy több hónapos nyomon is sikert ért volna el azokban a történelmi időkben.

Na de haladjunk tovább. Ugyanebben az időben furcsa kutyás szokás ütötte fel a fejét Magyarországon, amely az sajtót írásra ingerelte. Ez pedig a “rút kutyázás” jelensége, amely azóta is szépen tartja magát, bár én nem bánom, hisz imádom, ha kényeztetnek. Miről is van szó?

d596c68edd4dd725e4a6d426cd642ff1.png

A Mindenes Gyűjtemény magazin 1789. augusztus 15-i számának cikke pellengérre állította az asszonynépet, mert túlságosan is “kebelére vonja” az ölebét (vagy ahogy akkor hívták, a mops-át). Lássuk hát, hogyhan hordozta a tenyerén (vagy inkább a kebelén) a kutyáját egy igazi bécsi, vagy magyar dáma. (Az ódon nyelvezetet kissé modernizáltam a jobb érthetőség kedvéért - Pacsi annak, aki megfejti az első mondatot az eredeti forrásból, amit képként közlök alant)

“ Némely bécsi dáma szégyelli a saját magzatát ölbevenni, közben Mopsz kutyáját kényesen hordozza karjain. Sokan gyermekeiket nem hagyják az asztalnál enni, pedig az ebek tányérokról esznek mellettük. A kutyák lágy párnákon hálnak, őket tisztára fürösztik, fésülik, a legjobb levesekkel, kávéval, csokoládéval táplálják, gyermekeiket pedig egy alá-való ember, és cseléd gondviselésére és nevelésére bízzák. Ez a rút kutyázás már a magyar dámáinknál is szokásba jött, legalábbis azoknál, akik Bécsben megfordulnak, és ha mást nem is hoznak onnan, kebelükön hordozott mopszokkal térnek haza. Sőt, ami még ennél is nevetségesebb, már néhány polgári rendű asszonyka is hordoz magával mopszot. Nem is tudjuk, hogy ez szomorú, vagy inkább nevetséges.“

 bdcd23f9010ee038b5af561246616487.png

(A bécsi kutyák számát egyébiránt a korabeli források 30 ezerre tették, és kiszámolták, hogy mennyi kenyértől fosztják meg az embert, ha mindegyik csak egy fertályt eszik naponta)

Olyan súlyos problémaként tartották számon a magyar nemes asszonyok kutyával való játszadozását, hogy egyenes következtetéssel megbomlott erkölcsökről beszéltek, melynek okán a magyar nemesnek féltenie kellett asszonyát egyéb hívságoktól is, mint pédául a szabados társalgás. Ennek bemutatására szolgált az alábbi tanmese, amelyet több korabeli lap is leközölt, hogy lehetőleg minden magyar nemeshez eljusson a figyelmeztetés a “rút kutyázás” mellékhatásairól.

 Magyar Kurir, 1789 november 28. (A szöveg ismét “magyarosítva” általam)

 d12e572b4353a80a8799395817e17d0b.png

“Egy nemes úri ember igen nehezen viselte, hogy a szomszéd gyakran meglátogatta a feleségét. Egy nap elszomorodott, mert messzi utazásra rendelték. Hogy lecsendesítse félelmét, keményen meg akarta tiltani a feleségének, hogy a szomszéddal találkozzon, de csak akkor jutott eszébe ez a gondolat, amikor már néhány mérföldre volt otthonról. Megelégedett hát azzal, hogy az inasát bocsátotta vissza a feleségéhez ezzel a rendelettel. Az előrelátó, okos inas azonban jobbnak látta megváltoztatni ura rendlkezését. Bement a házba, és azt mondta az asszonynak: Az én uram három mérföldről küldött engem vissza, hogy óva intsem! Míg távol van, őrizkedjen a házi kutyától, nehogy az bántsa. Az asszony elcsodálkozott ezen a szokatlan gondoskodáson. Hát már a házi kutyámmal se lehet az időmet töltenem? – gondolta. – Hiszen ugyanannyi jussom van nekem ahhoz, mint a férjemnek. - A kutyát az asszony maga elé rendelte, és saját kezével etette napokig, hogy magához édesgesse. És hogy a férjén tökéletesen bosszút álljon, arra vitte a nyughatatlansága, hogy a kutya hátára ült, hogy vele hordoztassa magát. A kutya ebben nem lelte kedvét, és megharapta. Amikor hazatért az Ura, az asszonyát nagy nyavalyában találta. Az asszony megkérdezte: ugyan miért tiltotta el tőle a házi kutyáját, ami most, lám, nyomorulttá tette? A nemes ember nem értette a dolgot, így kikérdezte az inast, aki a rendeletet vitte. Az inas így válaszolt: lám, milyen az asszonynép, ellenkezik az ura parancsolatának. Hová lett volna mostanra az asszony becsülete, hogyha azt a parancsot kapja, hogy az ura távollétében nem szabad a szonszéddal társalognia?

Óh, milyen szép dolog, ha a férjnek nem kell félteni a feleségét, és ha az asszony nem ad okot erre a férjének, a másokkal való szabados társalgás által. A mi magyar asszonykáinknak megvolt eddig ez a szép dicsősége más nemzetek asszonyaihoz képest. Vajon a mostani erkölcsök megzavarodásában, amikor már az asszonyaink a kutyákkal is szeretnek játszadozni, nem változik-e ama régi szép dicsőség?”

 a4f7c74fccf1f5f06017200d0c7cdab9.png

 

Sok ebnek más sors jutott osztályrészül, a másik oldal szörnyű valóságára a későbbi cikkek ébresztettek rá. Mondhatom, kutyául éreztem magam, és dühös lettem. Na nem abban az értelemben, ahogy ezt a szót az 1800-as évek elején használták. A “dühösség”, az “ebdüh” és a “víziszony” egyetlen rettegett betegséget takar, melyért az akkori ember szerint a kutyák voltak elsősorban felelősek. Ez a veszettség. (A veszettséggel kapcsolatos érdekes esetleírások és a betegség ellen alkalmazott szerek megérdemelnek majd egy külön bejegyzést). A betegségtől való félelem súlyosan beárnyékolta az ember-kutya kapcsolatát.

Múlt és Jelen - Erdélyi Hírlap 1844 május 28-i száma a Pesti városi kapitányság egy ezzel kapcsolatos, szigorú rendelkezéséről számolt be. A rendelet a kóborló kutyák kiirtásától a veszettség visszaszorítását várta.

 18a20fbd08f7ef583ba56142a89ca9b1.png

Sajnos a kóbor kutyák problematikája mit sem változott azota, pedig volt rá…mennyi is? Majdnem kétszáz év. Az eszközök persze sokat változtak, de az összkép továbbra is szomorú. A fenti rendelkezés életbe lépése után egyébként egyre-másra szaporodtak a panaszos esetek. Alig néhány nappal a kihirdetést követően “az egész eb-nem ellen általános kiirtási hadat” üzentek a “hóhérok”, és minden olyan kutyát, ami nem volt “felkosarazva” (póráz és szájkosár), leütöttek. A cikkek tanúsága szerint a 48 órás türelmi időt egyáltalán nem tartották be, számos esetben a tulajdonos szeme láttára szenvedték el az ebek a hóhérok buzgalmát. A panaszokról ugyanez a napilap hűen beszámolt, talán ennek is volt köszönhető, hogy a helyzet néhány éven belül konszolidálódni látszott.  

Az 1800-as évek első felében - a kóborló ebeken és a gyekekként tartott plázakutyákon túl - egyre gyakrabban jelentek meg híradások olyan, kutyákkal kapcsolatos esetekről, amelyek lenyűgözték az akkori közvéleményt. Életmentő ebekről, nagy távolságokról hazataláló, vagy a gazdája gyilkosán évek múlva is bosszút álló négylábúakról szóltak ezek a hírek. Vagyis olyan kutyákról, akik mintha ember-módra gondolkodtak volna. Mondhatom, nehezen esett le a tantusz kétlábúaknál, de végül egyre többen gondolkoztak el azon, hogy miként állíthatnák ezeket a különleges képességeket a köz szolgálatába. Nem is kellett sokat várni erre, de mindezekről majd a következő bejegyzésben számolok be.  

Kövess engem facebookon is, kattints ide: www.facebook.com/nozinaploja

----

Kedvenc közérdekű közleményem a korszakból (nem kutyás hír, de olyan viccesen, emellett hűen tükrözi a korszakot, hogy nem mehettem el mellette)

Magyar Hírmondó 1801

 494164efab435fcda4ac2119937187d2.png

Forrás: www.arcanum.hu – A digitalis levéltár

 

Nőnapi üdvözlet a 19. század árnyékából

A nőket sokféleképp lehet ünnepelni. Lehet szavakkal, például írhatsz hozzá verset. Aztán lehet tettekkel is ünnepelni, jelesül virágot vihetsz a nőnek, adhatsz szerenádot az ablaka alatt, elhívhatod vacsorázni. Ki gondolta volna azonban, hogy lehet ünnepelni a nőt passzivitással is, azaz ha nem csinálunk semmit.

Pedig így van.

Például ha nem szabjuk meg neki, hogy milyen ruhát vegyen fel, hogy elmehet-e a barátnőivel moziba, hogy milyen hobbit űzhet, hogy mit tekintsen élethivatásának, vagy hogy mennyi gyereket szüljön. Utóbbi kettőbe a politika a mai napig is előszeretettel belekotnyeleskedik, míg az előzőek jobbára megmaradnak családi körben.

A politika minden korban megadta a maga válaszát arra, hogy mi a nő helye és szerepe az adott társadalomban. A 19. századi Magyarországra utazom most egy fantasztikus digitális levéltár, az adtplus.arcanum.hu segítségével, hogy tetten érjem mindezt. Ez a reformkor, Petőfi és a szabadságharc kora.  

kep5.png

A fehérnép, fehércselédek, vászoncselédek, szépneműek, vagyis a nők jogait először Nyíry István kísérelte meg összefoglalni 1834-ben “NŐJOGTAN, A' SZÉPNEM' TERMÉSZETI JUSAINAK ALAPTUDOMÁNYA” című írásában. Természetesen illúzió lenne azt hinni, hogy a Nőjogtan a nők jogairól szól. Helyesen a Nőjogtan a “hatalmasb” férfiak jogait rögzíti a “gyenge” nők felett, a nők társadalmi korlátaival együtt. Még az olyan, manapság már megkérdőjelezhetetlen EGYENLŐSÉGI JOGgal kapcsolatban is gyorsan hozzáteszi:

Az egyenlőséget tehát mindenkinek a saját társadalmi helyzetéből fakadóan szabad csak vizsgálni. Ennélfogva a terhek sem lehetnek egyenlőek. Az írás számba is veszi ezeket, nemek szerint.

"A férj erősebbségére nézve, kötelességük ezeknek:

a) Az élet terheinek erősebb vállalatai. És így az élelemről való gondoskodás. A férj tartsa az asszonyt, ő vállalja a kereső kötelességet (….)

b) Több kötelességek tevése. Ahol több az erő, ott több is legyen a végrehajtás (...)

A férj nagylelkűségi erényére nézve, kötelessége neki:

a) Hatalmával a gyengébb nőre nézve vissza nem élni

b) Eltűrni tehát:

 aa) A nők természeti gyengeségét

bb) Erkölcsi gyengeségükre nézve is engedékenyeknek lenni. Az igen érzékeny nőnek a csekélység is gyakran nehezen eshetik, — ha rendkívüli szeretetét viszonozva nem látja, — ha szenyveit nemhogy enyhíteni, de szaporítatni tapasztalja."

 Ezután az írás bevezet minket a nők gyengeségeinek okaiba.

"a) Erővel nem birván, beszéddel igyekeznek győzni. És így ezen gyengeségüket erőhiányuk miatt el kellene tűrni.

b) Czifraságszeretők, tetszeni kívánásból és így a szép-szeretetből."

 kep3.png

Az asszonyok kötelességeit a' női szeretet' erényéből eredezteti, mely mindent felülíró “kényszerítő ösztön” .

Ebből fakadóan a nők kötelességei a következők:

"a) Kedveljen mindent, ami férje előtt is kedves. Ha valamitől idegenkedik, vagy ellenszenve volna, igyekezzen azt is legyőzni.

b) A férj' örömét és boldogságát részvényes érzésekkel szeresse (feltételezem, itt nem a BUX indexre gondolt - a szerk.)

c) Eszközölve is dolgozzon azokon."

A női erkölcsök megóvását szintén célul tűzte a Nőjogtan. Megállapítja, hogy a nők ártatlansága nemcsak a nőknek “becses vagyona”, de a “társaságnak” is (vagyis a társadalomnak) , ezért a jognak minden eszközt be kell vetnie, hogy oltalmazza ezt a vagyont, amelyet nem csak külső erőszak fenyeget, de különféle csábítások is. A nemi kicsapongások lehetőségeit ezért minden áron el kell kerülni. Hogy igazságos legyek, hozzáteszem, hogy a férfiaknak is javasolja, hogy maradjanak meg asszonyaik mellett.

A Nőjogtan természesen kitér a nők társadalmi szerepvállalására, vagyis inkább szerep–nem–vállalására. Világosan fogalmaz.

 “Noha a személyes jogokat bátorságosítja (garantálja) a köztársaság a nőkre nézve; mégis megengedi, hogy a nőknek a többi köztársasági joguk elenyésszen, vagyis hogy ők a köz dolgaiba csak férjük által közvetve, de egyenesen be ne folyjanak; hogy nekik még tisztelt nevük is eltöröltessék (vegyék fel a férjük nevét), hogy nekik szavazatuk, hivataluk, alkalmaztatásuk se lehessen.”

A szerző azonban rögtön megnyugtatja a szépnem képviselőit. Az, hogy nincs szavazati joguk, nem jelenti azt, hogy a köz dolgait ne beszélhetnék meg urukkal. Azáltal, hogy a nők “szelíd és érzelemmel győző előadásai”-val meggyőzik férjüket az igazukról, máris részt vesznek a köz dolgaiban. De óva int az írás! Ha a nőnek nem sikerülne mindez, és különböző véleményen maradnak az adott kérdésben, akkor fontos, hogy mindez ki ne tudódjon a társaságban, mert ezzel csak maga ellen vétene a nő.

kep2.png

A nők tudományosság és hivatal iránti vonzódásukat is hosszan rendezi a Nőjogtan.

“Igaz, hogy a szépnem mind a tudományokra, mind a gyakorlásokra igen alkalmatos. Miért engedik tehát a felsőbb akadémiai s egyetemi tanulás pályáit tőlük elzárni? Vagy, ha a pajkos ifjakkal tanulni nem akarnak, miért nem nyitottak magoknak mindeddig is a tudós és mívelt európai asszonyságok felsőbb tudományos intézetet és karokat ?”

Amellett, hogy az adott korban cinikusnak tartom számonkérni a magyar nőkön azt, hogy miért nem nyitnak maguknak egyetemet, az írás későbbi szakaszai nem hagynak kétséget afelől sem, hogy valójában mit gondolnak a cilinderes, sétapálcás urak a tudományt hajszolni kívánó nőkről. Elismeri ugyan, hogy a nőkből “remek elmék” válhatnának, ha nyitva volnának előttük a felsőbb tudományok hajlékai, de gyorsan megállapítja, hogy maguk a nők nem kívánják ezt, és nem élnének vele. És miért nem élnének vele? Szerinte azért, megt a nők felismerik értelmük korlátait. Ők túlzottan intuitívak a döntéseikben, míg a férfiak – nehéz okoskodások után – átlátják a fogalmak nehéz viszonyait.

Mindezek után azt hiszem látható, hogy nagy utat tettünk meg, mi nők. Közülünk is persze főleg azok, akik a viszontagságos időkben sem féltek kiállni magukért, vagyis a nőjogi aktivisták, a szüfrazsettek és a feministák. Nekik köszönhetjük, hogy Európában a nők már nem képezik a férjük tulajdonát, hogy szavazhatnak, választhatók és választhatnak, és a maguk szabta keretek közt élhetik az életüket. Legalábbis jogilag. Persze még nem dőlhetünk hátra. Az igazi egyenlőség még odébb van. Amikor a nő ugyanazért a munkáért ugyanannyi pénzt kap. Amikor nem a nőt teszik felelőssé azért, mert erőszak áldozata lett. Amikor a gyereknevelés és a háztartás gondjaiből mindkét fél – tehetségéhez mérten – kiveszi a részét. Amikor a meghirdetetett állást ugyanolyan eredmények mellett a nőnek is ugyanannyi esélye van elnyerni. Most ezen kell dolgoznunk, hogy a későbbi nemzedékek rólunk is úgy emlékezzenek meg, mint akik tettek valamit önmagukért, és ezáltak értük is.

A képek és Nyíry István Nőjogtani értekezésének forrása: adtplus.arcanum.hu - a digitális levéltár

Csukás István emlékére

Ma tíz órakor tartották Csukás István búcsúztatóját a Farkasréti temetőben. Sajnos nem tudtam ott lenni, de emlékezem. Engedjétek meg, hogy egy személyes, pontosabban az egyetlen személyes élményemmel búcsúzzam tőle. Csukás Istvánnal többször is találkoztam, leginkább könyves eseményeken, ahol nagy megtiszteletetésnek tartottam, hogyha közvetlenül előtte dedikálhattam. 2018 október 7-én az Állatkertben egy gyermekkönyv-fesztiválra volt hivatalos, ahogy én is. Szokásomhoz híven egy kis helyszíneléssel és ujjnyomkutatással színesítettem a Nózi nyomoz sorozat népszerűsítését a gyerekek körében, amikor megérkezett a legenda. Megszólított. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a Nózi nyomoz sorozat szerzője, én pedig megszeppenve válaszoltam, és borzasztó megtisztelőnek éreztem, mikor megtudtam, hogy Csukás István olvasta és szerette a könyveimet. Bíztatott, hogy csak így tovább. Mivel még az asztalon álltak a porok és az ecsetek, amivel korábban a gyerekekkel ujjnyomatokra vadásztunk, megkérdeztem, hogy megörökíthetem-e a tenyérlenyomatát. Nevetett, és azt mondta,megpróbálhatom, de szerinte nekem sem fog sikerülni. "Néhány hete útlevelet akartam csináltatni" - mondta. "Az okmányirodában pedig csődöt mondott az elektronikus ujjnyomatolvasó is. Nekem már elkoptak a rajzolatok az ujjaimról" - nevetett. Akkor a kezeimbe vettem a kezeit. Megforgattam, nézegettem, de semmi olyat nem találtam, ami miatt ne lehetne ujjlenyomatot venni. Kértem, hogy kicsit tapogassa meg a homlokát, az orrnyergét, hogy kicsit "bezsírozódjanak" azok a rajzolatok. Aztán a tenyerét egy üres papírlapra nyomtam. Finomra reszelt vasporral és mágneses ecsettel dolgoztam. Megdobbant a szívem, mikor lassan lassan előtűntek azok a rajzolatok.
A tenyérlenyomatot - Csukás István aláírásával - itt őrzöm a szobámban. Mikor ránézek, szinte látom, ahogy a bőrrajzolatok íves ágain Pom-Pom hintázik fe-he-he-hel s le-he-he-he, dombjain Mirr-Murr és Oriza Triznyák kergetőzik, örvényeiben a Nagy Ho-Ho-Horgász lógatja a botját, barázdáit pedig maga Süsü taposta vackorkeresés közben.
Nyugodj békében, szívünkben örökké élsz!

43364701_1984629288504464_6227765934262583296_o.jpg

43339975_1984629385171121_2834346706445795328_o.jpg

43221103_1984629321837794_6596959102528651264_o.jpg

43379729_1984629425171117_7701570132090290176_o.jpg

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorki, Smoky gazdájával

harmadik rész

A kis háborús hős yorkie, Smoky gazdájával készítettünk interjút, melynek harmadik, befejező részét olvassátok éppen.

 Az eredeti sztoriért katt ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/smoky_a_haborus_yorkie

Az interjú első részét itt találod: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/interju_bill_wynne-nal_a_haborus_yorki_smoky_gazdajaval

A második részért katt ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/interju_bill_wynne-nal_a_haborus_yorki_smoky_gazdajaval_326

Bill Wynne-nal egy hónapon át tartottam a kapcsolatot. A 94 éves veterán katona végig elképesztően segítőkész és együttműködő volt, még a Smokyról írt könyvéből is küldött egy dedikált példányt, ami a napokban meg is érkezett egyenesen Clevelandből.

 

együtt a relikviákkal

És akkor lássuk az utolsó három kérdésre adott válaszát.

Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 2016 május 30-án a new jersey-i VETERAN Emlékpark egy egész szekciót avat fel a háborús hős kutyák emlékére (Ez a nap Amerikában az Emlékezet Napja).  A park az 1770-es forradalomig visszamenőleg őriz emlékeket minden harcról. Egészen addig nem is hallottam erről a parkról, amíg az emlékhely alapítója fel nem keresett engem a hírrel, hogy Smoky-nak is szeretnének emléket állítani.  A Parkot üzemeltető Igazgatótanács úgy döntött,hogy Smoky képviselje a II. világháborúban szolgált kutyákat. 

Smokyval együtt öt életnagyságú kutyaszobor áll majd a parkban, mindegyikük egy-egy háborút képviselve, így  Stubby az I. világháborút, Smoky a II. világháborút, Judy a koreai háborút, Nemo a vietnámi háborút, és Fluffy az iraki háborút.

 Mindegyik kutya képmását kőbe faragva örökítették meg, melyek leleplezése ezen a napon történik majd meg. Az igazgatótanács felkért engem, hogy mondjak beszédet, amelyet el is vállaltam, de a korom miatt kértem, hogy gondoskodjanak egy helyettesítő személyről is. Nagyon sok családtagom is jelen lesz.

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

70 éve volt, amikor a film ötlete legelőször kipattant. A könyvemben is írok arról a producerről és feleségéről, akik a hollywoodi Warner Brothers Studios-nak készítettek filmeket, és akikkel én együtt dolgoztam a Night Unto Night c. produkción. Ebben a filmben játszott főszerepet Ronand Reagan, az USA későbbi elnöke és  Vivica  Lindfors svéd színésznő. A filmben szerepet kapott egy kutya, akinek “Butch” volt a neve. Őt kellett felkészítenem a munkára.  Mind a producer, Owen Crump, mind  a felesége le volt nyűgözve attól, amit Smoky tudott, és kijelentették, hogy a következő filmet Smoky történetéről készítik. A sors azonban másfelé vitt, Ohio-ba vezényeltek, majd dolgoztam az akkor megalakuló Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal-nak, a NASA-nak is. 

Most, 94 évesen odáig jutottam el, hogy van egy megírt forgatókönyv, amely a II. világháború utolsó két évét fedi le Smoky történetével a középpontban. Amint tudod, Smoky rendkívül aktív szerepet játszott a háborúban. 18 hónapon keresztül folyamatosan bevetésen volt, Ausztráliától Koreán át több mint 40000 mérföldet utazott  a harctéren -  főként repülőgéppel, de hosszú hajóutakat is megtett – lefedve a fél világot kelettől nyugatig, északtól délig. 

 

Smoky ejtőernyős bevetésen

Jelenleg van egy producer és egy befektető, akiket érdekel a dolog. Remélem, hogy hamarosan jó hírrel tudok szolgálni, ugyanis rövid időn belül keresni fognak ez ügyben. A film két éven belül “Smoky, a háborús kutya” címmel kerülhet a mozikba.

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Smoky számomra a tökéletes kutya volt. Természetesen sosem vittem volna egy alig két kilós kutyát a háborúba, de valaki ezt megtette, így Smoky és én szerencsésen egymásra találtunk az Amerikai Légierő Csendes-óceáni bevetési egységének északi bázisán. Smoky nemcsak nekem, de a bázison élő katonák életébe is derűs perceket hozott.  

Manapság már hétköznapi tény, hogy kutyákat alkalmaznak a háborúban, általában mint bombakutató, jelző vagy elhárító kutyák. Ezek az ebek azonban – amellett, hogy életeken mentenek - egyúttal egyenrangú társak is abban az egységben, ahol szolgálnak.

 

Van egy mondásom azokról, akik olyanok, mint én. Hétköznapi, ismeretlen emberek a világ számára, akik nem a társadalom prominens személyei, csak egy egyszerű dolgozó, akinek van kutyája.  

Ezek az emberek megtapasztalják, hogy hazaérvén a kutyájuk óriási izgatottsággal, ugrálva köszönti őket, amivel mintha csak azt mondanák “ BOLDOG VAGYOK, HOGY LÁTLAK TÉGED! És történjen bármi, a kutyája szemében azt fogja látni, hogy “TE VAGY A LEGCSODÁLATOSABB ÉS LEGNAGYSZERŰBB EMBER A VILÁGON!

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorki, Smoky gazdájával

Második rész

Interjú sorozatunk második része következik Bill Wynne-nal, az amerikai veteránnal, aki a kis háborús yorkie, Smoky gazdája volt.

 Az eredeti sztoriért katt ide: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/smoky_a_haborus_yorkie

Az interjú első részét itt találod: https://nozinyomoz.blog.hu/2020/01/25/interju_bill_wynne-nal_a_haborus_yorki_smoky_gazdajaval

Bill Wynne Smoky emlékműve mögött

 

 

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Amikor Smoky elpusztult, megjelent egy újságcikk róla. Ezek után felhívott az ausztrál Katonai Kórház egyik nővére, és elmondta, hogy 1943-ban kapott egy kis yorkie-t az akkori jegyesétől karácsonyra. A nővér, Mrs Heidenreich magával vitte a kiskutyát egy fesztiválra az új-guineai Dobodurába, de a kutya elszökött tőle, és eltűnt a forgatagban. Smokyra később egy bajtársam,  Ed Downey talált rá, amikor egy távoli, dzsungelt átszelő úton vezetett 200 mérfölddel arrébb. Elakadt a dzsippel, ezért kiszállt az autóból, felnyitotta a motorháztetőt, hogy megnézze a vezetékeket. Ekkor lett figyelmes egy nyüszítő hangra a közeli, utat szegélyező fák alól. Egy aranyszínű szőrrel borított kis fejecskét látott meg, amint próbál kibújni egy elhagyatott rókalyukból. Ed ugyan nem volt különösebben oda a kutyákért, de megmentette a kis állatot, és a dzsip hátsó ülésére tette. Ed visszament a dzsippel a telepre, és átadta őt az ügyeletes tisztnek. A következő napon én megvettem tőle 2 ausztrál fontért, vagyis 60.5 amerikai dollárért. Smokynak neveztem el.

A háború miatt a yorkie-k rendkívül ritkák voltak. Az Angol Kennel Klub 1944-es adatai szerint Angliában csupán 22 kölyköt regisztráltak. Ausztráliában ez a szám 10 volt, míg 1945-ben az USA-ban 67 yorkie-t tartottak számon. Szinte a csodával határos, hogy Smoky megmenekült, hisz néhány órán belül elpusztult volna a trópusi hőségben.

Azt, hogy ő yorkie fajta, négy hónappal később tudtam meg, amikor az egyik katona bajtársamnak küldtek egy példányt a National Geographic magazinból, amely az akkori számában kutyafajták fotóit tette közzé.

Nemrégiben rátaláltam Smoky tenyésztőjére is, aki az ausztráliai Brisbane-ben lakik. Az ő története egybevág azzal, amit nekem a nővér elmondott a vásárlás körülményeivel kapcsolatban. A tenyésztő arról is tudott, hogy a kutya annak idején eltűnt.  

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat?  

Mielőtt szolgálatba álltam volna a II. világháborúban, beiratkoztam egy kutyakiképző tréningre, ott Clevelanben, 1942. novemberében.

Az órákat Cleveland főterén tartották, ezzel szerették volna felhívni a lakosság figyelmét arra, hogy a háborúban szükség van a négylábúakra, és ösztönözni az embereket arra, hogy adományozzanak kutyákat a hadseregnek. Nagytestű ebekre volt elsősorban szükség, németjuhász kutyákra, dobbermanokra, vagy nagytestű keverékekre.

A tanfolyam tíz hetes volt ugyan, de engem 1943. január 12-én, amikor még csak hat hét telt le a kurzusból, szolgálatba hívtak.

Amikor 1944 márciusában Smoky hozzám került, azonnal elkezdtem a kiképzését.  A fegyelmező gyakorlatokat póráz nélkül végrehajtotta már a második napon. Hamar megtanult „fütyülni” is, és azt, hogyan tettesse halottnak magát. Tulajdonképpen a tíz hetes tanfolyam elvárásait sikerült néhány nap alatt elérni vele.

A kiképzést rövid etapokban, naponta 30X 5 percben folytattam le. Szerencsére abban az időben sok szabadidőm volt, mert áthelyezési megbízásra vártam.

A clevelandi kiképzői tanfolyam során megtapasztaltam, hogy azok túl hosszú kiképzési idővel dolgoztak, így a kutya hamar elfáradt. Biztos voltam benne, hogy sűrűbb, de rövidebb képzési időkkel többre megyek. 

Mindig pórázon dolgoztam vele, és mindig jutalomfalat nélkül, hisz arrafelé semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésre. Folyamatosan a frontzónában voltunk, és élelem csak nagyon szűkösen jutott, sokszor meg is romlott az Egyenlítőhöz közeli területetekre jellemző trópusi hőségben. Az ő jutalma mindig az én lelkesedésem volt, és az, hogy huzakodtuk a zoknimmal. Később megtanítottam őt olajoshordón járni, „robogózni”, létrát mászni, és bekötött szemmel egyensúlyozni egy kifeszített kötélen. 

Minden kiképzési eszköz kezdetleges volt, gyakorlatilag repülőgépek roncsaiból épült. A „robogó” például egy narancssárga faláda néhány deszkája volt, amire kerekek gyanánt egy repülőgép roncsaiból „kikukázott” csigákat szereltem. Ezek nagyon jó minőségű, könnyűfém csigák voltak, melyeknek eredeti funkciójuk az volt, hogy a kontroll kábeleket tartsák a vezérlőben.

A háború alatt csaknem 200 parancsot és trükköt tanult meg. Mindig az osztag tagjai, vagy a kórházba került katonák és tengerészek előtt gyakoroltunk. Végül a produkció zenei aláfestést is kapott, ahol a zene minden trükknél változott. A háború után 10 évig a show-business-ben dolgoztam vele. 1950 –ben egy élő TV show vendégei voltunk, ahol 42 héten át szerepeltünk, és a trükkök sosem ismétlődtek.  

Smoky ki tudta betűzni a saját nevét. Hogy tanította meg rá?  

 Az, hogy sokáig tartott őt megtanítanom a nevének kibetűzésére, az én tudatlanságomnak köszönhető. Ez egy teljesen új kísérleti terep volt számomra. Meg akartam tudni, hogy

megtanítható-e a kutya arra, hogy kibetűzze a saját nevét a betűk felismerése által?

Kiürült A3 nyomtatópapír dobozokat használtam arra, hogy kivágjam belőle egyesével a betűket : S M O K Y. A betűk kb. 25 cm magasak voltak, és még egy kis talppal is elláttam őket, hogy fel tudjam őket állítani egy sorba.

Amikor ezzel megvoltam, Smokyt a kezembe vettem, és az egész testével „leírtam” minden egyes betűt, követve azok vonalát. Az orrocskáját külön- külön bedugtam a betű „réseibe”, hogy még jobban rögződjön nála a betű alakja. Aztán fizikailag összekevertem a betűket, és újra és újra „leírtuk” őket, mindig vigyázva azonban arra, hogy a leírás sorrendében a betűk mindig kiadják a S M O K Y szót.   

Ezután letettem őt a földre, és egyenként, parancsszóra leültettem a betűk előtt, vigyázva megint a megfelelő sorrendre : S M O K Y.  Ezt sokszor gyakoroltuk, mielőtt legyártottam még négy készletet a nevének betűiből. Ezeket aztán egymás utáni sorokban elhelyeztem úgy, hogy minden sorban másképp kevertem össze a nevének betűit. Így az első sorban a betűk azt adták ki, hogy S M O K Y, a második sorban K O M Y S, a harmadikban Y M S O K , és így tovább. A sorok közt haladva egyesével leültettem őt a betűk előtt, ismét vigyázva a megfelelő sorrendre. Eleinte nagyon zavaró volt, hogy Smoky semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy megértette volna a feladatot. Két hétig gyakoroltam ezt vele, minden eredmény nélkül. Végül el is raktam a kivágott betűket a barakkban, és nem foglalkoztam vele többet. Ez 1945 áprilisában volt. Július végén a századot áthelyezték Okinawa-ra, ahol egy rettentő sok áldozatot követelő összecsapásban vettünk részt a Japánokkal szemben. Mikor végül vége lett a háborúnak, és hazafelé készülődtünk, összeszedtük azt az egy táskára való holmit, amit hazavihettünk. Ekkor kerültek elő újra a kivágott betűk. Akkor már nem sátrakban, hanem a korábban Japán hadsereghez tartozó barakkokban voltunk elszállásolva. Hét társam előtt csak úgy szórakozásból kitettem a betűket (összekeverve) , és mondtam Smoky-nak: betűzd ki a neved! Én lepődtem meg a legjobban, amikor odasétált az S betűhöz, és leült előtte. Következő! – mondtam neki, mire odasétált az M betűhöz, és leült, és így tovább. Mindezeket csak egy dologgal magyarázhattam. A kiskutya nem szerette ezt a trükköt, mert a betanítás során fizikailag kényszerítettem arra, hogy a fejével lekövesse a betűk vonalát, és hogy dugja bele az orrát a betűk nyílásába. Ezt ő egyáltalán nem szívlelte, és talán úgy döntött, hogy nem árulja el nekem, hogy megértette a trükk lényegét. Az is lehet, hogy már az első pár napban megértette, de nem hozta ezt a tudomásomra. Az évek során, amikor bemutatókra jártunk, mindig is vonakodva csinálta meg ezt a trükköt, sőt, sokszor vissza is utasította, noha jól tudom, hogy pontosan értette, mit szeretnék tőle. A többi trükknél ilyesmi sosem fordult elő.

Bill Wynne-tól még az alábbi kérdésekre kapunk választ a következő bejegyzésben:

Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Tartsatok velem legközelebb is!

Kövess engem Facebookon is, kattints ide:https://www.facebook.com/nozinaploja/